Budapesti Hírlap, 1903. május (23. évfolyam, 119-148. szám)
1903-05-01 / 119. szám
1903. május 1 BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) ellenes képviselők vannak többségben, nem lehetetlen, hogy Prinetti felszólalása kormányválságot fog okozni.* "A spanyol képviselőválasztásoknak meglepő eredménye van: a köztársasági párt jelentékenyen megerősödve került ki a választási küzdelemből, amiben nagy része van annak, hogy a múlt december óta uralmon levő Silvera-kormány a sok reform közül, amit ígért, még csak hozzá sem látott egyetlen egynek a megvalósításához sem. Az ország három legnagyobb városában, Madridban, Barcelonában és Granadában a köztársaságiak győztek. Míg a múlt ciklusban a köztársaságiaknak tizenöt képviselőjük volt, a párt parlamenti képviselőinek száma ma már negyvenre szaporodott, ami elég rohamos haladás. * Pétervári levelezőnk Írja: A Novoje Fremja szó szerint közli a Budapesti Hírlap üszkübi levelét, mely oly fontos és kiválóan érdekes adatokat sorol föl a macedóniai reformokról, amely kérdés tudvalévően igen csiklandozza az orosz közvéleményt. Eddig ugyanis az a meggyőződés volt elterjedve orosz körökben, hogy a reformokat nemcsak nem veszi a magas porta komolyan, de a huzavona is inkább arra való, hogy kivárják, amíg a külföld lecsillapodik és tán el is felejti az egész incidenst. Természetesen azóta, amióta hírt adtunk mi is az orosz elégületlenségről a porta eljárásával szemben, azóta újabb hírek egyre jobban megerősítik a török kormány és a porta jóindulatába vetett gyönge bizalmat s most, a Budapesti Hírlap cikke után, mely méltán keltett föltünést az egész külföldön, teljesen nyugodtan várja még az örökké haragos orosz politikai közvélemény is a fejleményeket. Az uszkübi magyar levél most élénk vita tárgya mindenfelé az orosz fővárosban s úgy értesülünk beavatott körökből, hogy maga az orosz külügyminiszter, Lamsdorff gróf is élénk érdeklődéssel olvasta végig a cikket s okmányszerü adatai révén a többi, e kérdéshez tartozó iratok közé vetette be. Különös elismeréssel szólaltak a lapok az e cikkben foglalt adatok közül azokról, melyek az amnesztiára és az igazságszolgáltatás modern átalakulására vonatkoznak és amelyekben már is garanciát látnak arra nézve, hogy a keresztény lakosság Macedóniában nem fog többé oly alárendelt és elnyomott szerepet játszani, mint amilyet eddig kénytelen volt tűrni. A vélemény a török hatóságok iránt ilyenfonnan egyre javul és a harcias mendemonda is elhallgat. Belgrádi levelezőnk Írja: Mintha elektromos áram futna végig az embereken, úgy bizsereg Belgrád a macedóniai és albán események hallatára. Az itt megjelenő számtalan napilapocska főtémái az ó-szerbiai és macedón események. Rikító színekkel festik az odavaló szerbség desperát helyzetét, naponkint vészhíreket hoznak, majd a szerbek tömeges lemészárlásáról, majd az összes külföldi konzulok legyilkolásáról és már előre biztelik, hogy a magyar-osztrák-orosz akciónak eredménye nem lehet, mert ott lemn vér nélkül rendet csinálni lehetetlen. A vészhíreket a ma reggeli sajtó egy újabbal toldotta meg, azzal tudniillik, hogy Törökország a szerb határon erős csapatokat von össze. Ha e hír való, úgy ez csak felelet lehet arra a hadikészülődésre, melyet Szerbia hónapok óta tagadhatatlanul folytak Tógyer nagyon sápadt volt. A Tógyer szedte össze magát, billentett a sipkáján, fütyörészve közeledett a gyerekhez: „Ha meghalok, ki ne mondd a nevemet...“ A kicsinek piros babos selyemzsebkendő volt az álla alá kötve, a zsebkendő csucskin finoman hímzett patkó és lovaglóvessző. Szerencsére egyikünknek se volt olyan zsebkendője soha. Egy kis irás is volt a pólyában: „A 7-es huszároknak“ — ennyi, egy kukkal se több. Elegáns, szálkás betűk, olyan magas, karcsú íás, az ember szinte látja a betűkön a csipkés pongyolát s a halvány rózsaszínű atlaszfűzőt. Annyi bizonyos: a gyerek, egyelőre, nem hasonlított egyikünkhöz sem. Inkább az ezredorvoshoz hasonlított, éppen olyan kopasz volt s kicsiben az orra is olyan pityóka. — De becstelen pofád van, atyafi! — mondta neki Tegyer, mert a gyerek vigyorgott rá s ő meg nem állta, hogy ne cuppantson neki egyet. Pityu is mustrálta, szeretett volna valamit adni neki: kínálta a kölyöknek a lovaglóvesszőjét s az ezüstgomb szemlátomást tetszett is az ifijúrnak, vájkált utána a levegőben, de a kis szamár meg se tudta még markolni. Hogy is tudta volna! Galambos, — úgy látszik, ő értett közülünk legalaposabban az ilyesmihez, — magyarázta: — Nincs ez még több három hetesnél, könyörgöm. Hanem egy kis tej, az jó volna ám neki! Az áru, de hol veszünk tejet. Nálunk a Szóf is ugatott, ha tejet látott. Balozsán loholt át a kantinba tejért s addig is, mig kiokosodunk, a gyereket nem akaszthattuk a barackfára. — Tessenek csak rám bízni, — köpte a markát Galambos, — majd eladjusztálom én! El is. Volt a Pityunak egy skófiumos menykő nagy török nyerge, mint a firhang, úgy A törvényen kívül való állapot holnap beköszönt és a képviselőház nyugtalanul, rosszkedvűen állt ma a végzetes mesgyén, melyen túl ködben úszik a rejtelmes jövendő. A nyugtalan lelkiállapot kitetszett abból is, hogy mind a két felekezet magának akarta biztosítani az utolsó szót. A kormánypárton Berzeviczy Albert akart kiállani a fórumra, hogy a nemzet előtt a szabadelvű párt álláspontját védelmezze és a felelősséget a függetlenségi pártra hárítsa, a szélsőbalon Eötvös Károly kérte a szót, hogy ellenzéki csattanóval végződjék az utolsó óra. Ebből heves házszabályvita támadt, mely úgy oldódott meg, hogy Berzeviczy átengedte az elsőséget Eötvösnek. Eötvös Károly Darányi beszédével foglalkozott, először. Azon a nézeten van, hogy az mind hasznos, amit Darányi tervez, de mikor az ember háza ég, nem gondol az ablakok reparálásával. Most pedig mindennél fontosabb dologról, a nemzeti becsületről van szó. Tgy hegyezte ki a helyzetet, hogy most a korona és a nemzet akarata áll egymással szemben és a koronának kell a nemzethez" közelednie. Zokon vette Darányitól, hogy a magyar ember munkáját lebecsülte, de miért, dolgozzék a magyar kétannyit, hogy az osztrák kétannyit nyeljen el? A miniszter méh-hasonlatáról meg azt mondta, hogy a magyar nemzet csakugyan hasonlít a méhhez, mert az ő munkája gyümölcseit is mások viszik el. Áttért azután a miniszterelnökre, akit lógott róla az aranyrojtos bíborbársony: fölfordítva, kész bölcső. Abba fektette Galambos az ifi jurat, a bársony lebbentyűkkel meg úgy betakargatta, mint valami princet, közbe fütyörészett neki, a capistrángot, hogy jó lesz már aludni!... A mi ötemeletes kedvünk pedig ugyancsak megszottyant. Becsületből lenyeltünk még néhány pohárba konyakot, de nem igen ízlett egyikünknek se. — Eztán jó lesz éjszakára becsukni az ablakokat, — mondta Tógyer. Jó lett volna aludni is egy kicsit, de nem lehetett, az ifíjár mindegyre visított. Heggel pedig jöttek a fiúk, mert úgy hive ment nyomban, hogy a hetes huszároknak gyereket hoztak az északa a Három Szentekhez! Megnézték a nyeregben, mindenki azt firtatta : kihez hasonlít ?... Sorra vizsgálták az írást és nem akadt gazdája. Az ezredorvos is megnézte apróra s aszondta rá: tauglich!... Az igaz, üde, rózsás bőre volt a kis fattyúnak, csupa gömbölyüség s huszárosan karikára hajlott a két lábaszára is. A gróf szintén megbékült vele, vinnyogott és vigyorgott rá. Aztán Galambos karjára vette skünt, a barackfa alatt, a napon pöngette neki a sarkantyúját, biztatva: — Oda se neki, szagám! Ne félj, amíg engem látsz! Menten kipödröm a bajuszodat, csak ne visits! Rapport után az óbester összegyűjtött bennünket az irodában. Idegesen hunyorgatott a balszemével, láttuk, hogy nem szándékozik tréfálni. — Uraim, én úgy tudom, hogy kifogástalan gavallérok az én tisztjeim ? .. Csönd. — Várom, jelentkezzék, akinek jelenteni valója van! Egyikünk se moccant. ORSZÁGGYŰLÉS. Budapest, ápr. 30. haldoklónak lát, hideg borogatást raknak rája és az örökösök nyitogatják a fiókokat, kinek mi jut utána. — Sohase sajnálkozzék rajtam! — mondotta a miniszterelnök. — Nem sajnálkozás és nem is káröröm ez, — felelt Eötvös. — Parentáció. — Az már inkább. Arról beszélt aztán Eötvös, hogy valamikor ő is híve volt Deáknak, de tíz év alatt látta, hogy a kiegyezést meghamisítják. Különösen akkor látta, mikor Széli kénytelen volt kilépni a kormányból. — Mért voltam kénytelen ? — kérdezte éles hangon Széli. — Ha nem lett volna kénytelen vele, nem lépett volna ki, — replikázott Eötvös. — Állításnak kétértelmű, viccnek rossz! — vetette oda a miniszterelnök. — Nem az a fő, hogy jó vicc legyen, hanem hogy igaz legyen, — felelt Eötvös és aztán megmagyarázta, hogy ugyanazért, amiért Széli a kormányból, ő is kénytelen volt kilépni a többségből. Erre Széli megbékélten mondotta: — Az már más! Eötvös azután azt erősitette, hogy a kiegyezés teremtői a kiegyezést csak állomásnak tartották, melyen a nemzet tehervonata megpihenhet s aztán más állomásra folyton előre halad. Majd szólt a küldöttség-járásról, miközben Fejérváry báró a szomszédjainak valamit mondott, de úgy, hogy ez a két szó, megvetni való kihallatszott belőle. Ebből nagy kázus lett. A szélsőbalon tombolva követelték Fejérvárytól, magyarázza meg, mire értette a megvetni valót. Apponyi gróf elnök informáltatta magát és kijelentette, hogy értesülése szerint nem történt semmi közbeszólás, a miniszter csak a szomszédaival beszélgetett. — Semmi közbeszólás sem volt! — állította Fejérváry báró is. — Visszaszívta! — ujjongott a szélsőbal. — Semmit sem szoktam visszaszivni! — kiáltotta Fejérváry. A nagy zajban Eötvös szünetet kért, az elnök' meg is adta, mire az ellenzék Eötvöst tüntető éljéprésül körülfogta.Fejérváry a terem közepére állt,és szentorihangon kiáltotta: — Amit mondok, mindig fönntartom! 'Álljon elő, aki sértve érzi magát! Indulatos kedvvel özönlöttek a képviselőka folyosóra. Ott hire szállongott, hogy Fejérváry az inkriminált szavakat Kaas Ivor báróra értette, aki éppen átkiáltott valamit a jobboldalra. Kaas Az óbester még szaporábban hunyorgatott a bal szemével és végigszurkált bennünket a tekintete. — Botrány ! . . . Hát ilyen a hetes huszár! ? Egy légy okvetetlenkedett az ablaknál, verte magát az üvegtáblához. — Senki! ? . . . Senki. Rendben van. Lássuk tehát, mit szólnak az urak a dologhoz egyenkint. Megkövetelem az ezred minden tisztjétől: nekem ezennel katonai becsületszavát adja, hogy lelkiismerete nyugodt! Ezredorvos ur Müller mohón szólott s méltatlankodással : — Becsületszavamra, az én lelkiismeretem . . . És utána az aranygallérosok, az asztmás őrnagy is, bizonyos kacérsággal adták le a szavukat s néhány családos tiszt szintén teljesítette az óbester kívánságát. Maradtunk tizenheten. Az óbester odalép keményen Tógyer elé... Tógyer hallgat. Hogy szikrázott az óbester szeme! — Főhadnagy úr, Begovich Tódor! Ön tehát hallgat? A Tógyer hallgatott. . . Az óbester Pityu elé lépett . . . Pityu is hallgatott. Én is hallgattam. Hallgatott, de mennyire, a negyedik is, az ötödik is, mind a tizenheten mélységesen hallgattunk és a két kadét is. — Hm . . . És az óbester elmosolyodott, tanácstalanul csapkodta lábszárát lovaglóvesszejével. — Az ördögbe is . . . Igazítsák hát el az urak egymás közt, de gavallérosan! . . . Különben pedig kikérem magamnak az efféle komédiát !