Budapesti Hírlap, 1902. október(22. évfolyam, 269-299. szám)
1902-10-01 / 269. szám
Budapest, 1902. XXII. évfolyam 269. szám. Szerda, október 1. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, Köttén és Ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben 8 ill., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyan« ház József-körút 5. sz. ». oldalán. Apró hirdetések éra: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel , ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Politikai mámor. Budapest, szept. 30. Aki a dolgok mélyébe lát, a keleti kérdést illetőleg tájékozást szerezhet az oroszok és bolgárok mostani nagy barátkozásából. A Sipka-szorosban lefolyó ünnepségeknek, bár mint tagadják is a lapok Pétervárott meg Szófiában, politikai jelentősége van. Oroszország határozott cél nélkül nem képviseltette volna magát a bolgárok nemzeti ünnepén, mert a platonikus rokonérzés ismeretlen fogalom a cárok birodalmában. Azt is tudja a délszláv népek jellemének minden ismerője, hogy a hála, különösen a bolgár törzsnél, nem a nemzeti erények közül való. De ha az egyik részről hiányzik az önzetlen vonzalom, a másiknál pedig nincs meg a hála, mi az oka és magyarázata ennek a szinteg testvéries ölelkezésnek ? Oroszország keleti politikája immár közel kétszáz év óta ismeretes. A végső a célt tudjuk, ám azzal még nem vagyunk tisztában, hogy a legközelebbi jövőt illetőleg mily akciót tervez és sikeréhez minő eszközöket szándékozik fölhasználni? Egy dolog azonban föltétlenül bizonyos: az, hogy egy nemzeti érzésben megerősödött Bulgária akadály volna terveivel szemben. Az orosz politika a Balkánon csupán egy államot óhajt erősnek, de ez az állam nem Bulgária, hanem Szerbia. Erősnek akarja — Ausztria-Magyarországgal szemben. Amikor tehát megcsillogtatja a cári hegy sugarait Ferdinánd fejedelem előtt, kölcsönt engedélyez a megszorult bolgár államnak és egy nagyherceget impozáns kísérettel leküld az országba: mindez csak a végből történik, hogy kimutassa felsőbbséges hatalmát és az engedelmes lekötelezettség állapotába juttassa a bolgárokat. Emlékezzünk , csak vissza Battenberg fejedelemre és Sztambulov Istvánra. Az előbbi kegyvesztett lett és trónjától megfosztatott, mihelyt megkísérelte emancipálni magát az orosz diktatúra alól, az utóbbinak pedig életével kellett lakolnia azért, mert hazáját minden idegen, tehát az orosz befolyástól is menten akarta független, nemzeti állammá fejleszteni. Azon, hogy a bolgárokban a nemzeti öntudat fejletlen, nincs mit csodálkozni. Szabadságukat nem önerejükön vívták ki. Nekik nem voltak költőik, kik a szabadságról zengtek volna, mint a szerbeknek és a görögöknek; nem voltak külföldön élő tekintélyes honfitársaik, kik szimpátiát tudtak volna szerezni a népeknél és a kormányoknál szomorú helyzetük iránt; de nem voltak oly szabadsághősei és kimagasló férfiai sem, mint a szerbeknél Kara Györgye és Obrenovics Milos. A török uralom alól Oroszország szabadította ki őket. Ha II. Sándor cár huszonöt év előtt nem rohanja meg Törökországot óriási haderővel, még ma is félholdas zászló lengene a dunamenti várak falain, s valószínűleg abban a helyzetben volnának, mint jelenleg van Macedónia. De Oroszország nemcsak a szabadságot szerezte meg a bolgároknak. Az állami gépezetet is készen adta nekik. Ellátta őket miniszterekkel, tisztekkel, tanárokkal, hivatalnokokkal és minden eszközzel, mely egy önálló állam működéséhez szükséges. Hogy miért adta, az mellékes, de adta és ennélfogva a történelemből soha kitörölhető nem lesz, hogy Bulgária mindent Oroszországnak köszönhet. Erről az igazságról nekünk sem lehet megfeledkeznünk. És ha ezt eszünkben tartjuk, egészen természetesnek fog feltűnni előttünk, hogy a bolgár nemzetnek az a generációja, amely még a török iga alatt nőtt föl, Oroszország-ban a hatalmas fölszabadítót látja és respektálja. Az ifjabb nemzedék másnemű érzelmekkel van eltelve. Benne már fejlődni kezd a nemzeti szellem és a hála helyét a spekuláció foglalja el. Ez idő szerint nincs talán egyetlen politikusa sem a fejedelemségnek, ki szükségesnek ne vallaná az orosz támogatást, miután meggyőződést szereztek M, KFi, KtkrGNTI statis. KÖNYIVATAL A magyar alkotmány és jogtörténet. Irta: Junius. A magyar lélek legsajátosabb megnyilatkozásáról, alkotmányunk és jogéletünk múltjáról tanít Timon Ákos külsejében is impozáns, szinte hétszáz oldalra terjedő könyve, a mely csak az imént jelent meg s a melynek címe: Magyar alkotmány és jogtörténet. „Szerény kísérletinek mondja a szerző könyvét a bevezetésben, a mely „a magyar jogintézmények fejlődését a legrégibb időktől kezdve, a XVII. század közepéig adja elő és így a magyar nemzet jogéletének, különösen pedig alkotmányjogi intézményeinek ős- és középkorát foglalja magában“. Három korszakra tagoltan tehát körülbelül két évszázad alkotmányos és jogi életét foglalja magában a Timon könyve, attól kezdve, hogy a magyar nemzet megjelenik a történet színpadán egész az 1608. évi országgyűlésig. Nemzetünk, a midőn a IX. század végén megtelepedett ezen a földön s itt vérrel és verejtékkel államot alapított, már nem többé csupán bátor, a zsákmányért mindig harcrakész tömeg; már nemcsak kitűnő harci szokásokkal és hadi taktikával dicsekedhetett, de politikai szervezettel és némi kultúrával is. Valami részletes, plasztikus, mindenben világos képét nem adhatjuk sem az ősmagyar hazának, sem az őspolitikai és társadalmi szervezetnek, mert őskorunkból csak kevés, töredékes, nem mindenben hiteles és megbízható adat maradt ránk. Timon összeszedte mindazt, ami a külföldi és hazai forrásokban őskorunkról ránk maradt, hogy megkonstruálhassa az ősmagyar politikai és társadalmi állapotok képét. Legrégibb lakóhelyünkről nem tudunk semmit; a legelső tudósítások őseinkről abból az időből vannak, amidőn előbb Lebediában, aztán Etelközben laktak. Származásunk kérdése is némely részeiben még mindig vitás. Bizonyos csupán annyi, hogy finnugor és török nyelvű népek keverékéből állott elő a magyar nemzet. A Lebediában való lakásról, az akkori magyar viszonyokról még a legbővebb s legmegbízhatóbb leírást Konstantinosznak, a bíborban született bizánci császárnak köszönhetjük. Ő jegyezte föl, hogy amidőn a besenyő támadások miatt elhagyták Lebediát, a magyar kétfelé szakadt, az egyik rész, az, a mely keletre, a perzsa határok felé vonult, utóbb nyomtalanul eltűnt a népvándorlás forgatagában; a másik pedig megszállott a Fekete-tenger és a Duna között azon a földön, a melyet öt folyam öntözött s a melyet akkor Etelköznek hívtak. A magyarok politikai és társadalmi szervezetéről is ebből az időből kapjuk az első tudósítást a bizánci császártól és a persa utazóktól. Konstantinosz azt írja, hogy a magyarok hét törzsből állanak, később nyolcadik törzsül csatlakozik hozzájuk a kabar; hogy közös főnek, fejedelemnek nem tettek meg senkit sem maguk közül, sem idegent; hogy mindenik törzsnek külön főnöke van: a vajda. Ezt a tudósítást a hazai krónikák azzal bővítik meg, hogy a nyolc törzs, száznyolc nemzetségből állott. Az első közös fő, az első fejedelem Árpád volt, akit akkor választottaktak vezérnek, amidőn Etelközt is el kellett hagyniok. „Árpád előtt sohasem választottak fejedelmet a turkok“ írja Ivonstantinosz Porphyrogennétosz. A választás megtörténvén, az elsőbbség szimbólumául a törzsfők Árpádot pajzson a maguk feje fölé emelték, aztán megnyitották karukon az eret, kicsurgó vérüket serlegben fogták föl s azt közösen megitták. Ekkor született meg az öt pontból álló vérszerződés, alkotmányunk első és legrégibb emléke, amely szövegében talán nem egészen hiteles. De a nem egészen hiteles szöveg, amely a hazai krónikák jóval későbbi átírásában maradt reánk, nem ok arra, hogy elvessük a szerződés tényét és eszmei tartalmát is. Ez a szerződés, mely teljesen beillik abba a korba, amelyben támadt, két fontos elvet mondott ki, amelyhez alkotmányunk fejlődése egész folyamában szívósan ragaszkodott: először, hogy a vezérség, amíg Árpád vére él, családjában örökös, másodszor, hogy a vezér nem korlátlan ura sem a meghódított területnek, sem a parancsa alatt álló törzsfőnököknek. Ez a magyar alkotmány őskora; ezzel a szervezettel lépett a honfoglaló magyar erre a földre s ebben az állapotban maradt most, természetesen csak nagyjában, Szent István uralkodásáig. Szent Istvánnal olyan gyökeres reformok kora köszöntött ránk, a melyhez hasonló átalakuláson azóta sem mentünk át többé. A fejedelemség királysággá, a pogány társadalom keresztény társadalommá alakult át. Az átalakulás nyilván megkezdődött már Géza fejedelem alatt, akiről tudjuk, hogy erős kézzel kormányzott, aki, bár nem volt korona a fején, már királynak érezte magát. A kereszténység az ő idejében kezdett terjedni; a bencések alatta telepedtek meg Magyarországon. A reformokat mégis fia, Szent István vitte keresztül; ő teremtette a magyar királyságot s a magyar kereszténységet egyaránt. Mai értelemben bizonyára nem volt Szent István alkotmányos király, ha az, reformjait nem valósíthatja meg. A reformokat a király indította meg, megvalósulásukat ő kívánta, s amint tudjuk, a Szent István alatt támadt Mai számunk 22 oldal.