Budapesti Hírlap, 1904. június(24. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

es iskolájukból került ki magyar írónak a dalmata Dugonics András, minden ma­gyar írók legtüzesebb lelkű magyarja, a­ki kész lett volna eget-földet benépesíteni magyarral. Az egri, kecskeméti, vásárhelyi és szegedi történet mutatja meg a termé­szet törvényének kikerülhetetlen rendel­kezését, mely szerint a szerb nemzeti erő, a szerb nemzeti kultúra vezetése és fej­lesztése a szerb fajtának azt a részét illeti meg, a mely független nemzeti állammá­­tömörült s ehhez való jogát nagy harcok vérhullásával pecsételte meg. A magyar­­országi szerbség szerb civilizációját te­hát a Szerbország önállósága és szerb nemzeti művelődése fogja leszállítani és portani. Nem kerülhető ki az a sors, hogy mi­nél hatalmasabb lesz a szerb nemzeti erő és műveltség Szerbiában, annál kisebb jelentőségűvé válik a szerb kultúrára és hatalomra nézve a magyarországi szerb­ség, a­mely idáig vezető erőket, minisz­tereket adott Szerbiának. Magyarország ennélfogva rokon érzéssel óhajtja Szer­biának fejlődését, mert ez gyöngíteni fogja azt a veszélyt, a­melyet határain­kon belül a mi szerbjeinknek nagy jelen­tősége hordana magában. Viszont, minél hatalmasabbá lesz e földön a magyar erő, annál nagyobb teret juttathat az érvénye­sülésre azoknak a szerbeknek, a­kik a magyar nemzeti célok szolgálatában ve­lünk osztozni kívánnak. A magyarországi szerbek­, igazabban Ő felségének, a magyar királynak, szerb eredetű magyar alattvalói, a legrosszabb szolgálatot teszik Szerbiának, a­mikor itt e földön oly célok szolgálatában tü­­zeskednek, a­melyek kardforgatást és aknaásást jelentenek a magyar nemzet szuverenitása ellen, tehát fölkeltik az el­lenérzést és az ellenakciót Ausztriában és ■Magyarországon a független Szerbiának ama törekvése ellen, mely szerint a Bal­­k­ánon ő szerezze meg a vezérlő állam szerepét. A természet törvénye szerint adódik a helyzet, mely szerint Szerbia vezető állam a Balkánon csak akkor­ le­het, ha a magyarországi szerb alattvalók már nem teszik veszélyessé a szerb ál­lami erőnek a Balkánon való térfoglalá­­sát és szárnyakat nyerő, szabad fejlődé­sét. A­míg a Habsburgok azt látják, hogy Magyarországon a szer­b nemzeti ku­ltúra és politika azzal a veszélylyel fenyegeti az uralkodó családot, hogy uralmi­­terü­letük szép darabja preparáltassék a Nagy- Szerbia számára, tehát az elszakadásra , addig kénytelenek lesznek a m­aguk uralma érdekében minden módon lehe­tetlenné tenni a nagyszerb ideának ma­­cedó földön való érvényesítését, még ha Péter király népe a szerb ideát Olaszor­szág kezében helyezné is el. Most, hogy Szerbiából egy nagyobb társaság időzött Budapesten, kötelesek voltunk őszintén rámutatni a természe­tes helyzetre: a magyar szerbségnek a szerbiai civilizáció a rontó­ja s a szerbiai nagy törekvéseknek a magyar szerbek a meggátlói; a szerb ideának diadalait a magyar szerbek magyarsága készítheti elő, még abban az esetben is, ha szent Oroszország fegyverhatalma letiporhatná Nippon hősi népét. A zapoték nők termete, mind megannyi Diana , valamint a gyönyörű görög istennő a vadászaton kívül a fürdésben lelte legnagyobb örömét, a zapoték nő is csaknem minden szabad idejét vagy a tenger pezsgő babjaiban, vagy a nagy folyamok hömpölygő hullámaiban tölti. Jobb úszókat, mint Tehuantepek hatalmas folyamában s a hozzá csak néhány órányira a Csendes-tenger mellett fekvő Salina-Cruz városka­i kikötőjében, meg soha életemben nem láttam. A zapoték leányok a tenger kristálytiszta vizében olyanok, mint a mitológiai nimfák, a­kik az aranygyapjat kereső kardiakat elbűvölték. Sőt még a szép szirének énekét is lehet hallani, mert a szép leányok, asszonyok dallal is szívesen mulat­tatják a parton bámészkodó é­s a hölgyektől igen kedvelt európait. Érdekesek a zapotékok vidékén tartott vá­sárok, a melyeken kivétel nélkül nők az elárusí­tók. Ilyen alkalommal legszebb ruhájukat öltik föl s kedves mosolylyal s a rábeszélés minden mesterségével igyekeznek áruikon túladni, a­me­lyek többnyire a forró trópusok legizletesebb gyümölcsfajtáiból és a zöldségek botanikai rit­kaságaiból állanak, szemgyönyörködtető, illatos virággal díszítve. A virágok között, a legszebb mindenesetre a fiatal zapoték leány. Mindenkit tegez s minden hozzá közeledő idegennek teljes elfogultság nél­kül odanyujtja formás kis kacsáját. Nagyon ha­mar barátkozik. Az európaiak messze földről csupa kíváncsiságból látogatják ezeket az igen érdekes vásárokat s barátkozva gyorsan a szép elárusítóval, segédnek csapnak föl hozzájuk, többnyire nagyszerű üzleteket kötnek. Nem rit­kán maguk a gavallér segédek is csúsztatnak a kasszába egy-egy fényes aranyat, a­melynek lát­tára a leányka arca kiderül s hálás mosolylyal szorítja meg a bőkezű adakozó kezét. Tehuantepek városban az utolsó időben már több európai telepedett le, kik lebilincselve egy-egy zapoték szirén szépségétől és kedvessé­gétől, itt fejezték be kávéültetvény alapítását célzó vállalatukat, vagy az amerikai viszonyok tanulmányozásával igazolt hosszú utazásukat so­kan Hymen láncával magukhoz csatolt zapoték asszonykák oldala mellett (a­kikből rettentő fél­tékeny, de jó és hű feleség válik rendszerint) élvezik a trópusok örömeit. A zapoték nő nagyon féltékeny s a férfit, a­kit magához láncol, hűségesen és a legnagyobb szenvedélylyel szereti. De ha a férfi megcsalja, akkor reszkessen tőle, mert a zapoték asszony megboszulja magát. Hosszú oaxakai tartózkodásom idejében nem egyszer hallottam beszélni arról, hogy európai ember, tréfát űzve egy-egy tehuantepeki zapoték leány becsületéből, micsoda tragikus vé­get ért. Egy esetre emlékszem, a mely csak néhány év előtt történt s a melynek hőse német ember volt. Az illető beleszeretett egy tehuantepeki hajadonba, házasságot ígért neki, az esküvő előtt azonban megszökött és Newyorkba költözött. A megcsalt menyasszony hírt vett hűtlen vőlegé­nyének hollétéről s divatos európai ruhába öl­tözve, utána utazott Newyorkba. Ott hosszú kere­sés után ráakadt és nagy boldogságot színlelt a viszontlátás örömén. A fiatalember, a­kit a várat­lan találkozás meglepett, nem gyanakodott és nem tudván ellentállani a szép leány szerelmi nyilatkozatainak, ismételte házassági ígéreteit A leány — színlelve a teljes nyugalmat és meg­elégedést, a kibékülés örömére elfogadta vőlegénye meghívását vacsorára, a melyet egy vendéglő kü­lön szobájában rendeltek. Sokáig, igen sokáig tar­tott a vacsora s végre feltűnt a vendéglősnek.­ Feltörette a szoba ajtaját s nagy volt a rémület,­ a midőn a szoba közepén két hideg holttestre ta­'­látt. Egy kis illatos levélke feküdt az asztalon; a szerencsétlen megcsalt leány megírta szüleinek mindkettőjük halálának okát. Megirta azt is, hogy­ magát és hűtlen jegyesét egy, Tehuantepekben az indiánok által jól ismert, rögtön ölő méreggel­ ölte meg. A zapoték nők sem szerelmükben, sem gyű-; ihletükben nem ismernek határt. Akárhány példa­ van arra, hogy tíz, de sőt harminc év múlva is kitöltik boszosokat. Személyesen ismertem Sertuche táborno­kot, köztársasági elnökünktől ajánlatot is kap­tam egy időben hozzá. Derék, katonás ember volt, kit általában nagyon szerettek. De volt az életében egy sötét pont. Egészen fiatal tiszt korá­ban a központi kormány megbízásából Tehuante­­pekbe vonult a lázongó zapotékok megfékezéséra és akkor a lázadókkal nagyon kegyetlenül bánt, állítólag az ártatlanok közül is többeket főbelöve­­tett. Az igy kivégzettek egyike egy szerető, szép fiatal özvegyet hagyott hátra. Az özvegy fáj­dalmasan siratta ifjú férjét s igaztalan haláláért boszut esküdött a parancsnok ellen. Múlt lassan az idő, de alkalom nem kínálkozott a boszu végre­hajtására. S elmúlt huszonöt év, a fiatal tisztből tábornok, utóbb Oaxaka állam kormányzója lett. Jóformán nem is emlékezett már a huszonöt év előtti eseményekre és bár egyik-másik barátja figyelmeztette, hogy hivatalos körútjában ne érintse Tehuantepeket, ő oda is eljutott. Mindenki vigadott, mindenki mulatott a nagy vendég tiszteletére rendezett mulatságokon. Szólt a zene, hangzott a dinom-dánom. Csak egy elaggott özvegy ült gyászfátyolában magános lakásában s miközben mindenki vigadott, ő a BUDAPESTI HTELAP. (III. sz.) 1904. junius L Bánffy győzelme. Budapest, máj. 31. Szegeden csoda történt A szabadelvű párt ősi kerületében, a kormánynak minden befolyá­sával szemben képviselővé választották Bánffy Dezső bárót, a ki Sauluszból Pauluszszá terülve, a nemzeti politika és az önálló vámterület jel­szavait írta zászlajára. Ez olyan esemény, a­mely általános meg­lepetést kelt, mert senki sem gondolta, hogy Bánffy szegedi vállalkozása ily teljes diadallal járhat. A szegedi első kerület régi Tisza-parti kerület, a­melyben Bánffynak legfölebb tisztessé­ges bukást lehetett jósolni. De Bánffy jobban tudja a politikai dörgést, mint bárki más, a­ki a politika útjait járja ebben az országban s az a meglepetés, a­melyet a szegedi választás hozott, nem az első és talán nem is az utolsó Bánffy poli­tikai pályáján. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy Bánffy­­ Dezső bárót Szegeden — Mikszáth Kálmán vá­­­lasztotta meg. A jeles szépíró ugyanis, a­kinek­ szoros kapcsolata Bánffyhoz, ennek kormány­elnöksége korában, mint ismeretes, a lekötelezett jóbarát rendületlen hűségének színét viselte, le­ment Szegedre és Bánffy egy másik volt őszinte hívével, Mandel Pállal együtt a gúnynak és ciniz-­­musnak és az elmésségnek minden fegyverével agitált az önálló vámterület és a hadsereg magya­r nyelve ellen. Mindez látszatra Bánffy ellen irán­ nyúlt, de mondott azután valamit Mikszáth, a mi minden­ más fejtegetését elhomályosította s egye-­ nesen a Bánffy-párt táborába hajtotta a választóko­kat. Nevezetesen azt mondotta Mikszáth Kálmán, hogy abban a harcban, a­mely a parlamenti­ obstrukcióban lezajlott­, nem Tisza István és nem­ is a nemzeti gondolat győzött, hanem Tisza Ká­l­mán és a régi rend. Ez pedig az adott viszonyok­ között, a mikor maga Tisza István gróf is a nem­zeti program alapján lépett kormányra és a nem­zeti követelések kielégítésének obligójával csen-­­desítette le az obstrukció háborgását, Mikszáth­ Kálmán részéről olyan szellemidézés és olyan rém­­látás volt, a­melytől a szegedi választópolgárok hanyatt-homlok rohantak Bánffy báró nemzeti zászlaja alá. A humor szép játéka az elmének, de a múl­tak homályba vesző szellemével és elmúlt rémek­ fölidézésével játszani nem szabad. Huszonöt éven át küzdött a politikai élet szinterén, magyar nemzeti aspirációk jegyében, Apponyi Albert gróf. A magyar politikai visz­­­­nyok Sajátos alakulása és egy különös tragikuma folytán maga a vezér, a­ki a nemzeti gondolatnak szárnyat adott, nem állhatott eszméi praktikus megvalósitásának élére; de eszméi, a melyeket­ hirdetett, meggyőzték és meghódították a lelke­ket s megvalósításukra vállalkozott a kormány­ hatalmával kezében Tisza gróf egyrészt és ellen-­­zéki hevülettel Bánffy báró másrészt A politikai irányzatoknak ezt a változását s a nemzeti szel­lemnek ezt a térfoglalását a régi rend és a régi szellem idézésével tagadni többé nem lehet és­e büntetlenül nem szabad. Bánffy báró szegedi diadala — az ítéletet

Next