Budapesti Hírlap, 1903. február (23. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-01 / 32. szám

Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fii. Telefon: szek. 54—53, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Budapest, 1903._____________XXIII. évfolyam 32. szám.___________Vasárnap, február 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII. ker., Rökk Szilárd utca é. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Igiane ház József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 sik Hirdetések nonpareille számitással, díjszabás szerint. Nemzeti termelésünk és a világforgalom. Budapest, jan. 31. A kiegyezési tárgyalások hosszú folyama alatt fölébredt nemzeti gazdasági öntudatunk. Sokat tanultunk ez alatt az idő alatt. A nemzet kicsinye-nagyja, a fővárosi palotáktól úgyszólván a falusi kunyhókig, tudja már mérlegelni, hogy micsoda különbség van a gazdaságilag erős, a maga erejéből élő és a gazdaságilag függő népek helyzete között. Gyakorlati példákból láthatta mindenki, hogy egyik-másik külföldi ország pénzviszonyainak új irányban való fejlődése, szövetséges szomszédunk ellenséges közgazdasági magatartása milyen ellenállhatatlan erővel dugta el nálunk a hitel, a vállalkozás, a kereset forrásait. Ez alatt az idő alatt ébredt föl a hazai tőke érdeklődése a hazai értékek iránt, mint azt a fővárosi kölcsönnél láttuk; ez alatt az idő alatt terjedt el a hazai iparfejlesztésnek az az eszméje, hogy a fogyasztó közönség a háztartás küszöbén állítsa föl a vámsorompót; ennek az időnek köszönhetjük a falusi szövetkezeti intézmények nagyobb térfoglalását. Egyszóval komolyjeleit, láttuk annak, hogy a magyarság szakít a napról-napra való élés ingatag, de sok szellemi és testi erőfeszítést nem igénylő rendszerével és a saját erőiből való élés rögös, kezdetben nélkülözésekkel és fáradalmakkal teljes, de előbbutóbb annál jutalmazóbb útjára lép. Az immár befejezett kiegyezési tárgyalások eredménye határozottan beleülik a vázolt történelmi processzusba, mert a már beterjesztett javaslatokból az előbbiekhez képest jelentékeny nyereségeket állapíthatunk meg a magyar nemzeti munka, a gazdasági erősödés és önállósodás javára. Minden körülmény arra mutat, hogy a következő időkben a magyar közgazdasági életnek új korszaka kezdődik. De változásokat kell várnunk az egész világ gazdaságában és forgalmában is. Ám nézzünk egy kicsit körül az előző idők fejleményei s a jövőnek már most mutatkozó alakulásai között, hogy ami bennük mi ránk nézve tanulságképpen kínálkozik, igyekezzünk jó eleve kihámozni és fölhasználni. A tizenkilencedik század második fele a nyugat-európai népekre nézve az iparfejlesztés, a tőkegyűjtés, a gazdasági és kulturális kincsek felhalmozásának korszaka volt. Az öreg világrész nyugati részének példáját csakhamar követte, sőt túl is szárnyalta Észak-Amerika. Kifejlődött a modern állami élet, a maga óriási hitelszükségleteivel és központosított rengeteg pénzügyi hatalmával. Kifejlődtek a modern hadseregek, hallatlan ipari és élelmezési szükségleteikkel. Az állami szükségletek hatalmas lökéseket adtak a nagy ipari vállalkozásoknak és a nemzetközi papírértékek fölhalmozódásának. A kifejlődött közlekedési eszközök szárazföldi és vízi leviátbánjai úgyszólván egységes forgalmi területté tették az egész művelt világot. Anglia, amely félszázaddal előtte járt az ipari termelés terén minden más államnak, egyrészt nagy tudósai és írói útján terjesztette az indusztrializmus és szabad forgalom eszméit, másrészt gazdasági fejlődésével is csábító példát adott, mert hiszen szemmel láthatólag és évrőlévre gazdagodott. Mikor azután a teljesen szabad forgalom és verseny kezdte nyomni a nagyobb nemzetek termelését, egymásután léptek az ipari védővámos politika terére. Előbb Franciaország, majd a német birodalom és a mi közös vámterületünk, végül Észak-Amerika. A védővámos rendszerrel karöltve beütött a kartelgazdálkodás, a nagy tőzsdei érték- és áruspekuláció, a forgalmi eszközöknek iparvédelmi célokra való kihasználása, együtt járván egész láncolatával az állami és társadalmi akcióknak, amelyeknek célja a fölhalmozódott ingóértékek jövedelmezőségének és az ipari munkatelepeken összesereglett munkások keresetének biztosítása volt. A közgazdasági fejlődés emek iránya mellett a gazdagság egykori főforrása, a földművelés messze elmaradt; jövedelmeinek emelkedése még a legfejlettebb gazdálkodás mellett sem tudott lépést tartani a közterhek és életszükségletek növekedésével. A nyolcvanas években nagy erővel megindultak az agrármozgalmak s az államok siettek vámpolitikai és belső intézkedésekkel segíteni a nemzeti közgazdasági élet sorvadó tagján. Az 1885- dik év március 28-ikán megszületett az első agrárvédővámos tarifa, a francia, két hónappal később rá a német s Anglia, kivételével, amely egyszerűen föláldozta mezőgazdaságát, erre az útra tért valamennyi önálló állam, a tengerentúliak is. Most pedig, az új német vámtarifa megalkotása után, a védővámos rendszabályok olyan tért foglalnak majd a közgazdasági termelés minden terén, amint arra eddig az újabb kor történetében példát nem tudunk. Magyarországra a közgazdasági fejlődésnek vázolt vonásait nem lehet vonatkoztatnunk. A mi közgazdasági életünk nem tudott lépést tartani a nyugati államokéval. Hazai kisiparunkat, amely jól, de csak készpénzfizetés mellett és drágábban tudott dolgozni, odadobtuk más államok olcsóbban dolgozó és hitelre is adó gyáripari versenyének. Kereskedelmünk idegen termékek bizományos eladójává s hazai termékeink ügynöki közvetítőjévé tudott csak emelkedni. Pénzembereink között azok tettek szert nagy vagyonra, akik az állami kölcsönüzletek közvetítésével s ehhez hasonló magánhitelügyletekkel foglalkoztak, nem pedig azok, akik nagy ipari és mezőgazdasági vállalatok finanszírozásával, egyszóval a produktív kereset emelésével bajlódtak. Még a hadsereg és az állam egyéb szükségleteit ellátó iparvállalataink keletkezése is egészen új dolog. Mezőgazdaságunk azonkívül, hogy mint egyetlen nagy kereseti águnk, úgyszólván az összes közterheket viselte, magára szedett még rengeteg speciális terheket is, a vicinális vasútépítésben, vízszabályozásban, élő és holt gazdasági fölszerelésben stb. Hathatós támogatáshoz a belpolitika terén azonban csak a legújabb időben jutott, a vámpolitika terén pedig csak az új vámtarifa érvényesülése után fog jutni. A vámpolitikai védelem megnyíló időszakát fő termelési águnknak, a mezőgazdaságnak ugyancsak föl kell használnia. Nagyon természetes, hogy az iparunk és kereskedelmünk fejlesztése érdekében megindult új irányú akciók mellett nemcsak nem mellőzhető, hanem az e helyen már több ízben megvitatott módokon mélyítendő és szélesítendő. Míg azonban ipari és kereskedelmi fejlődésünk a munkaerő, szellemi vezetés és tőke tekintetében a kellő alapokat és eszközöket megteremti, nemzeti termelésünk ettől várt szaporodását a már meglevő munkatérnek, a mezőgazdaságnak kell a lehető legnagyobb részben pótolnia. Mert nemzeti termelésünknek, nemzeti jövedelmünknek már az új óra legelején is szaporodnia kell. A nagy vámemeléseknek ugyanis a legelső következése az összes életviszonyok erős megdrágulása; drágábbak lesznek az élelmi, az ipari cikkek, a munka, az egész élet, az egésztermelés. A szükségletek és fedezetük között való különbözetet a mezőgazdaságnak kell kiteremtenie. A legkevésbbé fogja a drágulást megérezni az a társadalmi réteg, amely legtöbb szükségletét maga állítja elő s igényeiben a legmérsékeltebb: a falusi parasztság. Az a már régen hangoztatott kívánalom, hogy hazánkban a külön fizetett munkaerővel dolgozó nagy és közép mezőgazdasági üzemek a lehető szűk térre szoríthassanak, a nagy és középbirtokosok kisebb, parasztcsaládok által művelt bérletekben jövedelmeztessék birtokaikat s mezőgazdaságunk ekként szorgosabb és az önálló vállalkozás morális befolyása által termékenyített münkének gyümölcsözőbb terévé váljék, most parancsoló szükségként jelentkezik. Ez a körülmény meg fogja szüntetni a jelölt fejlődési iránynyal szem- Mai számunk 40 oldal.