Budapesti Hírlap, 1902. október(22. évfolyam, 269-299. szám)

1902-10-08 / 276. szám

t­ hatónak véli a „Staatraison“ szempontjából. Mi azonban azt tartottuk, hogy jobb olyan törvényt hozni, melyet nem kell kijátszani. Most már kérdezhetem, ki a hazafi ? Az-e, ki a veszélytől óv, vagy az, ki a veszedelembe bele­döntené a ha­zát, de azzal menti eljárását, hogy a törvényt majd nem kell megtartani. Azt hiszem, igen könnyű a felelet. Azt se feledje B. G. úr, hogy ő áll a kriminalitás mesgyéjén, midőn a hazafiat­­lanság vádját olyan kényelműen hangoztatja. Különös, hogy B. G. ur elv­árva szót sem ejt arról, hogy az egyházfelekezeti jogi oktatás dédelgetése hogyan viszonylanék a nemrégiben megalkotott egyházpolitikai törvényekhez illető­leg ezek alkalmazásához. Az előadottakból látni való, hogy semmi szükségünk arra, hogy B. G. úr oktasson ki ben­nünket akár a hazai protestantizmus nagy jelen­tőségéről, akár a liberalizmusról. Ettől szinte áradozik s annál szívesebben veti szemünkre az egyetemi keresztmozgalmat, melyet mi tőlünk telhetőleg csitítottunk. Azt természetesen nem ta­gadhattuk meg, hogy alkotmányunk értelmében még­­mindig keresztény állam, vagyunk s hogy a kereszt ott legyen az egyetemi szenátus asztalán, a­mint ott kell lennie a bíróság asztalán is még azon rendelet szerint is, melyet az egyházpolitikai törvények utáni időben adott ki a kormány. A kereszt miatt B. G. úr kígyót békát, kiált ránk, így haranghrozza ellenünk a közvéleményt. Csak egy az, a­mitől fél s ez a katolikus egyetem létesí­tése. Pedig az államvizsgálat és a jogi oktatás tárgyában az ő szíve kívánsága szerint megho­zandó törvény a felekezeti egyetemek életre kel­tése okából éppen kapóra j­önne. Erre vonatkozólag egy pár nap múlva a katolikusok nagy táborából is hallani fogunk egy enunciációt. Csak állami egyetemeink nem lesznek kellő számban. Magyar­­ország jogoktatási tekintetben dekomponálva lesz, minek súlyos politikai következései is lesznek. A személyem, ellen szórt megjegyzésekre és valótlan­ságokra itt nem felelek.. Kováts Gyula egyetemi professzor. Újságírók az uj Házban. Budapest, okt. 7. (Saját tudósítónktól.) A dunaparti új palotában holnap kezdi meg tanácskozásait a képviselőház; a főrendek szintén holnap tartják az uj ülésszakban első ülésüket, de ők még régi helyükön, a Múzeum nagytermében gyülekeznek, mert az új parlament fő­rendiházi része még nem készült el. Apponyi Albert gróf, a képviselőház elnöke mára meghívta a parlamenti újságírókat és a kép­viselőket, hogy már előre megismerjék jövendő mű­ködésüknek a helyét. Szükséges­ is volt ez a meghívás, mert külön tanulmányozás nélkül könnyen eltéved az ember az óriás palota folyosóinak és lépcsőinek labi­rintusában. Az újságírók délelőtt, a képviselők pedig délután tekintették meg az új ország házának képvi­selőházi részét.­­ Az újságírók az óriás nagyságú, de puritán egy­szerűségű elnöki fogadószobában gyülekeztek, a­hol Apponyi gróf rövid beszédet intézett hozzájuk; arra hivatkozott, hogy az új parlament terveinek megálla­pításakor az intézkedő politikusok között oly szellem uralkodott, mely a nyilvánosságot lehetőleg ki akarta zárni a parlamentből, az ő szelleme azonban ezzel tökéletesen ellenkezik, s éppen ezért, a­mit lehetett, annyit meg is tett a nyilvánosság érdekében. Az eddig végzett átalakítások még nem véglegesek, a gyakor­lat fogja majd megmutatni, hogy még mi szükséges. Az elnök ezután végig­kalauzolta az épület kép­viselőházi részén az újságírókat; a vezetés azonban nem volt könnyű dolog, mert­­ néhányszor maga az elnök is eltévedt, s akármerre indult, zárt ajtókra talált, a­melyeknek a kulcsait keresni kellett. Az új­ságírók rendkívül tágas, kényelmes dolgozótermet is kaptak, három külön telefon-állomással; legelőször ezt tekintették meg, majd a szintén igen nagy posta- és táviró-hivatalt, s az elegáns berendezésű, igen ké­nyelmes, jól elhelyezett gyorsirodát. Megtekintették a folyosókat is, a­melyek szélesek, tágasak, s jó pam­­laggal bőven el vannak látva, úgyszintén néhány száz számozott szivartartóval is, félig elégett szivarok számára. Különösen széles, világos a Dunára néző folyosó, mely bizonyára mindig a legnépesebb része lesz az egész épületnek. Innen nyílik az újságírók kar­zati bejárója is az ülésterembe. Az újságíróknak igen kényelmes, elegendő hely jutott. A karzatról mindjárt kipróbálták a terem akusz­tikáját is. Véletlenül a teremben volt Smialovszky Valér képviselő, a­ki az elnök kérésére a terem túlsó sarkába állott s elmondotta az új ülésteremben az első beszédet. Udvarias, szíves szavakkal üdvözölte az újságírókat; hangja nagyon tisztán hallatszott, s, mivel Smialovszky éppen a leghalkabban s legkevesebb pá­­toszszal beszélő képviselők közül való, a beszéd-kísér­­let a terem kitűnő akusztikájának bizonysága. A szó­­nokot zajosan megéljenezték az újságírók, mirre Appo­nyi grófban fölébredt az elnök s fölkiáltott: — E zajos tetszés-nyilvánítás miatt a karzatot kiürítem! A társaság nagyot nevetett; az első beszéd után tehát megvolt már az első zajos derültség is és az új­ságírók a legjobb kedvvel folytatták tovább sétáju­kat. A képviselő urak nagy és díszes társalgójába csak betekintettek, mert oda idegeneknek tilos lesz a be­menet, úgyszintén a képviselők étkezőjébe is. Ide azonban Apponyi gróf mégis betessékelte őket, a dú­san teritett fehér asztal mellé. Az étkező igen nagy, magas terem, ablakai a Du­nára néznek, de oly magasak, hogy csak az eget le­hetne rajtuk látni, ha az üvegek festve nem volnának. Nagy kár, hogy a budai hegyek festői panorámájától megfosztották az étkezőt. Az ablakokkal szemközt fekvő falakon óriás mértékű tájképek vannak: Vise­­grád, Árva vára, Clissa, Vajdahunyad, stb. Drechsler vendéglősnek portugál tengerésztiszti uniformisba öltöztetett pincérei vi­llásreggelire terí­tettek. Apponyi gróf és Csávossy Béla háznagy igen szeretetreméltó házigazda volt. Reggeli közben Rákosi Jenő, az országgyűlési tudósítók szindikátusának elnöke felköszöntőt mon­dott. Örült neki, hogy a teljesen elkészült új Ház­ban az első beszédet ő mondhatja, ha csak a fehér asztalnál is; ez a második eset, hogy egy parlament­ben fehér asztalnál szólal föl; az első esetben Lon­donban beszélt, mikor pár évvel ezelőtt az angol par­lament vendégül látta az újságírókat. Most, hogy látta az angol után az új magyar parlamenti épü­letet, büszkén állítja, hogy ez az ország háza dísze lehetne minden nemzetnek. Ha le kell mondanunk egyelőre arról, hogy nemzetünk olyan nagy legyen, a­milyennek álmodjuk, örvend, hogy legalább a Háza olyan, a­milyen egy nagy, törekvő, hódító nemzet­hez méltó. Üdvözli tehát a Házat és elnökét. Sze­rencsés az ország, szerencsés a Ház, hogy Apponyi Albert gróf az elnöke, hogy ő avatja föl ezt a Házat s ő adja át rendeltetésének. Az ő jellemével, mint a haza polgára, a legtisztábban, a legfényesebben ragyog mindnyájunknak és az ő pályafutásában mindnyájunknak a legvonzóbb, a legtiszteletremél­tóbb példa ő hűségénél, egyszerűségénél, igazságos­ságánál s annál a szeretetnél fogva, melylyel a dol­gokat vezeti. A szóló üdvözli őt e Házban, szerencsét kíván a Háznak és az országnak, midőn vele poha­rat koccinthat. (Lelkes éljenzés.) Apponyi Albert gróf nagyhatású beszéddel vá­laszolt a felköszöntőre. Nem tudja, úgymond, meggondolt szándékos­ság volt-e, hogy az első tényező, melylyel itt érint­kezik, a sajtó. De akár véletlen, akár szándékosság ez, teljesen összhangban van az ő gondolkozásával. Úgy tekinti a sajtót, mint a nemzetnek plebiscitum útján mindennap megújuló véleménynyilvánítását. Ő a népképviseleti rendszert mindig komolynak tar­totta, nem olyannak, mely az összeütött választás után oligarcikusan elzárkózik a nemzettől, hanem olyannak, melynek a nemzettel összekötve kell lennie. Ha e gyökér elszakad, a nemzet a zsarnokság zsák­mányává lesz. Azért rá nézve szimbolikus jelentő­ségű, hogy a sajtó, a nyilvánosság helyezkedett itt el először. Kívánja, hogy a parlament valóban a nemzeti szellem, nemzeti érzés, nemzeti gondolkozás és nemzeti akarat kifejezője legyen s kéri a sajtót, működjék ebben közre a parlament tagjaival. A szóló azután az épületről szól. Vannak az épületnek hiányai, de mindenesetre nagyszerű, monumentális megnyilatkozása a magyar géniusznak és művészet­nek., Lépjen be ide képviselő és hírlapíró egyaránt jó kedvvel, méltányossággal és a bírálat ne nézze ellenséges szemmel, hanem közös akarattal keresse a javítás módjait. A­mit a parlament és a sajtó együtt való működéséért tenni lehetett, megtették és azután is megteszik. Üdvözli a sajtót s kéri buzgó, odaadó támogatását a nemzeti ügyekben, valamint arra is kéri, hogy a fényes palotában megkezdett nemzeti munka iránt bizalmat keltsen. (Zajos él­jenzés.) Déli egy óra volt, mikor az újságírók elbú­csúztak szeretetreméltó házigazdáiktól. * Az országházat az országgyűlési képviselők dél­után négy órakor tekintették meg Apponyi Albert grófnak, a képviselőhöz elnökének meghívására. A miniszterek és pedig Lukács László, Plósz Sándor, Darányi Ignác, Fe­járvány Géza és Cseh Ervin ez al­kalommal először használták a miniszteri lépcsőt, míg a képviselők az ő használatukra nyitott lépcsőt (a leendő Andrássy-szoborral szemben) használták. A megjelentek megtekintették a Ház képviselőházi részét, mely ez alkalomra teljesen ki volt világítva. Fél órai séta után az ülésterembe mentek, hol a már részükre kijelölt helyet tekintették meg. Az üléste­remben Apponyi Albert gróf házelnök fölment az előadói emelvényre s onnan üdvözölte a képviselőket, majd kijelentette, hogy tekintve az elnöki emelvény magas voltát s azt, hogy az elnöki emelvényről az egész Házat nem láthatja s őt sem lehet egészen jól hallani, elnöki enunciációit az előadói emel­vényről fogja a legtöbb esetben megtenni. A kép­viselőház megszemlélése után a házelnök a megjelen­teket uzsonnára hívta meg a képviselői büfsetbe. A képviselők hat óra tájban távoztak az uj országházb­ól. BUDAPESTI HÍRLAP. (276. sz.) 1902. október 8. A francia politika. — Távirati jelentés. — Páris, okt. 7. A köztársaság kereskedelmi és ipari bizottsá­gának tgnap esti lakomáján Combes miniszterelnök nagyszabású beszédet mondott Franciaország politi­kájáról. A lakomán a miniszterelnökön kívül­­ több miniszter, szenátor és képviselő volt jelen. Az első szónok Troublot kereskedelmi miniszter volt, a­ki örömmel konstatálta, hogy a nemzeti terme­lés és a nemzeti vagyon tekintélyes tényezői össze­álltak, hogy a köztársaság külkereskedelmi intézmé­nyeinek a legnagyobb dátumát kölcsönözzék. A mi­niszter azután azt a szerepet méltatta, a­mely a bi­zottságnak a külföldi kiállításokon jutott és Francia­­országnak kiváló helyet biztosított. Beszédét azzal fejezte be, hogy most, a nagy trösztök alapításának korában a kereskedők és iparosok ápolják a vállal­kozókedvet és tanuljanak idegen nyelveket.­­ Bris­­son gratulált a kereskedőknek a köztársaság védelmi munkájában való közreműködésükhöz. Az ország, a­mely a kormány megmaradását biztosítani akarta, a legutóbbi választásokon a köztársasághoz szenvedé­lyesen ragaszkodó polgárokat állított sorompóba. De az ellenfelek még­sem adják ki kezükből a fegyvert. A kongregációk kitűzték a lázadás zászlaját. Az or­szág megértette a veszedelmet és a kormány végre eltökélte magát, hogy a köztársaságot és Franciaor­szág fenyegetett egységét megvédi, a­mennyiben el­vette a kongregációktól a tanítást. Most kötelessége a kormánynak, hogy­­ a nevelés szervezését kezébe vegye és hazafias, őszinte nemzedékeket neveljen. Azután Combes miniszterelnök szólalt föl álta­lános figyelem mellett. Első­sorban megköszönte azt a helyeslést, a­melylyel az előtte szólók a kormányról nyilatkoztak. Ez megerősíti abban a meggyőződésé­ben, hogy a kormány politikája az egész republiká­nus párt legbensőbb érzelmeinek megfelel. Gratulál magának ahhoz, hogy utódja lett Waldeck-Rousseau­­nak, a­ki­ a republikánus párt egységének megvalósí­tásával a köztársaságot kiragadta a nacionalizmus és a klerikális reakció kettős veszedelméből. Ezen a politikán, — mondja a miniszterelnök — semmit sem változtattunk. A kereskedelmi és ipari bizottság­nak is érdekében áll, hogy folytassuk munkánkat, a­melynek tartalma azoknak a jogoknak a visszahódí­­tása, a­melyeket a forradalom atyái az államnak sze­reztek. Nem ez a forradalom volt-e, a mely homlo­kukról letörölte a bélyeget, a­melyet egykor rásütöt­tek mindenkire, a­ki kereskedelemmel foglalkozott? Legsajátabb érdeküket védik meg tehát, a midőn a forradalmat nagyra becsülik. E forradalom ellen ellenforradalom tört ki, a­mely megváltoztatott tak­tikával igazi forradalom látszatát akarja kelteni. A kolostorok tagjai a szabadság éltetésével menekülnek az oltárokhoz és Istent hívják tanuul, hogy a lelki­­ismereti szabadságot üldözik. A Faubourg előkelő asszonyai a szabadság éltetésével hatalmas színpadi tüntetésre hívják föl a nép asszonyait. A d­ouánok unokái a tömeg üvöltözése között piszkos lövedékekkel látják el magukat, a­melyekkel megtámadják a hadse­reget, a­mikor csődületeiket szét akarja oszlatni. A szabadság nevében a törvények fölé helyezkednek a kongregációk. Rendeleteink megmutatják nekik, hogy nem vagyunk hajlandók megtévesztette magunkat ál­­liberalizmusuk által. Végre megkérdeztük az orszá­got, a­mely megyetanácsai, községtanácsai útján válaszolt nekünk, a­mikor szerencsekívonatok között helyeselte eljárásunkat. Az ellenforradalom tehát megtört. A törvényes testületek, e szerencse kivánataiban bátorítást lá­tunk. Hálátlan feladatunk, a­melyet a minisztérium

Next