Budapesti Hírlap, 1902. november (22. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

Budapest, 1902. XXII. évfolyam 300. szám. Szombat, november 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 3 kor. 40 fik Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadóh. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rokk Szilárd utca 4. sz. IClőtisetés- és hiritetés-Bletlek Ugyan ház Józsefőruth u. oldalán. Apró hirdetések ára : Jegy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonparellre számítással, díjszabás szerint. Kis dolgok — nagy érdekek. Budapest, okt. 31. Minden jóravaló nemzetnek a rendelkezésére álló összes hatalmi és erkölcsi eszközökkel védenie, támogatnia és segítenie kell a véréből valókat, még azokat is, akik értelmiség, munkaképesség vagyis a társadalmi élet rendes mértéke szempontjából nem sokat érnek. Az angolszász faj ennek a természetes életelvnek végtelenül pontos gyakorlati érvényesítésével szerezte meg világhatalmát. Az angol külső országi képviselet éppen olyan erővel gondoskodik idegen földön dolgozó honfitársai érdekeinek védelméről, mint az amerikai. Sokszor látjuk, hogy ezeknek a népeknek diplomatái a legszívósabban fogják pártját oly egyéneknek, akiknek otthon vajmi kevés súlyuk és számbavehetőségük lene. Az angol és amerikai polgár bármi messze földön járva, minden dolgában a háta mögött érzi hazájának összes hatalmi eszközeit. Otthon pedig ezeknek a népeknek összes állami és társadalmi berendezései arra irányulnak, hogy az egyes társadalmi osztályok egymásra való hatása mentős közvetetlenebb és hatásosabb legyen. A közintézmények és a társadalmi élet közérdekű vonatkozásai minduntalan összehozzák ezeknek a népeknek nagy urait, polgárait, szellemi előkelőségeit és kérgeskezű munkásait. Náluk a népnek egy rétege sem érezheti magát a többitől külön életűnek és érdekűnek. Ez intézmények és szokások hatása, alatt mutatja azután a különben egyénileg oly önző és anyagias gondolkozású angolszász népek élete a nagy nemzeti érdekek művelésének oly impozáns nyilvánulásait. Nekünk is volt egy Széchenyink, akinek írásait idestova már csak idézetekből fogjuk ismerni, ahelyett, hogy sok ezerszámra menő olcsó füzetekben forognának legalább a műveit magyarok kezében, aki merész szóval akként adott kifejezést okos fajszeretetének, hogy nálunk még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. Ennek a mondásnak gyakorlati jelentését, az egész magyar felsőbb társadalmi állású és értelmiségi néprétegekről szólva, nem igen igyekeztünk behatóan vizsgálni, annál kevésbbé megvalósítani. Ez alkalommal nem akarunk idegen földeken élő magyarjaink dolgáról beszélni, hanem csak a magyar földön lévő állapotokat óhajtjuk megvizsgálni. Elébe vágunk az alább elmondandóknak azzal, hogy közéletünkből az imént múlt időkben kihalt az okos, a munkás és a viszonyokhoz alkalmazott fajszeretetnek erős és öntudatos érzése. Míg a közélet kereteit a Verbőczy populusa töltötte ki, ennek kebelében megvolt az okos fajszeretet, amely fönntartotta a magyar föld rögét, a politikai és társadalmi hatalom, valamint a vagyonosodás forrásait a saját vérbeliei számára, és ennek melegéből a többi társadalmi rétegek is táplálkoztak. Nagy állami átalakulásunk egy félszázad előtt megosztotta az előbbi rendi kiváltságokat a magyar haza öszszes polgáraival, vagyis megnyitotta az útját annak, hogy azt a nemzeti erőt, amelyet előbb a magyar föld lakosságának csak kis része fejtett ki, sokkal hatalmasabb arányokban érvényesíthesse. Büszkén gondolhatunk arra, hogy az új rend meghozta a maga áldásait. Mert a teljes jogúvá tett néprétegekből kulturális és gazdasági életünknek számos kiváló munkája nőtt ki. De bűnbánólag be kell vallanunk azt is, hogy társadalmi fölfogásunk, közéleti berendezkedésünk és szokásaink, míg egyrészt tért engedtek a kiválóságok fölküzködésének, másrészt elhanyagolni engedték népességünk legszélesebb rétegeit, a földből és kisiparból élő magyarságot. Az előbbi patriarkális kapcsot, a mély úr és szolga között volt, nem siettünk pótolni az egyenjogúnkat összekötő társadalmi és erkölcsi kapcsokkal. Ezt megérezte egész közéletünk, különösen pedig gazdasági és kulturális fejlődésünk. De ne beszéljünk tovább általánosságokban, amelyekből többé-kevésbbé nehéz dolog kihámozni a gyakorlati tanulságokat. Próbáljuk szemügyre venni néhány általánosan ismert bajunkat s melléjük állítani említett mulasztásaink megfelelő részleteit. Hozzávetőleg tudjuk, hogy az utolsó három évtizedben községi közterheink legalább is megkétszereződtek. Hozzávetőleg tudhatjuk csak, azért, mert sok mindenféle statisztikánk mellett a helyi pénzügyekről, a közfejlődés eme nagyjelentőségű tényezőjéről nincsenek hivatalos közléseink. (Talán, mert Ausztriában és a többi német államokban sincsenek.) Azt is tudjuk, hogy községi közintézményeink, az utak, utcák kövezése, világítás, kórházak, iskolák stb. egyáltalán nem fejlődtek a községi adók emelkedésének megfelelőleg. Ha a kis- és nagyközségekben lakó értelmiség lelkiismeretesen részt vett volna a községi dolgok intézésében, a képviselőtestületek és elüljáróságok működésében, a községi jövedelmek fölhasználása és a községi közintézmények terén más eredményekkel dicsekedhetnénk. Ennek ellenében azonban azt látjuk ma is, hogy bármennyi tanult és előkelő társadalmi állású ember lakjék is egy faluban vagy kisebb városban, az egész községi elüljáróság most is parasztokból áll, és a képviselőtestület üléseire ritkán megy el egy ,.urforma“ ember. Mert ez azelőtt is úgy volt , mert a mindennapi társadalmi életben még ma sem akarjuk belátni, hogy egészen más intézmény volt a régi jobbágyközség, mint a mai politikai község. Kongresszusi tárgyalások, parlamenti felszólalások, újságcikkek évek óta hirdetik, hogy micsoda visszaéléseket követtek el földművelő és kisiparos népünk rovására az uzsorások, a helyi pénzintézetek, földparcellázók, legelőfölosztók, erdővásárlók, gabona-elővásárlók, gép- és biztosító-ügynökök stb. Ha a magyar értelmiség társadalmilag és bizalmasabban érintkezett volna az apróbb emberekkel s öntudatos fajszeretettől, a szoros érdekkapcsolat érzésétől vezérelve, a maga fejlettebb jogi és gazdasági tudásának csak egy kis részét is átragasztotta volna rájuk: ezek a viszszaélések nem harapóztak volna el pusztító ragályként az egész országban. Sőt azt is kellett tapasztalnunk, hogy izgatok, magyarul bár, de a földünk egyszerű erkölcsű népénél mégis ismeretlen nyelven beszélő konkolyhintők Alföldünk nagy területén döntő befolyásra tettek szert s erről a helyi értelmiség csak akkor vett tudomást, a mikor a szított tűznek nemcsak a füstje, de a lángja is kitört. Amint nem vették észre és nem tették szóvá helyi uraink, a hatóságokat is hozzájuk értve, az Alföld népének sok tekintetben vigasztalanná fajult helyzetét, épp oly vakok maradtak az ellenük folyt aknamunka ellen is. Áttérve kisiparosaink dolgára, az Atzél Béla báró emlékezetét kell fölidéznünk, hogy kézzelfoghatólag lássuk, mit mulasztottunk. Ez a férfi a legnagyobbrészt egyszerű mesteremberekkel csinálta meg az ország legfényesebb szobaberendezéseit. Mégpedig úgy, hogy képes volt napokig foglalkozni egyegy iparossal, míg teljesen belegyúrta a saját ízlésének követelményeit. Ha csak néhány ezer ember akadt volna közzöttünk, a ki ilyenformán fejleszsze kisiparosaink ízlését és tudását s foglalkoztassa munkás kezeiket, vájjon nem sikerrült volna-e gáncsot vetni az osztrák ipar négy évtizedes pusztító hadjáratának s nem jöttek volna-e már létre régebben, természetes alapon azok a kisiparost tanító és segélyező közintézmények, műhelyek, hitelbeszerző és értékesítő szövetkezetek, amelyek alkotásával most oly sokat küzdödik a kormány iparfejlesztési gépezete? i Mindezeket azért hoztuk föl, mert Mai számunk 36 oldal.