Budapesti Hírlap, 1902. szeptember (22. évfolyam, 240-268. szám)
1902-09-01 / 240. szám
2 %Mackay és a többi meghatalmazott összejött ugyan a szerződés aláírására, de úgy találták, hogy a császári rendelet nem kielégítő és homályos. Mackay, aki a szerződés aláírása után mindjárt el akart utazni, megtagadta a szerződés aláírását és elhalasztotta elutazását, hogy Pekingből újabb értesítéseket kapjon.Az aláírás elmaradása csodálkozást keltett. Kína magtartása bizalmatlanságra vall. Azt hiszik, hogy Kina ürügyet keres, hogy a szerződést ne kelljen elismernie. Steindl Imre. (1839—1802.) Budapest, aug. 31. Mars imperátor, a kaszás lovag, sűrűn látogatja Budapest villanegyedét, a Sváb-hegyet. Tegnap Hajnik Imrét, a roppant munkássága és fényes elméjű jogászt, ma meg Steindl Imrét, a monumentális építésben első mesterünket vágta ki az élők sorából. Most hurcolkodnak a Sándorutcai házból az új parlamentbe, néhány hét múltán ül össze benne most már lakosul először a nemzet tanácsa, mi pedig kiviszszük a fényes palota, a nemzet századokra emelt házának építőjét a kerepesi úti temetőbe, örök pihenőre a megdicsőült magyar elmék csöndes társaságába. Van valami fatális, valami tragikus vonás abban, hogy a minden Steindl Imre legnagyobb alkotását, szellemének legérettebb termését megnyitjuk az életnek, a mestert kikísérjük a halál, az elmúlás, a megsemmisülés szomorú tartományába. Ez a halál váratlanul jött ugyan, erre a veszteségre még nem számítottunk. Munkát szántunk még neki, munkát, amelyben gyönyörűségünk teljék, a melyre büszkék lehessünk, vártunk még Steindltől, a ki ugyan negyven esztendőnél nagyobb időn át dolgozott, a ki túl volt már a hatvan esztendőn, de nem végezte be még minden munkáját, nem vágyott még az örök, a meg nem szakítható pihenőre. Tudtuk, hogy egy idő óta beteges; tudtuk azt is, hogy a nyár nagyobb részét Grác mellett, Mária-Urán szanatóriumban töltötte, ahol gyógyíttatta magát. A javulás, amelyet várt a beteg és reméltünk mi, nem következett be, és Steindl csalódottan tért haza sváb-hegyi nyaralójába, alig két héttel ezelőtt. A katasztrófától azonban sem családja, sem mi nem tartottunk. Bár állapota hol javult hol rosszabbodott, a legvégsőre még sem voltunk elkészülve. Hirtelen, orozva támadta meg ma délután a halál, amely hoszszabb idő óta járt a nyomában s igen hamarosan végzett vele. Kora délután csak rosszul érezte magát, csak panaszkodott, amint szoktak panaszkodni a huzamosabb időn át betegeskedők, aztán még alkony előtt, délután fél öt óra tájban meghalt. Özvegyet és két felnőtt gyermeket, egy fiút, meg egy leányt hagyott maga után. Budán 1839 október 29-én született Steindl Imre. Családja idegen eredetű, de tősgyökeres polgára volt Budának. Iskoláit, még a műegyetemet is, itthon járta s csak aztán ment idegen földre, külföldi egyetemekre. Csaknem negyven esztendeje, amidőn a bécsi képzőművészeti akadémia padjaiból hazahívták a műegyetemre, egyelőre segédtanárnak. Gyermek és ifjú korában a ma hatalmas arányú, fényes Budapest, két kicsiny, kevéssé magyaros, köz- és monumentális épületekben szegény, az élet külső keretében, társas és szellemi életében egyaránt vidékies szinű város volt. Az ifjú Steindl, amidőn hazajött professzornak, bár készült rá, alig hihette, hogy ne csak tanítsa az építést, de hogy építsen is, minden arra vallott, hogy a tudós s nem a művészpályán fog mozogni. A bécsi akadémián terveit kétszer is érdemmel tüntették ki. Igazatelepedése után nem sokkal megváltozott az élet nálunk is. A kiegyezés után megláttuk fővárosunk szegénységét épületekben, részint a szükség, részint az a vágy, hogy az új Magyarországnak magához méltó s a más nemzetek fővárosa mellett nem szégyenkező fővárost teremtsünk, monumentális építkezéseket parancsolt ránk. Ebben a munkában Steindl szerepet szánt magának s mi is azt szántunk neki. A professzorkodással egy időben kezdődött művészpályája is. Akkor építőkben szegényebbek voltunk, mint ma, de lehettünk volna bármily gazdagok, Steindl olyan talentum és olyan energia volt, hogy akkor is magára vonja a figyelmet. Első munkája e téren Arad városházának a terve volt, amelylyel első díjat nyert. Pályázott a berlini parlament építésére hirdetett versenyen is és terve elismerést kapott. Egészen fiatal, kezdőember még, a mikor a figyelmet magára tereli, a mikor a képzőművészeti tanács tagul választja, a mikor a rajztanári s az építőmesteri bizottságokban széket és szót kapott. Ha a bizalmat akkor előlegezték, harminc évnyi szakadatlan és fényes sikerű munkásságával utóbb rászolgált a bizalomra. Műemlékeink fönntartására, gondozására, némelyek restaurálására is akkor kezdtek gondolni. Steindl tehát a műemlék-bizottságban is kapott munkát. A férfikor első esztendeiben szinte mohó Steindlben a munka, az alkotás, a teremtés ösztöne. Nevét kezdik ismerni külföldön, ott is egyre éri a kitüntetés. A budapesti újvárosháza építésekor, bár a versenyen csak a második díjat nyerte, őt bízták meg a tervek elkészítésével, aztán ő építette föl öt esztendő alatt, 1810-től 1875-ig. Palotát épített a budai kereskedelmi és iparbanknak, dolgozott a Margitkezébe rejtő arcát és egész teste remegett a bűnbánat hatása alatt, mely nem bírja felnyitni a sir pecsétjét, mely az egy pillanat alatt megsemmisült létet vissza nem hívhatja. Maga sem tudta, meddig ült ott egyedül, hol minden, a tengeri madarak halk szárnysuhogása, a távol halászok kiáltásai, minden, minden Isten szavának látszott, mely számon kéri tőle a sírba tett életet. Percek vagy talán órák múltak el, midőn kezét selymes hal érintette és fülébe súgta egy gyermekhang: — Miért busul? mondja meg Lucille-nek! Összerezzent s föltekintett; az álmából fölébredt gyermek hozzálépett volt és a meg nem értett bánatot megsajnálva, igyekezett tőle telhetőleg vigasztalni. Sajnálatában elveszítvén gyermeki félénkségét az idegennel szemben, egész közel jött hozzá, úgy hogy ragyogó haja kezét érintő és nagy, szelíd szemében könnyek csillogtak a szenvedés láttára, melyet bár nem értett meg, még is átérzett. És szelíd, halk hangján, melyben a gyöngédség reszketett, fülébe súgta: — Lucille igen sajnálja, mondja Lucillenek, hogy mi baja? Mintha kigyómarta volna meg, Strathmore felugrott, eltaszita magától és remegett, mint akire halálos csapást mértek. — Gyermek! gyermek! gyűlölj, átkozz, de, oh Istenem! ne sajnálj engem ezt! Állj odább, kezem piros az ő vérétől, ne érintse azt a tied! Kétségbeesett szavai elfúltak és fogait összeszorította a kín, mely egész valóját átjárta, a legkeményebb büntetés kegyelem lett volna az őt sajnáló, ártatlan szavakhoz képest, ama híd terveiben. Tiz esztendő alatt, 1872 és 1882 között, két nagyobb állami építést végzett; megépítette az állatorvosi akadémiát, azután a mai műegyetemet. A nagyobb restaurálásokat is ő végezte. A vajdahunyadi vár, amely még ma sincs teljesen restaurálva, azután Szegeden a franciskánus templom, a kassai dóm, a bártfai és máriafalvi templomok, a jáki apátsági templom e nemben főbb és fontosabb munkái. Hogy az új parlament építését elhatározták, annak is már több húsz esztendejénél. Törvényt hoztak, bizottságot küldtek ki, kiszemelték az uj parlamentnek a helyet. Tömő térnek hívták azt a helyet, amelyen az új parlament áll, s akkor az a hely meglehetősen szegényes városrész volt még. A verseny húsz tervet hozott a bizottságnak, ebből díjat nyert négy terv. Az első nyertes Steindl Imre volt, Alkotmány jeligével. Tervét három ízben dolgoztatta át a bizottság, aztán őt bízták meg az új parlament fölépítésével. Az építés költségeit tizenegyedfélmillió forintban állapították meg s azt kívánták, hogy itt lakásunk ezredik évfordulójára, 1896 nyarára, készüljön el a nemzet tanácsháza. Nem egy szóval, nem is vita és kapacitálás nélkül fogadták el a Steindl tervét. Némelyek drágálották az árát, a tízmillió forintnál nagyobb összegetokán nem találták a mi vagyoni viszonyainkkal arányosnak. Mások a stílust nem találták szerencsésnek. Steindl késő gót stílusban tervezte a palotát. A milleniumra, amint tudjuk, annyira elkészült az új parlament, hogy a törvényhozás millenáris elegyesülését falai között tarthatták meg. Azóta hat év telt el s a palotán még mindig volt dolog. Pár hét alatt készen vannak mindennel, beleköltözik a teljes magyar törvényhozás, de ezt Steindl nem érte, meg; ő nem mehet el már a palotát fölavató első, rendes ülésre. Nagyjában Steindl pályájának ez a képe. Pályáján, amelyrea hajlam s a talentum vezette, ko-, rán, fiatalon kapott a cselekvésre olyan tért, amelyen tehetsége szárnyat bonthatott, izmosodhatott. Ez fontos körülmény, ennek híjával talentuma nem fejlőd, betett volna ki teljes virágzásra. Ha korábban születetik, amikor a magyarnak még nem volt sem módja, ban, sem hatalmában, hogy monumentális épületeket emeljen, hogy múltúnk egy-két dicsőségesebb emlékét visszaállítsa olyan állapotba, amilyenben pompája korában állott, Steinrdl boldogtalan nagy ember lesz, akit a viszonyok meddőségre kárhoztatnak, akiben a géniusz meghasonlik az élettel. Hány nagy talentumunk zúzódott szilánkká ezen a zátonyon, Steindlhez a szerecse nem volt mostoha. Talentuma, nagy munkabírása megkapta a neki való mezőt, amelyen kifejlődhetett, virágot és gyümölcsöt hozhatott. Nemcsak gyermek tekintetéhez képest, mely gyöngéd, bár csodálkozó részvéttel emelte szemeit apja gyilkosára ! A gyermek ijedten és csöndesen félreállt, szomorú, kérő szemeiben könnyek voltak, megértette az elutasító mozdulatot, bár nem értette Strathmore szavait, melyeket az ki sem ejtett teljesen, de ott állt várakozva, halvány ajkakkal, mint egy durva ütéstől megriadt őzike, s mégis, mintegy vonzódva e nagy szenvedéshez, mely nem ő hozzá volt szándékosan kegyetlen, csak saját kínjától vált azzá. Várt s aztán nekibátorodva, mert úgy nevelték, hogy szeresse mindazt,ami szenved, közelebb lépett Strathmorehoz, míg haja ismét kezét érintő és meghatóan kérő hangon szólt: — Szóljon hozzám, kérem, szóljon hozzám! Lucille nem akarta bántani. Érintésére és hangjára ismét fájdalmasan összerázkódott; ez a gyermek gyöngédséggel és részvéttel közeledett ahhoz, kinek vétke árvává tette, ki a lehető legnagyobbat vétette ifjú élete ellen! Strathmore fölemelte fejét és ránézett , midőn el volt tökélve valamire, vasakarattal tudta fékezni önmagát, vagy vezetni másokat; és azt akarta, hogy e leányka hálával és szeretettel viseltessék iránta, s hogy sohasem ismerje, a mélységet, mely őt különben apja gyilkosától elválasztaná örökre. Megsimította selyemhaját és szelíden felelt: — Lucille nagyon jó. Köszönöm. Mond, jad, te ki úgy tudsz másokat sajnálni, mindig boldog vagy-e? — Mindig. (Folyt. köv.) STRATHMORE. Irta: Ouida. Angolból fordította: I. I. 51 -----Egyedül volt, körülötte a tenger zúgása hangzott, és lábainál szunnyadt az ibolyákkal koszorúzott szőkefürta gyermek, és amint elnézte gyermekes bájait, melyek oly különbözők voltak, s mégis oly sokban emlékeztettek apjára, rég feledett évek ködtengeréből emlékek sokasága támadt föl körülötte, és körülvették őt, mint ahogy Hellasz gyilkosát az őt üldöző rémalakok, mígnem az ártatlanoknak tiszta lég elsötétült árnyaiktól. Visszaemlékezett Errolra, mint gyermekre, épp ily hoszszú, szőke hajjal, ugyanily szemsugaras mosolylyal ajkán; hallotta friss, vidám nevetését a nyári légben; visszhangzott fülében gyermekkori hangja; érezte kicsiny keze érintését; visszaélte magát ama rég letűnt évekbe, melyeknek emlékezetét elsodorták volt a kevésbbé jók, a midőn lelkét nem nyomta vétek, midőn az, kit megölt, együtt játszott vele a napfényben, midőn élete ártatlan volt, mint ezé a lábainál szendergő gyermeké. E keserű fölkiáltás tört ki ajkán ott a magános parton: — Barátom! Testvérem! Visszaütődött hangja az őt övező sziklákról, mint az égtől visszautasított, hiába való könyörgés! E napsugaras magányban Strathmore BUDAPESTI HIP LAP (240. sz.) 1902. szeptember 1.