Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-07 / 7. szám

1903. január 7. BUDAPESTI HÍRLAP. (7. sz.) elhagyta az íróasztal, a szellem bajnokának a fegy­vertára. Munkás, diadalmas életének minden tro­­feumai. Alig lehetett ráismerni. Arcát a szenvedések rúnái rótták keresztül-kasul S a fájdalom redői mégis mosolyogtak. S ez a mosoly volt az ismerős. Ebben nyilvánult a lelke. Az a minden szépért, ne­mesért, lehetetlenért rajongó őszinte lélek, melynek forró lángja testét fölemészté. Fejét hideg boríték takarta, lábait meleg bugyola. De kézszoritása erős volt. Kezét kezemben tartva, beszéltünk a jövendő föladatairól. ő elmondta, minő harcokat készül még megvívni nemzeti költészetünk, ideáljaink mellett, hogy fogja létrehozni a Petőfi-házat, hogy zarándo­kolja be a haza veszélyeztetett vidékeit, diadalt keresve a magyar szellemnek. A lázbeteg költő egé­szen föllelkesült. Napok óta nem vett már magához táplálékot; most e föllángolás életrekeltő hevében elköltött egy finom ebédet, bort is ivott s azt mondta: jól esett. Én azt hittem, hogy a lélek bir önalkotó erővel, hogy a halálnál erősebb a teremtő akarat. — Nem búcsúzunk egymástól, — mondom neki. — Neked élned kell. Terád még szüksége van a ha­zának, az eszményi világnak. S azzal megöleltük, megcsókoltuk egymást. Most már az ég felhői hűsítik homlokát, kö­­nyeink árja melegíti hamvait. Én siratom. Én voltam a szellemi édesapja. Mikor hozzám fölkerült vidékről, nagybátyjától ajánlva, én ismertem föl benne a költői lángészt. Fia­tal volt még, arcban feltűnően hasonlított Petőfihez, lélekben még inkább. Szerkesztőtársamul fogadtam s együtt alkottuk azt a lapot, mely a kényuralom kor­szakában, a bohóc­süveg alatt, a nemzet, a szabadság igazait védte, írói álnévnek választotta a „Don Pedro de Bajuszkádó“-t. Hiszen gyermek volt még, ráillett ez a név. De szelleme férfi volt. S vájjon kinek a bűne, ha ugyan bűn, hogy a szatíra korbácsát oly élesen tudta suhog­tatni, mint az enyim, hisz én tanítottam meg rá. De az ostorcsapásai sem fájtak, hisz igaz honszeretetből eredtek. De a szatírán túl utat tört az Olymp magas ré­gióiba tűzgyújtó költeményeivel, magasröptű színmű­veivel, a­miknek legutolsó remeke születésével túlélte alkotóját. Látni fogjuk azt nemsokára a színpadon. És a­ közönség tetszésvihara fogja hangoztatni Bartók Lajos nevét. Te azt már nem hallod, megdicsőült jó­barát. Sokan fognak hívni, de látni kevesen. Mi, né­­hányan, kik veled egyek voltunk, látni fogjuk kedves alakodat, a­hányszor fölidézünk. Azt az alakot, a­ki egész lelkével védett hazát, szabadságot, igazságot, a ki soha senkinek nem hízel­­gett, a ki mindig az ideálért küzdött, a lehetetlenért, a ki magát eszményeiért föláldozta­ . Én az édes jóbarátot látom magam előtt, a ki egyike volt azon keveseknek, a­kik az életben igazán szerettek. És a Petőfi­ Társaság itt fogja látni ezen a helyen, a melyet annyi dicsőséggel töltöttél be, szel­lemalakodat, kinek fölvirágzását köszönheti. Áldott legyen dicsőült barátunk emlékezete, lelke maradjon örökségül a nemzetre: műveiben éljen nagy neve, míg magyar él, haza áll! A közönség a szép beszédet nagy meghatottság­gal fogadta. A titkári jelentést, melyet Szana Tamás írt, nyomtatásban osztották ki. A jelentés kiemeli, hogy a társaság, kötelességé­hez híven, első­sorban a Petőfi-kultusz emelésére töre­kedett, a­mikor újabb és újabb oldaláról igyekezett megvilágítani az idők távolában is mindinkább növe­kedő alakját. A társaság fölolvasásai versben, prózá­ban mindig azt a szellemet tükrözték vissza, mely ma­gyarrá teszi a magyar írót s mindenkor ott volt ko­szorújával, a­hol igazi érdemnek szólt az elismerés, hálára érdemes férfiakat ünnepeltek az utódok. A nem­zetiség ügyét szolgálta a brassói fölolvasó ülés, az egész nemzet rokonszenvével találkozott Kossuth La­jos születése százados évfordulójának alkalmából ren­dezett irodalmi ünnepség. A társaság a lefolyt évben is buzgón folytatta Petőfi életrajzi adatainak tisztázá­sát s a reá vonatkozó ereklyék gyűjtését. A jelentés végül részvéttel emlékezik meg a társaság halottairól: Vadnai Károlyról, Lanka Gusztávról, Tolnai Lajosról, Névy Lászlóról, Inczédy Lászlóról, Bartók Lajos alel­­nökről, a­kinek neve és egyénisége a társaságnak annyi fényes sikerű akciójával áll a legszorosabb kapcsolat­ban. A jelentés a legutóbb lefolyt tagválasztógyűlés eredményével és­ az új tagok üdvözlésével fejeződik be. Somló Sándor olvasta föl ezután Zichy Géza gróf Bartók Lajos című szép költeményét: „Kórház rideg szobájában Kiterítve — egy halott! Lábainál hű apáca Csendesen imádkozott. Folyosón a komoly orvos Némán kalapot emel, S megszólal egy öreg honvéd: „Ő is könnyet érdemel“. Oda téved beteg gyermek, Tágra nyit két nagy szemet, „Ni! a bácsi milyen vig volt, Most a bácsi nem nevet“. S Magyarország géniusza Szól: „én dicső nemzetem, Mig ily halottaid lesznek, Te nem halsz meg sohasem“. A következő fölolvasó Szabó Endre volt, a­ki hosszabb, jóizű verses történetet olvasott föl Anda Pálról. A megénekelt történetnek egy históriai anek­dota szolgált alapul. Az anekdota azt mondja, hogy Anda Pál miskolci lovaskapitány táborba szállván, minden héten hazakéredzkedett a feleségéhez. Innen maradt fenn a lágy emberekre használt mondás: Ez is Anda Pál hadából való. A vitézi versezetnek leg­­jószűbb része az, a­mikor Anda Pálnak háborúba kell vonulnia, de a lova­s a szokás hatalmában csak hazafelé vágtat vele. Meghorkan a lova a jó Anda Pálnak, S bár biztatja ő a paripát előre, Az másat gondol, és hátrafelé támad, Ugrik jobbra-balra, majd forog egy helyben. Csak arra nincs kedve, hogy előre menjen. "Anda Pál az egybegyült népség előtt roppantul röszeli a papucskormányt, de később ő maga is nevetve beszélgette el az esetet. A költeményt nagy tetszéssel fogadták s szerzőjét zajosan éljenezték. Pekár Gyula Az aranhuezi Boldogasszony cílen hatásos elbeszélést olvasott föl, melynek tárgya a kö­zépkorból való. A színes stílus és a történet érdekes­sége lekötötte a közönséget, mely zajosan tapsolt. Ábrányi Emil Valaki jár a csatatéren cím­ll mély érzésű költeményét olvasta föl. Ennek rövid, tartalma ez: A csatatéren, a­hol rövid fegyverszü­netet köt a két keresztény tábor, azért, hogy Jézus születését ünnepeljék karácsony estéjén. A katonák elalusznak sátraikban s a lobogó tábortűz mellett. Ekkor jön az, a­kinek a nevével elaludtak, maga Jé­zus. Szánakozva néz a szegény halálraszántakra, úgy beszél hozzájuk, mint a pásztor a báránykáihoz. Nem vádolja őket, a­kik egymás ellen rohannak, de azokat teszi felelőssé, a­kik ma is fönntartják a rendszeres gyilkosságot, háborúk alakjában. Erős ki­­fakadásában a következőket mondja: Kastélytokban Jézus mit keres? Azt mondtam én: ölj!... Azt­ mondtam: [szeress ? A milliós állandó hadsereg, A nagy kaszárnyák, drága fegyverek, A rangosztályok, a válaszfalak, A sok bus, züllött, megvetett alak, A kik futkosnak tétován gyalázat S Ínség között —: ez a keresztyén század! Végül a Megváltó könnyekre fakad, keserveseb­ben sir, mint valamikor az Olajfák hegyén, a­mikor az élettől elbúcsúzott. Az Ábrányit illető taps és éljenzés után tüntető szimpátiával hangzott föl az ováció, mikor a fölolvasó asztalnál megjelent Eötvös Károly díszmagyarban. Szegedy Róza halála címen szabad előadást tartott székfoglalóul. Himfy szerelmeinek hősnője kedves alakja Eötvösnek. Szegedy Rózában a magyar nő mintaképét ismertette és sajnálkozott azon, hogy még nem akadt költő, a ki ennek a magyar úriasszonynak élettörténetét megirta volna, ő vállalkozott erre és mai előadása e műnek részlete, mely Szegedy Róza haláláról szól. A kutató éberségével szedte össze Eötvös Szegedy Róza utolsó napjainak minden kis adatát és ez adatok tükrében elvonult a nézők előtt Kisfaludy Sándor feleségének betegsége, haldoklása, temetése és gyászolása. Ez adatok kapcsán Eötvös intim részleteket mondott el a régi magyar úriasszo­­nyok életéből. A közönség élvezettel hallgatta. A gyűlést ezzel Jókai berekesztette és a tagokat, valamint a vidéki irodalmi és közművelődési társasá­gok küldötteit fölszólította, hogy értekezletre marad­janak együtt. az uralmat, a­mely a maga hazájában, Magyarorszá­­gon megilleti. Lépjünk ki a szenvedőleges tétlenség­ből, ezer év múltán hódítsuk meg Magyarországot még egyszer: a mi zengzetes szép magyar nyelvünk­kel. Ezt a határozati javaslatot terjeszti az értekez­let elé. Az ország irodalmi és közművelődési egyesületei országos irodalmi szövetséggé alakulnak oly célból, hogy a kölcsönhatás által 1. egymás hazafias akcióit támogassák; 2. a magyarságot fenyegető veszélyekre egymást figyelmeztessék és azokat közös erővel elhá­rítsák; 3. a bárhol termő nemzeti eszméket közösen fölkarolják, a bárhol megnyilatkozó új tehetségeket lehető hamar és országosan érvényesítsék. A javaslathoz hozzászólt Váradi Antal, Apáthy István (Erdélyi Irodalmi Társaság), Békefi Antal (szegedi Dugonics-Társaság), Komlóssy Artur (deb­receni Csokonai-kör), Csengeri János (Erdélyi Iro­dalmi Társaság), Balassa Ármin (szegedi Dugonics- Társaság), Lator Sándor (Máramaros-Sziget), Vojtkó Pál (Sopron), Jókai Mór, György Aladár, Pap Zol­tán. A vidéki szónokok némelyike ugyan aggodal­mat hangoztatott a kivitel dolgában, de általában melegen üdvözölték az eszmét és általánosságban mindannyian hozzájárultak a szövetség megalakítá­sához. Az értekezlet elhatározta, hogy előkészítő­ bi­zottságot küld ki, a­mely az alapszabálytervezetet elkészíti, és a május hónapban tartandó újabb gyű­lésen bemutatja. A bizottság elnöke Pekár Gyula. Tagjai lettek: Komlóssy Artúr, Csengeri János dr., Balassa Ármin dr., Rádl Ödön, Bartha Miklós, La­tor Sándor, Bancsó Antal, Szántó Kálmán, Geduly Henrik, Ferenczi Zoltán, Koroda Pál, Szana Tamás, Békefi, Antal és Szundy Károly. Az értekezlet Jókai Mór lelkes éltetésével ért véget. A bizottság már ma­ összeült tanácskozásra.* A nagygyűlést követő szokásos bankét, az idén Bartók Lajos halála miatt elmaradt. A tagok és a vidéki küldöttek mindamellett barátságos társas­ebédre gyűltek egy órakor az István-szállóba. Az ebéd folyamán Vértesi Arnold a távollévő Jókai Mória ürítette poharát, benne a társaság apját kö­szöntötte, s hosszú életet kívánt a költői eledelemnek.. Rákosi Viktor elsőbben a vidéki irodalmi társasá­gok küldötteit, másodsorban pedig a társaság új tagjait: Szávay Gyulát, Kabos Edét és Zempléni Árpádot éltette. Mindnyájukat szeretettel üdvözli, még Zemplénit is, a­kire nem szavazott, de nem is ígérte meg neki. Kívánja, hogy az új tagok váltsák be ígéreteiket, és reméli, hogy Zempléni a dús ha­jából adni fog Szávaynak, a­kinek ez égi adomány­ból nem túlságosan sok jutott. A nagy derültséget keltett teszt után Csengery János a Petőfi­ Társaságot éltette, a­melyből az országos irodalmi szövetség esz­méje kipattant. Nagyon jóízű volt a Szávay Gyula pohárkös­zöntője, a­ki megköszönvén társai nevében a választást, pajkos humorral jellemezte Kabos, Zempléni és az ő saját irodalmi munkásságát. Szabó Endre Zichy Jenő grófot köszöntötte. Zichy Jenő gróf érdekes tósztban annak a mozgalomnak kivánt sikert, melynek élére állt most a Petőfi-Társaság. Megemlékezett a rovásírás dolgában folyó harcról is és kijelentette, hogy neki is lesz ehhez szava, még­pedig bizonyítékok alapján fogja igazolni Eadrusz álláspontjának helyességét. A gróf e kijelentését za­josan megéljenezték. Az utolsó tesztet Kabos Ede mondotta, a­ki nagyon elmésen köszönte meg vá­lasztását és a szimpátiát maga részére hódította. Az értekezlet. Az Országos irodalmi szövetség eszméjét az ak­kor még Olaszországban időző Bartók Lajos megbízá­sából Pekár Gyula, vetette föl a társaság egyik ülé­sében. Az értekezlet Jókai Mórt választotta elnökéül, a vidéki irodalmi társulatok közül számosan küldtek képviselőket, nevezetesen: a Dugonics-társaság (Sze­ged), a Szigligeti-társaság (Nagyvárad), a Csokonai­kör (Debrecen), a Bessenyei-kör (Eger), a Vörös­­marty-kör (Székesfejérvár), az Emke (Kolozsvár), az Erdélyi irodalmi társaság (Kolozsvár), a Soproni irodalmi kör (Sopron) stb. Az értekezlet megnyitása után Pekár Gyula is­mertette az ügy előzményeit. Azt hiszi, elérkezett az idő, hogy az eddigi elszigetelt működés helyett az egyesülés és kölcsönhatás által irodalmi eszményein­ket teljesebben megvalósítsuk, a hazafias idealizmust fejleszszük, a mutatkozó veszélyekre egymást figyel­meztessük s azokat közös erővel elhárítsuk. Régeb­ben — úgymond — a mikor az irodalom még gyermek volt, támaszkodhatott az államra, de ma, mint férfi­nak épp megfordítva neki, kell támogatni az államot. A magyar nyelv ne védekezzék többé, hanem ha kell, támadjon, vívja ki végre vakhára azt a helyet, azt TÁVIRATOK. Anglia és a Dardanellák. Konstantinápoly, jan. 6. Angliának a négy föl nem szerelt orosz torpedóhajó átbocsá­­tása tárgyában eddig itt és Londonban tett föl­­szólalásai szóbeliek voltak. Tegnapelőtt a konstan­tinápolyi angol nagykövet a portának jegyzéket adott át, a­melyben az angol kormány ezeket a föl­szólalá­sokat ismételte és megkövetelte, hogy Angliának is megadják azt a jogot, a­melyet meg­adtak az oroszoknak. A jegyzék az állítja, hogy az orosz torpedóhajók közül kettő már tizenkét napja ment át a Dardanellákon, holott tényleg a négy orosz hajó csak december 31-én érkezett Sza­­dába (Kréta). Hír szerint Olaszország és más hatalmasságok is csatlakozni fognak Anglia lépéseihez. A venezuelai bonyodalom. Karakasz, jan. 6. A Reuter-ügynökség jelenti:­­ Tegnap a kormány csapatai Gaath­e (?) közelében­­ megvertek 1300 felkelőt, a­kik Ramosz és Penalosz ve­­­­zetésével Karakasz felé vonultak. Newyork, jan. 6. A Karakasz amerikai gőzös tulajdonosai Hay külügyminiszternél panaszt tettek az ellen, hogy a hajónak nem engedik meg, hogy La Guayrában letegye rakományát. Az ügy megvizs­­­­gálását kérik. Port of Spain, jan. 6. A Reuter-ügynökség je­­­lenti: Békebíróságot alakítottak, a­mely az összes 1­ 3

Next