Budapesti Hírlap, 1904. június(24. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

Budapest, 1904. XXIV. évfolyam 151. szám. Szerda, junius 1 Megjelenik mindennap, hétfőn az ünnep után való napon­ta. Előfizetési árak: Egéez évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken IOÜL Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hifiidéi- fi hirdetés-fölvétel: Ugram hát Józef-körút fi. is a oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 fil., vastagabb betűvel 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A szerbek a Balkánon. Budapest, máj. 31. Az orosz fegyverek harcát megfeszí­tett figyelemmel lessük. A rettenetes­­ el­pusztítás, a­melylyel két nemzeti becsü­let ütközik, már magában véve is izgató történet, a­mely a messzi látatlanságban napról-napra fejlődik és alakul. De mit mondjunk e háború mindenekfölött je­lentős voltáról, ha arra gondolunk, hogy a háború további fejlődése monarchiánkat, világtörténeti helyzet elé állíthatja és ha arra gondolunk, hogy Magyarország jö­vője is érdekelve van abban a küzdelem­ben, a­melynek legutóbbi fegyverténye, a kincsui csata, a japán katonai dicsősé­get tette világhírűvé. Nem gondoljuk e pillanatban, hogy az orosz hadsereg Jalu és Kincsu után a­­vereségnek és gyásznak oly állomásaira fog kerülni, a­melyeken világhatalmi presztízse hosszabb időre elhalványul s kénytelen lesz Jordán fensőbbségéből en­gedni s Ázsiában és Európában is — al­kudozva, barátkozva s kellemetlenségben megnyugodva élni. De gondoljuk azt,­­hogy az orosz fegyvererő győzhetetlen­ségébe vetett hit, a­melyet a keleti és dél­szláv népek is vallásos bensőséggel ápol­tak szivükben, az a hit csorbát fog szen­vedni s a keleti szláv népek a monar­­kiánkban fogják keresni a segitő hatal­mat ahhoz az ötszázéves világhistóriai törekvésünkhöz, hogy a török uralom alól fölszabaduljanak s a keleti Dunától le Kis-­Á­zsiáig a keresztény uralmat vissza­állítsák. A török iga alól felszabadult szláv népekre is mindenesetre fordulatot jelentene a japánok további győzelme, mert le kellene mondaniuk arról a remé­nyükről, hogy a délszláv cárság érdeké­ben a szentpétervári hatalom áttiporjon Ausztria-Magyarország testén. A balkáni országok törekvése Mace­dónia és Albánia felé s a horvát aspirá­ciók a Földközi-tenger alsó partvidéké­nek uralmáért kénytelen lesznek megállani bizonyos időre és számot vetni a Habs­­burg-hatalom erejével. Pár szóval: a ja­pán fegyverek győzelme a monarkiánk hatalmi tekintélyét fokozza a Kelet felé. Lehet, hogy ezt már megértették. Az a fenhéjázás, vagy mondjuk, az a túl­zott bátorság, a­melylyel Szerbia, Mon­tenegró és Bulgária a magyar-osztrák monarkia beavatkozó képességét lenéz­ték, kétségkívül szelídülni fog, sőt szem­mel láthatólag már szelídült is. A szláv templomokban még imádkoznak az orosz fegyverek diadaláért, de a hajlandóság a monarkia jóakaratát kikérni és­­jóindula­tát megnyerni, mind'-afelé mutatkozik. A kemény hang, a­mely Budapestről a külügyminiszter ajkán fölhangzott, át­­zendült a balkáni sziklákon és völgyeken s azt a hatást tette, hogy ha kell, a masí­­rozás következik. Bizonyos mértékig be­látást kell föltételeznünk abban a tény­ben, hogy a magyar-horvát ipari szövet­séget a háromnegyed év előtti lázongások után meg lehetett csinálni és hogy Szer­bia kereskedői pár nap óta Budapesten keresik gazdasági előhaladásuk felté­teleit. (Újvidéken alkalmasint le is szórják ezért a belgrádi urakat. Ám ez természe­tes, mert Szerbia nagyobb jövőjét csak egy tényező akadályozhatja és ronthatja: a magyarországi rácpolitika. Viszont a magyarországi rácfaj érvényesülését leg­inkább Szerbia pánszerb politikája tör­heti össze. A dolog egyszerű. A­kik Magyaror­szágon nagyszerű­ politikát cselekszenek, abban a meggyőződésben élnek, hogy a szerb civilizáció terén a vezérszerep a magyarországi szerbeket illeti meg s a Nagy-Szerbia jövője az ő kezükben van. Ez kétségkívül álomlátás, mert a szerb erő mégis ott van a független Szerbország határai közt. Mint rendesen, az álom­látók nem látják meg az élő valóságot: a szerb faj csöndes visszaszorulását Ma­gyarországon, az üres szerb templomokat és az eltűnt szerb kereskedelmet egyes nagy magyar­ városokban. Saját szoká­saikkal, saját erkölcseikkel, saját civili­zációjukkal és sajgát nemzeti törekvéseik­kel nem élhettek meg úr gyanánt abban az országban, a­melyben a jóval nagyobb és felsőbb magyar erő hatvanhétben ha­talomra jutott. Csak szolgákul maradhat­tak volna ott, a­hol azelőtt urak voltak, inkább elszéledtek. Így történt ez Kecs­keméten, Egerben, Hódmezővásárhelyen és Szegeden, a­hol még a most múlt szá­zad közepén is tanácsurak voltak a rácok A zapoték indián nő. írta Bánó Jenő. Körülbelül ugyanabban az időszakban, vagyis a kilencedik század vége felél, a­mikor a mi őseink, a magyarok az ázsiai vad népek zaklatásaitól in­dítva, elhagyták őshazájukat, hogy elődeiket, a hunokat követve, nyugaton alapítsák meg új bi­­rodalmukat,­ egy másik ázsiai népcsoport is ván­­dorbotot vett kezébe , kelet felé vette útját. E népcsoport a­z asztátok, törzse volt, mely a ma­gyarhoz hasonlóan szintén hét vezér vezetése mellett indult útnak s nagy fáradalmak és nél­külözések után, eljutott az akkor bizonyosan jég­gel fedett Behr­ing-szoroson át Észak-Amerikába, a helmét lassan-las­san délre haladva, megta­lálta végre a toltékoknak (tradíció szerint szin­tén elődjeinek) hazáját, a gazdag Anajuakot. Az asztékok több szerencsével jártak, mint a magyarok, mert míg ezek a régi Pannóniában a teljesen fölbomlott nagy húnbirodalomnak csak nyomaira akadtak s Atilla világhódító népéből csak egynéhány, az erdélyi rengetegben bujkáló Családra bukkantak, amazok virágzó és hatalmas tolték-birodalmat találtak a Chalko, Terkoko, Zumpango és Kochimilkó tavak által öntözött óriási rónaságon. Az asztékok elődjeik részéről eleinte igen szíves fogadásban részesültek, később azonban a legsúlyosabb rabszolgaságra vetődtek általuk. A­ rabga nem tartott soká, mert a toltékok harcba keveredvén szomszédjaikkal, a vad chicki­­mókokkal, megedzett rabszolgáik segítségére vol­tak utalva, kik hűségesen meg is feleltek a belé­jük helyezett bizalomnak, mert az ellenségen tel­jes győzelmet arattak. A toltékok erre fölszabadították az aszké­­tokat s őket a magukéhoz teljesen egyenlő sza­badságokban részesítették. Szívesen összeháza­sodtak, sőt az ilyen vegyes­ házasságból származó örökösöket az ország­ nagyjai közé emelték. Ma­guk a torték császárok is keresték a szép aszkék leányok kegyét. Mexikó történelmében szép le­genda van Tepalkánzin tolték császár és a szép aszték Xochitel házasságáról, mely 1402-ben tör­tént­. A legenda szerint az e frigyből származó her­ceg lett alapítója az asztékok hatalmas uralkodó családjának, a­mely később oly nagy szerepet játszott Amerika történetében, a­mely egész Me­xikó területét meghódította s II. Montezuma csá­szár alatt a legnagyobb hatalomra emelkedett. A mai mexikóiak a régi kulturális népből származnak. Hogy az asztékok Ázsiának melyik részéből származnak, azt nehéz megállapítani. Annyi feltehető, hogy a két nemzet — a magyar és az aszték — bölcsője nem lehetett távol egymás­tól. Szokásaikban és jellemükben ma is sok hason­latosságot találunk. A mexikóiak nemzeti színe vörös, fehér és zöld, mint a magyaroké , legen­dáikban a turulmadár viszi a főszerepet, sőt még ma is érvényben lévő címerüknek főalakját teszi. Azután a nyelv sajátságai a mongol nyelvekből eredő ázsiai nyelvekre emlékeztetnek; például a ragozás a szavak végén történik. És az étkezés tekintetében is hasonlítanak hozzánk a mexikóiak, mert ők is kedvelik a paprikát s a gulyást, pör­költet és paprikáscsirkét — más-más néven — nemzeti eledelüknek tartják. Az aszték népnél és két válfajánál, a zapo­téknál és mistéknál még ma is nagyon észrevehtő a mongol típus, csakhogy az nem annyira a kí­naira, mint a japán fajra emlékeztet. A sárgás­­szín, alacsony termet és élénk mandulaalakú fe­kete szem jellegzetesen mutatkozik rajtuk, ter­mészetesen már befolyásolva a különböző klima­tikus viszonyoktól. A hegylakó mirtékok s a mexikói fensíkon tartózkodó asztékok világosabb szinűek; az Oaxaka és Chiapas állami forró vidé­kén élő zapotékok ellenben barnábbak. Különösen ez utóbbi törzshöz tartozó nők emlékeztetnek nagyon a kedves és csinos japán nőkre, csakhogy sokkal szebbek, magasabbak és kifejletebbek, a­mit annak tulajdonítoik, hogy míg a japán nők a sok ülés, kényelmelten ruháza­tuk s különösen lábbelijük folytán, kevés mozgá­suk következtében elcsenevésztek, az aszték, máz­ták és zapoték nők, kik a családnak legszorgal­masabb munkásai az edző munkában, a­ folytonos szabad levegő befolyása alat gyönyörűen kifej­lődtek. Különösen Oaxaca államban, a forró égöv alatt élő zapoték nők igazi ritka jelenségei a női szépségnek s Juchitán, San­ Geronimo és Tehuantepek városokban egész Mexikó legszebb s legkedvesebb asszonyai laknak. Higgyék el nekem, alig lehet valami szeb­b mit képzelni, mint a tehuantepeki nőt, az ő nem­zeti ünneplő ruhájában, mely egy hosszú, ké­nyelmes, vörös, vagy kék (a kalotaszegire emlé­keztető) hímzés­sel kivarrt ingből és egy szintén kézimunkával díszített igen könnyű szoknyából áll, kiegészítve a fején hordott hófehér csipke­­kendővel, mely pompásan illik a koromfekete szemű, szép barnás archoz. , Mai számunk 24 oldal

Next