Budapesti Hírlap, 1902. szeptember (22. évfolyam, 240-268. szám)

1902-09-01 / 240. szám

2 %Mackay és a többi meghatalmazott összejött ugyan a szerződés aláírására, de úgy találták, hogy a császári rendelet nem kielégítő és homályos. Mackay, a­ki a szerződés aláírása után mindjárt el akart utazni, megtagadta a szerződés aláírását és elhalasztotta el­utazását, hogy Pekingből újabb értesítéseket kapjon.­­Az aláírás elmaradása csodálkozást keltett. Kína magtartása bizalmatlanságra vall. Azt hiszik, hogy Kina ürügyet keres, hogy a szerződést ne kelljen el­ismernie. Steindl Imre. (1839—1802.) Budapest, aug. 31. Mars imperátor, a kaszás lovag, sűrűn lá­togatja Budapest villa­negyedét, a Sváb-hegyet. Tegnap Hajnik Imrét, a roppant munkássága és fényes elméjű jogászt, ma meg Steindl Imrét, a monumentális építésben első mesterünket vágta ki az élők sorából. Most hurcolkodnak a Sándor­­utcai házból az új parlamentbe, néhány hét múl­tán­ ül össze benne most már lakosul először a nemzet tanácsa, mi pedig kiviszszük a fényes pa­lota, a nemzet századokra emelt házának építőjét a kerepesi­ úti temetőbe, örök pihenőre a megdi­­csőült magyar elmék csöndes társaságába. Van va­lami fatális, valami tragikus vonás abban, hogy a minden Steindl Imre legnagyobb alkotását, szelle­mének legérettebb termését megnyitjuk az élet­nek, a mestert kikísérjük a halál, az elmúlás, a megsemmisülés szomorú tartományába. Ez a ha­lál váratlanul jött ugyan, erre a veszteségre még nem számítottunk. Munkát szántunk még neki, munkát, a­melyben gyönyörűségünk teljék, a melyre büszkék lehessünk, vártunk még Steindl­­től, a ki ugyan negyven esztendőnél nagyobb időn át dolgozott, a ki túl volt már a hatvan eszten­dőn, de nem végezte be még minden munkáját, nem vágyott még az örök, a meg nem szakítható pihenőre. Tudtuk, hogy egy idő óta beteges; tud­tuk azt is, hogy a nyár nagyobb részét Grác mel­lett, Mária-Urán szanatóriumban töltötte, a­hol gyógyíttatta magát. A javulás, a­melyet várt a be­teg és reméltünk mi, nem következett be, és Steindl csalódottan tért haza sváb-hegyi nyaraló­jába, alig két héttel ezelőtt. A katasztrófától azon­ban sem családja, sem mi nem tartottunk. Bár állapota hol javult hol rosszabbodott, a legvégsőre még sem voltunk elkészülve. Hirtelen, orozva támadta meg ma délután a halál, a­mely hosz­­szabb idő óta járt a nyomában s igen hamarosan végzett vele. Kora délután csak rosszul érezte ma­gát, csak panaszkodott, a­mint szoktak panasz­kodni a huzamosabb időn át betegeskedők, aztán­­ még alkony előtt, délután fél öt óra tájban meg­halt. Özvegyet és két felnőtt gyermeket, egy fiút, meg egy leányt hagyott maga után. Budán 1839 október 29-én született Steindl Imre. Családja idegen eredetű, de tősgyökeres pol­gára volt Budának. Iskoláit, még a műegyetemet is, itthon járta s csak aztán ment idegen földre, kül­földi egyetemekre. Csaknem negyven esztendeje, a­midőn a bécsi képzőművészeti akadémia padjaiból hazahívták a műegyetemre, egyelőre segédtanárnak. Gyermek és ifjú korában a ma hatalmas arányú, fé­nyes Budapest, két kicsiny, kevéssé magyaros, köz- és monumentális épületekben szegény, az élet külső keretében, társas és szellemi életében egyaránt vidékies szinű város volt. Az ifjú Steindl, a­midőn hazajött professzornak, bár készült rá, alig hihette, hogy ne csak tanítsa az építést, de hogy építsen is, minden arra vallott, hogy a tudós s nem a művészpályán fog mozogni. A bécsi akadémián terveit kétszer is érdem­mel tüntették ki. Igazatelepedése után nem sokkal meg­változott az élet nálunk is. A kiegyezés után meglát­tuk fővárosunk szegénységét épületekben, részint a szükség, részint az a vágy, hogy az új Magyarország­nak magához méltó s a más nemzetek fővárosa mel­lett nem szégyenkező fővárost teremtsünk, monu­mentális építkezéseket parancsolt ránk. Ebben a mun­kában Steindl szerepet szánt magának s mi is azt szán­tunk neki. A professzorkodással egy időben kezdődött művészpályája is. Akkor építőkben szegényebbek vol­tunk, mint ma, de lehettünk volna bármily gazda­gok, Steindl olyan talentum és olyan energia volt, hogy akkor is magára vonja a figyelmet. Első mun­kája e téren Arad városházának a terve volt, a­mely­­lyel első díjat nyert. Pályázott a berlini parlament építésére hirdetett versenyen is és terve elismerést kapott. Egészen fiatal, kezdőember még, a mikor a figyelmet magára tereli, a mikor a képzőművészeti tanács tagul választja, a mikor a rajztanári s az építőmesteri bizottságokban széket és szót kapott. Ha a bizalmat akkor előlegezték, harminc évnyi szaka­datlan és fényes sikerű munkásságával utóbb rá­szolgált a bizalomra. Műemlékeink fönntartására, gondozására, némelyek restaurálására is akkor kezd­tek gondolni. Steindl tehát a műemlék-bizottságban is kapott munkát. A férfikor első esztendeiben szinte mohó Steindlben a munka, az alkotás, a teremtés ösztöne. Nevét kezdik ismerni külföldön, ott is egyre éri a kitüntetés. A budapesti újvárosháza építésekor, bár a ver­senyen csak a második díjat nyerte, őt bízták meg a tervek elkészítésével, aztán ő építette föl öt esz­tendő alatt, 1810-től 1875-ig. Palotát épített a budai kereskedelmi és iparbanknak, dolgozott a Margit­kezébe rejtő arcát és egész teste remegett a bűn­­bánat hatása alatt, mely nem bírja felnyitni a sir pecsétjét, mely az egy pillanat alatt meg­semmisült létet vissza nem hívhatja. Maga sem tudta, meddig ült ott egyedül, hol minden, a tengeri madarak halk szárnysuhogása, a távol halászok kiáltásai, minden, minden Isten sza­vának látszott, mely számon kéri tőle a sírba tett életet. Percek vagy talán órák múltak el, midőn kezét selymes hal érintette és fülébe súgta egy gyermekhang: — Miért busul? mondja meg Lucille-nek! Összerezzent s föltekintett; az álmából fölébredt gyermek hozzálépett volt és a meg nem értett bánatot megsajnálva, igyekezett tőle telhetőleg vigasztalni. Sajnálatában elveszítvén gyermeki félénkségét az idegennel szemben, egész közel jött hozzá, úgy hogy ragyogó haja kezét érintő és nagy, szelíd szemében könnyek csillogtak a szenvedés láttára, melyet bár nem értett meg, még is átérzett. És szelíd, halk hang­ján, melyben a gyöngédség reszketett, fülébe súgta: — Lucille igen sajnálja, mondja Lucille­­nek, hogy mi baja? Mintha kigyó­marta volna meg, Strath­more felugrott, eltaszita magától és remegett, mint a­kire halálos csapást mértek. — Gyermek! gyermek! gyűlölj, átkozz, de, oh Istenem! ne sajnálj engem ezt! Állj odább, kezem piros az ő vérétől, ne érintse azt a tied! Kétségbeesett szavai elfúltak és fogait összeszorította a kín, mely egész valóját átjárta, a legkeményebb büntetés kegyelem lett volna az őt sajnáló, ártatlan szavakhoz képest, ama híd terveiben. Tiz esztendő alatt, 1872 és 1882 kö­zött, két nagyobb állami építést végzett; megépítette az állatorvosi akadémiát, azután a mai műegyetemet. A nagyobb restaurálásokat is ő végezte. A vajda­hunyadi vár, a­mely még ma sincs teljesen restau­rálva, azután Szegeden a franciskánus­ templom, a kassai dóm, a bártfai és máriafalvi templomok, a jáki apátsági templom e nemben főbb és fontosabb munkái. Hogy az új parlament építését elhatározták,­ an­nak is már több húsz esztendejénél. Törvényt hoz­tak, bizottságot küldtek ki, kiszemelték az uj par­lamentnek a helyet. Tömő­ térnek hívták azt a he­lyet, a­melyen az új parlament áll, s akkor az a­ hely meglehetősen szegényes városrész volt még. A­ verseny húsz tervet hozott a bizottságnak, ebből díjat nyert négy terv. Az első nyertes Steindl Imre volt, Alkotmány jeligével. Tervét három ízben dol­goztatta át a bizottság, aztán őt bízták meg az új parlament fölépítésével. Az építés költségeit tizen­­egyedfélmillió forintban állapították meg s azt kí­vánták, hogy itt lakásunk ezredik évfordulójára, 1896 nyarára, készüljön el a nemzet tanácsháza. Nem egy szóval, nem is vita és kapacitálás nélkül fogad­ták el a Steindl tervét. Némelyek drágálották az árát, a tízmillió forintnál nagyobb összeget­­okán nem találták a mi vagyoni viszonyainkkal arányos­nak. Mások a stílust nem találták szerencsésnek. Steindl késő gót stílusban tervezte a palotát. A mil­­leniumra, a­mint tudjuk, annyira elkészült az új parlament, hogy a törvényhozás millenáris elegyes­ülését falai között tarthatták meg. Azóta hat év telt el s a palotán még mindig volt dolog. Pár hét alatt készen vannak mindennel, beleköltözik a tel­jes magyar törvényhozás, de ezt Steindl nem érte, meg; ő nem mehet el már a palotát fölavató első, rendes ülésre. Nagyjában Steindl pályájának ez a képe. Pá­l­­yáján, a­melyre­­a hajlam s a talentum vezette, ko-, rán, fiatalon kapott a cselekvésre olyan tért, a­melyen tehetsége szárnyat bonthatott, izmosodhatott. Ez fon­­­tos körülmény, ennek híjával talentuma nem fejlőd­, betett volna ki teljes virágzásra. Ha korábban születe­tik, a­mikor a magyarnak még nem volt sem módja­, ban, sem hatalmában, hogy monumentális épületeket emeljen, hogy múltúnk egy-két dicsőségesebb emlékét visszaállítsa olyan állapotba, a­milyenben pompája korában állott, Steinrdl boldogtalan nagy ember lesz, a­kit a viszonyok meddőségre kárhoztatnak, a­kiben a géniusz meghasonlik az élettel. Hány nagy talentu­munk zúzódott szilánkká ezen a zátonyon, Steindlhez a szerecse nem volt mostoha. Talentuma, nagy munka­bírása megkapta a neki való mezőt, a­melyen kifej­lődhetett, virágot és gyümölcsöt hozhatott. Nemcsak gyermek tekintetéhez képest, mely gyöngéd, bár csodálkozó részvéttel emelte szemeit apja gyil­kosára ! A gyermek ijedten és csöndesen félre­állt, szomorú, kérő szemeiben könnyek voltak, megértette az elutasító mozdulatot, bár nem ér­tette Strathmore szavait, melyeket az ki sem ejtett teljesen, de ott állt várakozva, halvány aj­kakkal, mint egy durva ütéstől megriadt őzike, s mégis, mintegy vonzódva e nagy szenve­déshez, mely nem ő hozzá volt szándékosan kegyetlen, csak saját kínjától vált azzá. Várt s aztán nekibátorodva, mert úgy nevelték, hogy szeresse mindazt,a­mi szenved, közelebb lé­pett Strathmorehoz, míg haja ismét kezét érintő és meghatóan kérő hangon szólt: —­ Szóljon hozzám, kérem, szóljon hozzám! Lucille nem akarta bántani. Érintésére és hangjára ismét fájdalmasan összerázkódott; ez a gyermek gyöngédséggel és részvéttel közeledett ahhoz, kinek vétke árvává tette, ki a lehető legnagyobbat vétette ifjú élete ellen! Strathmore fölemelte fejét és ráné­zett , midőn el volt tökélve valamire, vasakarattal­ tudta fékezni önmagát, vagy vezetni másokat; és azt akarta, hogy e leányka hálával és szere­tettel viseltessék iránta, s hogy sohasem ismerje, a mélységet, mely őt különben apja gyilko­sától elválasztaná örökre. Megsimította selyem­haját és szelíden felelt: — Lucille nagyon jó. Köszönöm. Mond­, jad, te ki úgy tudsz másokat sajnálni, mindig­ boldog vagy-e? — Mindig. (Folyt. köv.) STRATHMORE. Irta: Ouida. Angolból fordította: I. I. 51 -----­Egyedül volt, körülötte a tenger zúgása hangzott, és lábainál szunnyadt az ibolyákkal koszorúzott szőkefü­rta gyermek, és a­mint el­nézte gyermekes bájait, melyek oly különbözők voltak, s mégis oly sokban emlékeztettek ap­jára, rég feledett évek ködtengeréből emlékek sokasága támadt föl körülötte, é­s körül­vették őt, mint a­hogy Hellasz gyilkosát az őt üldöző rémalakok, mígnem az ártatlanoknak tiszta lég elsötétült árnyaiktól. Visszaemléke­zett Errolra, mint gyermekre, épp ily hosz­­szú, szőke hajjal, ugyanily szemsugaras mo­­solylyal ajkán; hallotta friss, vidám nevetését a nyári légben; visszhangzott fülében gyermekkori hangja; érezte kicsiny keze érintését; visszaélte magát ama rég letűnt évekbe, melyeknek emlé­kezetét elsodorták volt a kevésbbé jók, a midőn lelkét nem nyomta vétek, midőn az, kit megölt, együtt játszott vele a napfényben, midőn élete ártatlan volt, mint ezé a lábainál szendergő gyermeké. E keserű fölkiáltás tört ki ajkán ott a magános parton: — Barátom! Testvérem! Visszaütődött hangja az őt övező sziklák­ról, mint az égtől visszautasított, hiába való könyörgés! E napsugaras magányban Strathmore BUDAPESTI HIP LAP (240. sz.) 1902. szeptember 1.

Next