Budapesti Hírlap, 1903. május (23. évfolyam, 119-148. szám)

1903-05-01 / 119. szám

1903. május 1 BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) ellenes képviselők vannak többségben, nem lehe­tetlen, hogy Prinetti felszólalása kormányválsá­got fog okozni.* "A spanyol képviselőválasztásoknak meglepő eredménye van: a köztársasági párt jelentéke­nyen megerősödve került ki a választási küzde­lemből, a­miben nagy része van annak, hogy a múlt december óta uralmon levő Silvera-kormány a sok reform közül, a­mit ígért, még csak hozzá sem látott egyetlen egynek a megvalósításához sem. Az ország három legnagyobb városában, Madridban, Barcelonában és Granadában a köz­­társaságiak győztek. Míg a múlt ciklusban a köz­­társaságiaknak tizenöt képviselőjük volt, a párt parlamenti képviselőinek száma ma már negy­venre szaporodott, a­mi elég rohamos haladás. * Pétervári levelezőnk Írja: A Novoje Fremja szó szerint közli a Budapesti Hírlap üsz­­kübi levelét, mely oly fontos és kiválóan érdekes adatokat sorol föl a macedóniai reformokról, a­mely kérdés tudvalévően igen csiklandozza az orosz közvéleményt. Eddig ugyanis az a meggyő­ződés volt elterjedve orosz körökben, hogy a refor­mokat nemcsak nem veszi a magas porta komo­lyan, de a huza­vona is inkább arra való, hogy kivárják, a­míg a külföld lecsillapodik és tán el is felejti az egész incidenst. Természetesen azóta, a­mióta hírt adtunk mi is az orosz elé­­gületlenségről a porta eljárásával szemben, azóta újabb hírek egyre jobban megerősítik a török kormány és a porta jóindulatába vetett gyönge bizalmat s most, a Budapesti Hírlap cikke után, mely méltán keltett föltünést az egész külföldön, teljesen nyugodtan várja még az örökké haragos orosz politikai közvélemény is a fejleményeket. Az u­szkübi magyar levél most élénk vita tárgya mindenfelé az orosz fővárosban s úgy értesülünk beavatott körökből, hogy maga az orosz külügyminiszter, Lamsdorff gróf is élénk érdeklődéssel olvasta végig a cikket s okmányszerü adatai révén a többi, e kérdéshez tartozó iratok közé vetette be. Különös elismeréssel szólaltak a lapok az e cikkben foglalt adatok közül azokról, melyek az amnesztiára és az igazságszolgáltatás modern átalakulására vonatkoznak és a­melyek­ben már is garanciát látnak arra nézve, hogy­­ a keresztény lakosság Macedóniában nem fog többé oly alárendelt és elnyomott szerepet j­átszani, mint a­milyet eddig kénytelen volt tűrni. A vélemény a török hatóságok iránt ilyenfonnan egyre javul és a harcias mende­monda is elhallgat. Belgrádi levelezőnk Írja: Mintha elektro­mos áram futna végig az embereken, úgy bizse­reg Belgrád a macedóniai és albán események hallatára. Az itt megjelenő számtalan napila­pocska főtémái az ó-szerbiai és macedón esemé­nyek. Rikító színekkel festik az odavaló szerb­ség desperát helyzetét, naponkint vészhíreket hoznak, majd a szerbek tömeges lemészárlásá­ról, majd az összes külföldi konzulok legyil­­kolásáról és már előre bi­ztelik, hogy a ma­­gyar-osztrák-orosz akciónak eredménye nem le­het, mert ott lemn vér nélkül rendet csinálni lehetetlen. A vészhíreket a ma reggeli sajtó egy újabbal toldotta meg, azzal tudniillik, hogy Törökország a szerb határon erős csapatokat von össze. Ha e hír való, úgy ez csak felelet lehet arra a hadikészülődésre, melyet Szerbia hónapok óta tagadhatatlanul folytak Tógyer nagyon sápadt volt. A Tógyer szedte össze magát, billentett a sipkáján, fü­työrészve közeledett a gyerekhez: „Ha meghalok, ki ne mondd a nevemet­...“ A kicsinek piros babos selyemzsebkendő volt az álla alá kötve, a zsebkendő csu­cskin fino­man hímzett patkó és lovaglóvessző. Szerencsére egyikünknek se volt olyan zsebkendője soha. Egy kis irás is volt a pólyában: „A 7-es huszároknak“ — ennyi, egy kukkal se több. Elegáns, szálkás betűk, olyan magas, karcsú í­ás, az ember szinte látja a betűkön a csipkés pongyolát s a halvány rózsaszínű atlaszfűzőt. Annyi bizonyos: a gyerek, egyelőre, nem hasonlított egyikünkhöz sem. Inkább az ezred­­orvoshoz hasonlított, éppen olyan kopasz volt s kicsiben az orra is olyan pityóka. — De becstelen pofád van, atyafi! — mondta neki Tegyer, mert a gyerek vigyorgott rá s ő meg nem állta, hogy ne cuppantson neki egyet. Pityu is mustrálta, szeretett volna valamit adni neki: kínálta a kölyöknek a lovaglóvessző­jét s az ezüstgomb szemlátomást tetszett is az ifijúrnak, vájkált utána a levegőben, de a kis szamár meg se tudta még markolni. Hogy is tudta volna! Galambos, — úgy látszik, ő értett közülünk legalaposabban az ilyesmihez, — magyarázta: — Nincs ez még több három hetesnél, kö­nyörgöm. Hanem egy kis tej, az jó volna ám neki! Az áru, de hol veszünk tejet. Nálunk a Szóf is ugatott, ha tejet látott. Balozsán loholt át a kantinba tejért s addig is, mig kiokosodunk, a gyereket nem akaszthattuk a barackfára. — Tessenek csak rám bízni, — köpte a markát Galambos, — majd eladjusztálom én! El is. Volt a Pityunak egy skófiumos menykő nagy török nyerge, mint a firhang, úgy A törvényen kívül való állapot holnap be­köszönt és a képviselőház nyugtalanul, rossz­kedvűen állt ma a végzetes mesgyén, melyen túl ködben úszik a rejtelmes jövendő. A nyug­talan lelkiállapot kitetszett abból is, hogy mind a két felekezet­ magának akarta biztosí­tani az utolsó szót. A kormánypárton Berzeviczy Albert akart kiállani a fórumra, hogy a nemzet előtt a szabadelvű párt álláspontját védelmezze és a felelősséget a függetlenségi pártra hárítsa, a szélsőbalon Eötvös­­ Károly kérte a szót, hogy ellenzéki csattanóval végződjék az utolsó óra. Ebből heves házszabályvita támadt, mely úgy oldódott meg, hogy Berzeviczy átengedte az elsőséget Eötvösnek. Eötvös Károly Darányi beszédével foglal­kozott, először. Azon a nézeten van,­ hogy az mind hasznos, a­mit Darányi tervez, de mikor az ember háza ég, nem gondol az ablakok re­parálásával. Most pedig mindennél fontosabb dologról,­­ a nemzeti becsületről van szó. T­gy hegyezte ki a helyzetet, hogy most a korona és a nemzet akarata áll egymással szemben és a koronának kell a nemzethez" közelednie. Zokon vette Darányitól,­ hogy a magyar ember munká­ját lebecsülte, de miért, dolgozzék a magyar két­­annyit, hogy az osztrák kétannyit nyeljen el? A miniszter méh-hasonlatáról meg azt mondta, hogy a magyar nemzet csakugyan hasonlít a méh­­hez, mert az ő munkája gyümölcseit is mások viszik el. Áttért azután a miniszterelnökre, a­kit lógott róla az aranyrojtos bíborbársony: fölfor­­dítva, kész bölcső. Abba fektette Galambos az ifi jurat, a bársony lebben­tyűkkel meg úgy be­takargatta, mint valami princet, közbe fütyöré­­szett neki, a capistrángot, hogy jó lesz már aludni!... A mi ötemeletes kedvünk pedig ugyancsak megszottyant. Becsületből lenyeltünk még né­hány pohárba konyakot, de nem igen ízlett egyi­künknek se. —­ Eztán jó­ lesz éjszakára becsukni az ablakokat, — mondta Tógyer. Jó lett volna aludni is egy kicsit, de nem lehetett, az ifíjár mindegyre visított. Heggel pedig jöttek a fiúk, mert úgy hive ment nyomban, hogy a hetes huszároknak gyere­­ket hoztak az északa a Három Szentekhez! Megnézték a nyeregben, mindenki azt fir­tatta : kihez hasonlít ?... Sorra vizsgálták az írást és­­ nem akadt gazdája. Az ezredorvos is meg­nézte apróra s aszondta rá: tauglich!... Az igaz, üde, rózsás bőre volt a kis fattyúnak, csupa gömbölyüség s huszárosan karikára hajlott a két lábaszára is. A gróf szintén megbékü­lt vele, vinnyogott és vigyorgott rá.­­ Aztán Galambos karjára vette s­künt, a barackfa alatt, a napon pöngette neki a sar­kantyúját, biztatva: — Oda se neki, szagám! Ne félj, a­míg engem látsz! Menten kipödröm a bajuszodat, csak ne visits! Rapport után az óbester összegyűjtött ben­nünket az irodában. Idegesen hunyorgatott a bal­szemével, láttuk, hogy nem szándékozik tréfálni. — Uraim, én úgy tudom, hogy kifogás­talan gavallérok az én tisztjeim ? .. Csönd. — Várom, jelentkezzék, a­kinek jelenteni valója van! Egyikünk se moccant. ORSZÁGGYŰLÉS. Budapest, ápr. 30. haldoklónak lát, hideg borogatást raknak rája és az örökösök nyitogatják a fiókokat, kinek mi jut utána. — Sohase sajnálkozzék rajtam! — mon­dotta a miniszterelnök. — Nem sajnálkozás és nem is káröröm ez, — felelt Eötvös. — Parentáció. — Az már inkább. Arról beszélt aztán Eötvös, hogy valami­kor ő is híve volt Deáknak, de t­íz év alatt látta, hogy a kiegyezést meghamisítják. Külö­nösen­­ akkor látta, mikor Széli kénytelen volt kilépni a kormányból. — Mért voltam kénytelen ? — kérdezte éles hangon Széli. — Ha nem lett volna kénytelen vele, nem­ lépett volna ki, — replikázott Eötvös. — Állításnak kétértelmű, viccnek rossz! — vetette oda a miniszterelnök. — Nem az a fő,­ hogy jó vicc legyen, ha­nem hogy igaz legyen, — felelt Eötvös és aztán megmagyarázta, hogy ugyanazért, a­miért Széli a kormányból, ő is kénytelen volt kilépni a többségből. Erre Széli megbékélten mondotta: — Az már más! Eötvös azután azt erősitette,­ hogy a ki­egyezés teremtői a kiegyezést csak állomásnak tartották, melyen a nemzet tehervonata meg­pihenhet s aztán más állomásra folyton előre halad. Majd szólt a küldöttség-járásról, miköz­ben Fejérváry báró a szomszédjainak valamit mondott, de úgy, hogy ez a két szó, megvetni való kihallatszott belőle. Ebből nagy kázus lett. A szélsőbalon tombolva követelték Fejérvárytól, ma­gyarázza meg, mire értette a megvetni valót. Ap­­ponyi gróf elnök informáltatta magát és kijelen­tette, hogy értesülése szerint nem történt semmi közbeszólás, a miniszter csak a szomszédaival be­szélgetett. — Semmi közbeszólás sem volt! — állította­ Fejérváry báró is. — Visszaszívta! — ujjongott a szélsőbal. — Semmit sem szoktam visszaszivni! — ki­áltott­a Fej­érvár­y. A nagy zajban Eötvös szünetet kért­, az elnök­' meg is adta, mire az ellenzék Eötvöst tüntető él­­jéprésül körü­lfogta.Fejérváry a terem közepére állt,és szentorihangon kiáltotta: — A­mit mondok, mindig fönntartom! 'Áll­­jon elő, a­ki sértve érzi magát! Indulatos kedvvel özönlöttek a képviselők­­a folyosóra. Ott hire szállongott, hogy Fejérváry az inkriminált szavakat Kaas Ivor báróra értette, a­ki éppen átkiáltott valamit a jobboldalra. Kaas Az óbester még szaporábban hunyorgatott a bal szemével és végigszurkált bennünket a te­kintete. —­ Botrány ! . . . Hát ilyen a hetes huszár! ? Egy légy okvetetlenkedett­ az ablaknál, verte magát az üvegtáblához. — Senki! ? . . . Senki. Rendben van. Lássuk tehát, mit szólnak az urak a dologhoz egyenkint. Megkövetelem az ezred minden tiszt­jétől: nekem ezennel katonai becsületszavát adja, hogy lelkiismerete nyugodt! Ezredorvos ur Müller mohón szólott s mél­tatlankodással : — Becsületszavamra, az én lelkiismere­tem . . . És utána az aranygallérosok, az asztmás őrnagy is, bizonyos kacérsággal adták le a szavu­kat s néhány családos tiszt szintén teljesítette az óbester kívánságát. Maradtunk tizenheten. Az óbester odalép keményen Tógyer elé... Tógyer hallgat. Hogy szikrázott az óbester szeme! — Főhadnagy úr, Begovich Tódor! Ön tehát hallgat? A Tógyer hallgatott.­­ . . Az óbester Pityu elé lépett . . . Pityu is hallgatott. Én is hallgattam. Hallgatott, de mennyire, a negyedik is, az ötödik is, mind a tizenheten mélységesen hallgattunk és a két kadét is. — Hm . . . És az óbester elmosolyodott, tanácstalanul csapkodta lábszárát lovaglóvesszejével. — Az ördögbe is . . . Igazítsák hát el az urak egymás közt, de gavallérosan! . . . Kü­lönben pedig kikérem magamnak az efféle ko­médiát !­ ­

Next