Budapesti Hírlap, 1903. február (23. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-20 / 50. szám

1903. február 20. BUDAPESTI HIRLAP. (50. sz.) mit a mai keretben meg lehetett tenni, megtette a ható­ság. A segédhivatalok újjászervezése sikerült. A fo­galmazó-gyakornoki és fogalmazói állások közé átme­netnek szervezték a segédfogalmazói állásokat. A fővárosi törvény revízióján kívül sürgős szük­ség van a közmunkatanácsi törvény revíziójára. A terjedék­egyezség megszűnése óta lényeges és jelenté­keny nézeteltérés támadt a két hatóság között, a­mi az adminisztrációra zavarólag hatott. A közgazdaságra és közegészségügyre veszedelmes, hogy még sincsen országos élelmiszer-törvényünk. Szükség van az egye­sületi ügynek, a szegényügynek s az illetőségügynek országos szabályozására. Budapest mai kerületi beosztása mellett a köz­­igazgatás nem teljesítheti megfelelően a működését s azért szükség van a főváros kerületeinek arányosabb beosztására. Megállapított városfejlesztő­ programunk sincsen. Részletesen nyilatkozik a jelentés a szegény­ügyről. Itt is kevés eredményre mutathat. Az általá­nos és már évek óta nyomasztó közgazdasági pangás s a nagy munkahiány folytán a köznyomor olyan ará­nyokat öltött, hogy rendkívüli­­segítő eszközökre volt szükség. A nyomor enyhítésére 200.000 koronát szava­zott meg a közgyűlés, több fővárosi épületben mele­gedő­ szobát rendeztek be, közmunkákat hajtottak végre s foglalkoztató műhelyeket állítottak föl. Nagy elismeréssel nyilatkozik a polgármester a társadalom működéséről, különösen a kenyér és tejkiosztó­ bizott­­ságok munkájáról, továbbá a napközi otthonok szerve­zéséről. Az állami gyermekmenedékházak működése üdvös, de ezek nem pótolják az országos lelencházat, a­melynek megépítésére már égetően szükség van. A kór­házi költségek behajtása noha jobb eredményt mutat, mint a múlt években, még mindig nem kielégítő. A főváros tele van apró betegsegítő-egyesülettel, a­me­lyek nem tudnak fizetni a tagjaik helyett. Hiába en­gedte meg a főváros a részletfizetést, a pénztárak azt sem tudták megtartani. A város, de a közönség érde­kében is szükségesnek tartja a polgármester, hogy azokat a betegsegítő­ pénztárakat, a­melyek kötelezett­ségeiknek megfelelni nem tudnak, föloszlassák. Az osztrák tartományok pedig nem akarnak fizetni. Cseh­ország például még az 1900. évi díjakat sem fizette meg. Még a belügyminiszter beavatkozása sem vezetett eredményre. A jelentésnek a főváros kereskedelméről szóló része első­sorban a házalással elkövetett visszaélések­ről szól. Budapesten ugyan tilos a házalás, de a még most is érvényes 1852. évi pátens a házalás bizonyos faját megengedi. Ennek az erdménye azután, hogy ezek a házalók silány külföldi iparcikkeket csempész­nek be s lehetetlenné teszik a budapesti kézműiparo­­sok megélhetését. Föltétlenül szükséges, hogy végre a házalást a Bach-korból maradt pátens helyett törvény szabályozza. A hitelviszonyokat a polgármester kedve­zőnek látja. Tavaly Budapest területén harmincnyolc új gyárat alapítottak. A régiek közül pedig kettő meg­szűnt. .A gyártelepek üzemére bénítólag hat a nagy munkahiány. A bajon bizonyos mértékben segítene, ha a kormány nagyarányú középítkezéseket és köz­munkákat hajtana végre. Legsúlyosabb a válság az építőiparban. Több téglagyár újra redukálta, kettő pedig beszüntette az üzemét. A törvényhatóság min­denkor elsőbbséget ad a hazai iparnak. A betegsegítő pénztárról szóló törvény általánosságban bevált. Nagy baj azonban, hogy a munkaadók közül számosan visszaélnek a dologgal. A jelentés szerint háromszáz esetben indítottak eljárást, a­mikor a munkaadó a munkás béréből levonta a járulékot, de nem szolgál­tatta be a pénztárba. Több ilyen esetben bűnvádi föl­jelentést is tettek, de az ügyészség nem vállalkozott a vád képviseletére. Ez a törvény hiányos rendelkezését igazolja. Tavaly hat munkásegyesület alakult s négy kisebb sztrájk volt. Megdöbbentő a jelentésnek az a nyilatkozata, hogy még most is vannak gyárak Buda­pesten, különösen sörgyárak, a­hol több a külföldi munkás, mint a magyar. A főváros közélelmezéséről szólva, kétségtelen tapasztalat alapján konstatálja a jelentés, hogy a sertésközvágóhíd intézménye minden tekintetben bevált. Bizalommal tekint a polgármester az új intézmény jövőjére, mert­ erős a meggyőződése, hogy a főváros közgazdaságának és közélelmezésének újabb korszakát jelentő intézményekben legteljesebb mértékben megvannak az életképes fejlődés biztos fel­tételei. Kifogást tett azonban az államvasutaknak a fővárosra s az ország gazdaközönségére egyaránt sé­relmes amaz eljárása ellen, hogy külön díjakat szed s tarifáival a felhajtókat elterelve a budapesti piactól, rákényszeríti, hogy áruikat a bécsi vásárra vigyék. A katonakötelesek sorozásáról beszámolva, kon­statálja a jelentés, hogy az ismeretlen állításkötelesek­­nek a kinyomozása nehéz s ezeknek a száma aránylag igen nagy. Ennek kizárólagos oka a jelentés szerint, hogy az egyházpolitikai törvények életbeléptetése óta a felekezeti anyakönyvezető­ hivatalok nagy része a halálozásokat felületesen mutatja ki s még azokat is élőknek tüntetik föl, a­kik néhány hetes korukban a születési anyakönyvi kerület területén haltak meg. A jelentés még nagy részletességgel számol be a közigazgatás kisebb-nagyobb dolgáról s konstatálja, hogy a főváros ingatlan vagyona 1902-ben 2.454.173 koronával növekedett. — Mária női kongregáció Budapesten. A Mária női kongregáció főnöknője, Herczegh Teréz ma bejelentette a tanácsnak, hogy a kongregáció Budapesten a X. kerületben menedékházat akar be­rendezni. A menedékházban gondoznák a szegény munkások gyermekét. Azonkívül háztartási iskolát nyitnának, a­hol szegény leányokat megtanítanak a háztartásra, hogy jó cselédet neveljenek belőlük. A menedékházban otthont is kapnak a hely nélkül levő cselédek s a kongregáció közvetíti is a­ cselédeket. A menedékház számára a kőbányai régi plébánia-épületet kérik s azonkívül évenkint négyezr korona szub­venciót. — Kossuth Lajos komornyikja, Kossuth Lajos volt komornyikja, Susenna György segítséget kért a fővárostól, mert nagy nyomorúságba jutott. Kérelméhez mellékelte Helfy Ignácnak egy hozzá intézett levelét, a­melyben Helfy köszönetet mond neki, hogy a kormányzót lelkiismeretes hűséggel ápolta. A tanács mai ülésén száz korona segítséget­ szavazott meg Kossuth Lajos volt komornyikjának. — A­­Hiarmónikusok szubvenciója. A filharmonikusoktól a főváros tavaly­ megtagadta a szubvenciót. Az idei évre megadta a hatezer korona segítséget, de a belügyminiszter most értesítette a fő­várost, hogy a közgyűlés határozatát csak elvben hagyja jóvá s csak a tavalyi év zárószámadása után fog véglegesen határozni.­­ Orvosi állások szervezése. A tanács mai üléséből azt a javaslatot tette a közgyűlésnek, hogy az uj Szent János-kórházba a boncoló főorvos mellé egy segédorvosi állást, a Rókus-kórházba négy orvos­­gyakornoki állást s a Szent István-kórházba egy al­­orvosi és öt segédorvosi állást szervezzen. — Segítség1. A tanács mai ülésén a nyomor enyhítésére, adott kétszázezer koronából a budapesti általános közjótékonysági egyesületnek 10.000 koro­nát, a II. kerületi népkonyhának 700 koronát szava­zott meg. A miniszter által adott hétezer koronát a tanács így osztotta meg az egyesületek között: a pesti jótékony nőegyesületnek 800, a budai jótékony nő­egyesületnek 500, a pesti izraelita jótékony nőegyesü­let népkonyhájának 800, az óbudai izraelita jótékony egyesületnek 500, a lipótvárosi népkonyha-egyesület­nek 600, a VII. kerületi jótékony­ egyesületnek 1200, a V111. kerületi jótékony nőegyesületnek 1600, a ferencvárosi jótékony nőegyesületnek 500 és a X. kerületi közjótékonysági egyesületnek 500 koronát. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Az Arany Ember jubileuma. — Jókai Mór szü­letésenapja. — Jókai jubileumaiban kedves vonások vannak, melyek a jubileumok, esküdt ellenségeit is kibékítik velül-, és gyönyörködtetik. Valahányszor Jókait ünne­peltük, mindig jólesően éreztük, hogy mindnyájan egyetértünk és egyet értünk az ünneplő kedvben és érzésben, hogy mind szeretjük Jókait, mind örülünk, hogy az Ú­r Isten hosszúra nyújtja életét és életét min­dig megújuló alkotó kedvvel áldja meg. Mily gyö­nyörű látvány ez a szelíd, kedves ősz ember, kinek szive, lelke csodálatosan fiatal, ép maradt, kit gyer­mekkorunkban imádtunk, később csodáltunk, ma mi­tikus alaknak tekintenénk, ha nem járna közöttünk, munkáján, örülve az életnek, örülve élete folyton megújuló szép apoteózisainak. Jókainak nincsenek ellenségei, nincsenek irigyei, a nemzet büszkélkedik benne, tükröződik tehetségében, mely a magyarság lelkének néhány fényes tulajdonságát gyönyörűen visszaragyogtatja. A kritikus is érdekes jelenségeket tapasztal saját belsejében. Ha egy ideig eltávozott tőle, a napi irodalom árjába merült, és azután ismét vissza­kerül hozzá, valamely régibb művét olvassa, régibb drámáját nézi és azt hiszi, hogy most csak a kegyelet érzéseivel tudja majd újra élvezni, a­mi egy­szer oly kedves volt előtte, kellemesen csa­lódik. Nemcsak a régi, fölújuló emlékek teszik oly kedvessé e műveket. Nem, ezek még ma is élnek. Ma egyben-másban megváltozott az ízlés, de az az orgánum, melylyel Jókait élvezzük, nem változott. Sőt ezek a művek nekünk ma szebbek, mint valaha voltak. A mi régebben ellenkezésünket keltette, azt ma megszoktuk, a mint saját birtokunk különösebb sajátosságait is megszokjuk. Jókai a ma élő régibb nemzedéknek elvitathatatlan, maradandó birtoka. Jókaiban megvan, a­mi műveit élteti, és mi ezt élvezzük, a többit, a gyöngébb oldalakat alig vesz­­szük észre. Jókai a magyar irodalom egy korszakának legjellemzőbb alakja lesz és ez a korszak immár több mint egy félszázadig tart, és még távolról sem ért vé­get. A ki e vigasztaló gondolatok elgondolására ne­künk alkalmat ad, annak az ünneplésében ne talál­nánk gyönyörűséget? Hiszen, mihelyt Jókait valahol meglátjuk, azonnal kedvünk kerekedik, őt hangos sze­retettel ünnepelni. Azért­­kedves gondolata volt Somló igazgatónak, hogy egy igen kedves véletlen alkalmával élve, az Arany Ember századik előadását Jókai hetvennyolca­­dik születésenapjára tegye. Ez a jó gondolat azonnal termékenynek bizonyult, mert hasonló jó gondolatokat szült. A legjobb az volt, hogy a főváros tanuló ifjú­sága ragadta meg, az a nemzedék, mely most a köz­élet küszöbe előtt áll és egyelőre még Jókai színes álomvilágában éli legszebb óráit. A tanuló ifjúság részvéte jellemezte a mai szép ünnepet. Nemcsak az egyetemi ifjúság küldöttsége kereste föl a költőt az előadás előtt a Nemzeti Színház színpadán, hanem megjelent a fővárosi középiskolák ifjúságának küldött­sége is, ,,harminc nemes ifjú“, kiknek szeme ragyo­gott, hogy színről-szinre láthatták a nagy költőt. Egyéb felső iskolák is küldtek követséget, a keleti aka­démia, egyes kereskedelmi iskolák stb. He megjelen­tek a társaskörök képviselői is, az országos tisztviselő­egyesület és a lipótvárosi kaszinó küldöttségei, és természetesen a Petőfi­ Társaság, az Otthon, az Ely­­ségírók egyesülete sem hiányozhattak. (A Kisfaludy- Társaság már délelőtt rótta le tisztelete adóját.) Hét óra előtt a Nemzeti Színház színpada pom­pás képet mutatott; tele volt válogatott ünneplő kö­zönséggel, az irodalom és a művészet képviselőivel, ifjúsággal és szebbnél-szebb koszorúkkal. A tanuló­­ifjúság gyönyörű ezüst koszorút hozott, a többiek hatalmas virágkoszorúkat. És ezután sorra­­fölvonul­­tak az ünnepi szónokok, először Somló Sándor, élei nagy tetszést keltett beszédjével. Azzal kezdte, hogy a Nemzeti Színház mindig ünnepet ül, valahányszor tolmácsa lehet Jókai költészetének és százszorosán ünnepel ma, midőn az Arany Ember századik elő­adásánál legdrágább aranyemberünket ünnepelheti. Majd emlékeztetett arra, hogy midőn az Arany Em­­­ber­t 1884-ben először adták, a­ Senki szigete mily jóleső vár és a sziget volt az akkor beözönlő idegen drámák nagy tengerében. Azóta az Ízlés változott, de az Arany Ember és az arany ember friss és ép maradt és ma is gyönyörködésünk általános forrása. Majd Herczeg Ferenc, a­ki a Petőfi-Társaság nevé­ben­ jelent meg, vette át a szét és a maga ... Ízléses, finom módján üdvözölte Jókait, utána pedig­­az ün­nepi szónokok hosszú sora ugyanazt a témát variálta, melyet mégis szívesen hallgattunk. Valamennyi szó­noknak egyszerre felelt Jókai, röviden, mélyen meg­indulva, mégis formásan, kedvesen. Szeretteink, szőr­­rtotta az üdvözlőket, kiknek körülbelül ezeket mon­dotta: — A költő élete addig tart, mig költészete. Ezért szeretnek a költők oly korán meghalni. Én még élek . . . Áldom a sorsomat, hogy még élek, áldom a Gondviselést, hogy engem magyarnak teremtett. A­míg a sors engedi, a magyar irodalomnak szentelem éle­­­temet. Nem találok szavakat, hogy hálámat kife­jezhessem ...­­ De hiába írnak le részletesebben az egész jele­netet, sajátságos báját, kedvességét, szépségét csak a jelenlevők élvezhették. Az előadás is ünneplése volt Jókainak. Az első kép után meg kellett jelennie a színpadon, koszorúi­nak közepette, az előadó művészek társaságában, Ilik­hez ismét a többi színészek, az ifjúság és a küldött­ségek csatlakoztak. Most meg a színház volt a legszebb látvány. Az a minden részében zsúfolt nézőtér, mely mint egy szív, egy lélek lelkesedett és örült és tap­solt. Most mi, idegenek a színpadon is éreztük, mi­csoda varázs van abban, ha ily nézőközönség a szí­nészt, a szerzőt tapsolja. Jókainak újra meg újra meg kellett jelennie és köszönetét intenie. De a közön­ség hallani is szerette­ volna. A költő megértette ai közönség akaratát, elő is lépett, de egy árva hangot nem tudott kiejteni. Ezt ismét a közönség értette meg és mélyen megindult. Az egész estén át megújul­tak az ovációk és Jókainak még sokszor meg kellett jelennie a közönség előtt. Az előadás csak tizenegykor ért véget. A színművészek megbocsátják nekünk, ha ma­­nem róluk szól az ének. Azt az egyetemleges dicséretet nagyon megérdemelték, hogy játékuk méltó volt az al­kalomhoz. A régiek közül Náday Ferenc játszotta Krisztyánt, mint tizennyolc évvel ezelőtt -­, ez is egyike az örök ifjaknak,­ Egressy Trikaliszt, Jászai Terézát (tapsviharokat keltett), Hetényi a granicsár tisztet, Latabár­ a csempészt; a többi szerepek tulajdo­nosai változtak, ma Pálfi, Török Irma, Ligeti Juliska, Vizváriné, Fái Szeréna, Horváth, Abonyi, Nárcisz járulhattak hozzá az est dicsőségéhez, ők és ez a még .

Next