Budapesti Hírlap, 1902. október(22. évfolyam, 269-299. szám)

1902-10-01 / 269. szám

Budapest, 1902. XXII. évfolyam 269. szám. Szerda, október 1. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, K­öttén és Ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben 8 ill., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyan« ház József-körút 5. sz. ». oldalán. Apró hirdetések éra: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel , ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Politikai mámor. Budapest, szept. 30. A­ki a dolgok mélyébe lát, a keleti kérdést illetőleg tájékozást szerezhet az oroszok és bolgárok mostani nagy barát­­kozásából. A Sipka-szorosban lefolyó ünnepségeknek, bár mint tagadják is a lapok Pétervárott meg Szófiában, politi­kai jelentősége van. Oroszország hatá­rozott cél nélkül nem képviseltette volna magát a bolgárok nemzeti ünnepén, mert a platonikus rokonérzés ismeretlen fogalom a cárok birodalmában. Azt is tudja a délszláv népek jellemének min­den ismerője, hogy a hála, különösen a bolgár törzsnél, nem a nemzeti eré­nyek közül való. De ha az egyik részről hiányzik az önzetlen vonzalom, a másik­nál pedig nincs meg a hála, mi az oka és magyarázata ennek a szinteg testvé­ries ölelkezésnek ? Oroszország keleti politikája immár közel kétszáz év óta ismeretes. A végső a célt tudjuk, ám azzal még nem vagyunk tisztában, hogy a legközelebbi jövőt illetőleg mily akciót tervez és sikeréhez minő eszközöket szándékozik fölhasz­nálni? Egy dolog azonban föltétlenül bi­zonyos: az, hogy egy nemzeti érzésben megerősödött Bulgária akadály volna terveivel szemben. Az orosz politika a Balkánon csupán egy államot óhajt erős­nek, de ez az állam nem Bulgária, ha­nem Szerbia. Erősnek akarja — Ausz­­tria-Magyarországgal szemben. A­mikor tehát megcsillogtatja a cári hegy suga­rait Ferdinánd fejedelem előtt, kölcsönt engedélyez a megszorult bolgár állam­nak és egy nagyherceget impozáns kí­sérettel leküld az országba: mindez csak a végből történik, hogy kimutassa fel­­sőbbséges hatalmát és az engedelmes lekötelezettség állapotába juttassa­ a bolgárokat. Emlékezzünk , csak vissza Battenberg fejedelemre és Sztambulov Istvánra. Az előbbi kegyvesztett lett és trónjától megfosztatott, mihelyt meg­kísérelte emancipálni magát az orosz diktatúra alól, az utóbbinak pedig éle­tével kellett lakolnia azért, mert hazá­ját minden idegen, tehát az orosz befo­lyástól is menten akarta független, nem­zeti állammá fejleszteni. Azon, ho­gy a bolgárokban a nem­zeti öntudat fejletlen, nincs mit csodál­kozni. Szabadságukat nem önerejükön vívták ki. Nekik nem voltak költőik, kik a szabadságról zengtek volna, mint a szerbeknek és a görögöknek; nem vol­tak külföldön élő tekintélyes honfitár­saik, kik szimpátiát tudtak volna sze­rezni a népeknél és a kormányoknál szo­morú helyzetük iránt; de nem voltak oly szabadsághősei és kimagasló férfiai sem, mint a szerbeknél Kara Györgye és Obrenovics Milos. A török uralom alól Oroszország szabadította ki őket. Ha II. Sándor cár huszonöt év előtt nem rohanja meg Törökországot óriási had­­er­ővel, még ma is félholdas zászló len­gene a dunamenti várak falain, s való­színűleg abban a helyzetben volnának,­ mint jelenleg van Macedónia. De Orosz­ország nemcsak a szabadságot szerezte meg a bolgároknak. Az állami gépezetet is készen adta nekik. Ellátta őket mi­niszterekkel, tisztekkel, tanárokkal, hi­vatalnokokkal és minden eszközzel, mely egy önálló állam működéséhez szük­séges. Hogy miért adta, az mellékes, de adta és ennélfogva a történelemből soha kitörölhető nem lesz, hogy Bulgá­ria mindent Oroszországnak köszönhet. Erről az igazságról nekünk sem lehet megfeledkeznünk. És ha ezt eszünkben tartjuk, egészen természetesnek fog feltűnni előttünk, hogy a bolgár nem­zetnek az a generációja, a­mely még a török iga alatt nőtt föl, Oroszország-­­ban a hatalmas fölszabadítót látja és respektálja. Az ifjabb nemzedék más­nemű érzelmekkel van eltelve. Benne már fejlődni kezd a nemzeti szellem és a hála helyét a spekuláció foglalja el. Ez idő szerint nincs talán egyetlen poli­tikusa sem a fejedelemségnek, ki szük­ségesnek ne vallaná az orosz támoga­tást, miután meggyőződést szereztek M, K­Fi, KtkrGNTI statis. KÖNY­IVATAL A magyar alkotmány és jogtörténet­. Irta: Junius. A magyar lélek legsajátosabb megnyilat­kozásáról, alkotmányunk és jogéletünk múltjá­ról tanít Timon Ákos külsejében is impozáns, szinte hétszáz oldalra terjedő könyve, a mely csak az imént jelent meg s a melynek címe: Magyar alkotmány és jogtörténet. „Szerény kí­sérletinek mondja a szerző könyvét a beveze­tésben, a mely „a magyar jogintézmények fej­lődését a legrégibb időktől kezdve, a XVII. szá­zad közepéig adja elő és így a magyar nemzet jogéletének, különösen pedig alkotmányjogi intézményeinek ős- és középkorát foglalja ma­gában“. Három korszakra tagoltan tehát körül­belül két évszázad alkotmányos és jogi éle­tét foglalja magában a Timon könyve, attól kezdve, hogy a magyar nemzet megjelenik a történet színpadán egész az 1608. évi ország­­gyűlésig. Nemzetünk, a midőn a IX. század végén megtelepedett ezen a földön s itt vérrel és verejtékkel államot alapított, már nem többé csupán bátor, a zsákmányért mindig harcra­­kész tömeg; már nemcsak kitűnő harci szoká­sokkal és hadi taktikával dicsekedhetett, de poli­tikai szervezettel és némi kultúrával is. Valami részletes, plasztikus, mindenben világos képét nem adhatjuk sem az ősmagyar hazának, sem az ős­politikai és társadalmi szervezetnek, mert őskorunkból csak kevés, töredékes, nem minden­ben hiteles és megbízható adat maradt ránk. Ti­mon összeszedte mindazt, a­mi a külföldi és hazai forrásokban őskorunkról ránk maradt, hogy megkonstruálhassa az ősmagyar politikai és társadalmi állapotok képét. Legrégibb lakó­helyünkről nem tudunk semmit; a legelső tudósí­tások őseinkről abból az időből vannak, a­mi­dőn előbb Lebediában, aztán Etelközben lak­tak. Származásunk kérdése is némely részei­ben még mindig vitás. Bizonyos csupán annyi, hogy finn­ugor és török nyelvű népek keveréké­ből állott elő a magyar nemzet. A Lebediában való lakásról, az akkori magyar viszonyokról még a legbővebb s legmegbízhatóbb leírást Kon­­stantinosznak, a bíborban született bizánci csá­szárnak köszönhetjük. Ő jegyezte föl, hogy a­midőn a besenyő támadások miatt elhagyták Lebediát, a magyar kétfelé szakadt, az egyik rész, az, a mely keletre, a perzsa határok felé vo­nult, utóbb nyomtalanul eltűnt a népvándorlás forgatagában; a másik pedig megszállott a Fe­kete-tenger és a Duna között azon a földön, a me­lyet öt folyam öntözött s a melyet akkor Etelköz­nek hívtak. A magyarok politikai és társadalmi szervezetéről is ebből az időből kapjuk az első tu­dósítást a bizánci császártól és a persa utazóktól. Konstantinosz azt írja, hogy a magyarok hét törzsből állanak, később nyolcadik törzsül csat­lakozik hozzájuk a kabar; hogy közös főnek, feje­delemnek nem tettek meg senkit sem maguk kö­zül, sem idegent; hogy mindenik törzsnek külön főnöke van: a vajda. Ezt a tudósítást a hazai kró­nikák azzal bővítik meg, hogy a nyolc törzs, száznyolc nemzetségből állott. Az első közös fő, az első fejedelem Árpád volt, a­kit akkor választot­­taktak vezérnek, a­midőn Etelközt is el kellett hagyniok. „Árpád előtt sohasem választottak feje­delmet a turkok“ írja Ivonstantinosz Porphyro­­gennétosz. A választás megtörténvén, az elsőbb­ség szimbólumául a törzsfők Árpádot pajzson a maguk feje fölé emelték, aztán megnyitották karukon az eret, k­icsurgó vérüket serlegben fog­ták föl s azt közösen megitták. Ekkor született meg az öt pontból álló vérszerződés, alkotmá­nyunk első és legrégibb emléke, a­mely szövegé­ben talán nem egészen hiteles. De a nem egészen­ hiteles szöveg, a­mely a hazai krónikák jóval későbbi átírásában maradt reánk, nem ok arra, hogy elvessük a szerződés tényét és eszmei tar­talmát is. Ez a szerződés, mely teljesen beillik abba a korba, a­melyben támadt, két fontos elvet mondott ki, a­melyhez alkotmányunk fejlődése egész folyamában szívósan ragaszkodott: először, hogy a vezérség, a­míg Árpád vére él, családjában örökös, másodszor, hogy a vezér nem korlátlan ura sem a meghódított területnek, sem a parancsa alatt álló törzsfőnököknek. Ez a magyar alkotmány őskora; ezzel a szervezettel lépett a honfoglaló magyar erre a földre s ebben az állapotban maradt most, ter­mészetesen csak nagyjában, Szent István uralkodásáig. Szent Istvánnal olyan gyökeres reformok kora köszöntött ránk, a melyhez hasonló átalakuláson azóta sem mentünk át többé. A fejedelemség királysággá, a pogány társadalom keresztény társadalommá alakult át. Az átalakulás nyilván megkezdődött már Géza fejedelem alatt, a­kiről tudjuk, hogy erős kézzel kormányzott, a­ki, bár nem volt korona a fején, már királynak érezte magát. A kereszténység az ő idejében kezdett terjedni; a bencések alatta tele­pedtek meg Magyarországon. A reformokat mégis fia, Szent István vitte keresztül; ő teremtette a­ magyar királyságot s a magyar kereszténységet egyaránt. Mai értelemben bizonyára nem volt Szent István alkotmányos király, ha az, reform­jait nem valósíthatja meg. A reformokat a ki­rály indította meg, megvalósulásukat ő kívánta, s a­mint tudjuk, a Szent István alatt támadt Mai számunk 22 oldal.

Next