Budapesti Hírlap, 1904. szeptember (24. évfolyam, 241-270. szám)
1904-09-01 / 241. szám
e gén politikai irányok érezzék nyomasztó súlyát. A nemzeti eszme híveinek pedig mindenütt, az ország minden részében érezniük kell, hogy az ő céljaikkal az egész ország célja szolidáris és hogy van fölöttük egy védőkéz, amely elég erős irányt szabni az ország gazdasági fejlődésének s minden azzal ellenkező iránynak megtörni erejét és elég erős a nagy nemzeti feladatok megoldása érdekében minden pártszempontokon felülemelkedni. Minél inkább kidomborodik egy széles alapon induló nemzetiségi program szükségessége, annál világosabb, hogy ez az akció tervszerű következetességgel csak akkor vihető keresztül, ha a bizalmatlanságot ellene föl nem kelti a pártatlanság hiánya. A választási ügyekben a legközelebbi időkig fönnállott szabályozatlanságot is nemzetiségi szempontból védték, de idők folytán olyannyira a pártszempontok eszköze lett, hogy további föntartása nem volt lehető. (Mert minálunk a pártszempont mindig közjogi szempont is.) A pártatlan államhatalom nemzetiségi akciója ellen kifogást tenni nem lehet. Ha természetesnek találjuk, hogy a megtámadott határvidékek védelmére az egész ország haderejét fölhasználták, akkor természetesnek kell azt is találnunk, hogy egy előrehaladottabb kor gazdasági küzdelmében — midőn ugyancsak a nemzeti szempontokért folyik a küzdelem — a megtámadott határvidékeket az egész ország gazdasági erejével támogassuk. Mert képtelenség a nemzeti szempontnak további mellőzése éppen abban az országban, ahol évtizedeken át minden produktív munkásságot, minden reformmozgalmat, a társadalomban minden kulturális tevékenységet lehetetlenné épp a nemzeti szempontoknak homlokfejedelem segédtisztje, aki urával Londonban járt, ki találta pottyantani, hogy ez a nagy fölfordulás, ez a fejetlen sürgés-forgás egy táncosnő kedvéért történik, de erről a titokról, bár a dolgot botrányosnak találták, csak suttogva mertek beszélni. Végre délután három óra tájban megérkezett a postakocsi, amely csak jelentette, hogy közeledik az a fejedelmi kocsi is, amely a várvavárt vendéget hozza. A postakocsi megérkezése jel volt arra, hogy az udvar gyűljön össze a vendég fogadására. A hölgyek báliruhában, az urak gálában jelentek meg, mert a vendéggel együtt, annak tiszteletére délután öt órára udvari ebédre voltak hivatalosak. A főlovászmester kalapján nagy fehér toll lengett; az ünnepre felöltötte aranynyal hímzett, aranyos vállrojta kék frakkját, fölhúzta a hivatalos szarvasbőr-nadrágot s a sarkantyus csizmát. Mellette a fővadászmester állott hasonló gálában, mögöttük pedig az összes udvari tisztek és méltóságok. A fejedelem a balkonon, nagyon idegesen várta vendégét. Az elbeszélő anyja sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy egy táncosnő fogadására kivonuljon s urának sok fáradságába került, mig erre az áldozatra rábeszélhette. Mellékesen megjegyezzük, hogy Münchenben is Lola Montez ellen akkor támadt forrongás, a mely aztán nyílt lázadássá, valóságos forradalommá fajult, a midőn I. Lajos király, a ki addigcsak szentimentális német versekben dicsőítette és egy tündéri kis palotával ajándékozta meg, miniszterei ellenére megtette Landsfeld grófnéinak. Végre egy Daumont-kocsi jelent meg a palota előtt, abból az irányból érkezve, a merről előbb a postakocsi. A mint a kocsi közeledett, a fejedelem főlovász- és fővadászmestere, meg tisztjei kíséretében eléje ment. A hadsereg, amely a palota udvarán volt fölállítva, fegyverbe állott, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak. Amint a kocsi megállott, ablakán kiindulott egy parányi kéz, amelyet a fejedelem térbe tolása tett. Jövendő politikánk nem engedheti meg, hogy míg egyfelől jogaink követelésével magunkra ingereljük az egyik ellenségünket, másrészről mulasztásainkkal megnöveljük a másik erejét. Ha már furatjuk a riadót, tartsuk legalább szárazon a puskaport. BUDAPESTI HÍRLAP. (241. sz.) 1904 szeptember 1. Orosz reformok. Budapest, aug. 31. legkülönfélébb népfajokra oszlik széjjel, nem lehet egy középpontból sikeresen kormányozni, hanem kell, hogy a nép értelmisége is részt vegyen valahogyan a kormányzásban. Ha az eszmék haladása megmarad a természetes fejlődés keretében, akkor a szerencsétlen japán háború inkább siettetni fogja a régi kormányrendszer összeomlását, semmint késleltetni. Mert akár teljes vereséget szenved Oroszország, akár sikerül neki talán később holmi zászlóbecsületét megmenteni és a japánoktól valami silány békét kicsikarni, a gazdasági helyzet annyira kétségbeejtő lesz, hogy az autokrata cár kénytelen lesz a néphez fordulni a végett, hogy segítse őt nemcsak katonákkal a háború alatt, hanem tettel és jótanácscsal a háború után is, hogy az állam a nagy japán érvágás folytán össze ne roskadjon teljesen. Mert hiszen az alkotmányosság Nyugat-Európában is legtöbbnyire úgy kezdődött, hogy az abszolutizmusnak vagy a katonája, vagy a pénze fogyott el, vagy mind a kettője. Ekkor segíteni kellett a népnek a megbicsaklott kormányszekeret tovább tolni. Valamelyes reform tehát majdnem bizonyosnak látszik, de hogy miféle lesz az a reform, azt még nem tudják sem az orosz állambölcsek, sem maga a cár. Annyi bizonyos, hogy a terroristák mindeddig szabadelvű rendszerváltozást előidézni nem tudtak. Sőt ellenkezőleg: II. Sándor meggyilkolása is csak a reakciónak egyengette az útját és egy, vagy több minisztergyilkosság annál kevésbbé fogja az orosz autokratizmust kiforgatni a sarkából. Egyegy efféle merénylet csak a börtönöket népesíti meg bűnösökkel és ártatlanokkal, egyéb látható következménye mindeddig nem igen volt a nihilista és anarkista merényleteknek. Az orosz liberálisok táborában sokan azt hiszik, hogy a háború után össze fogják hívni a Cembszkij Szobor-t olyanformán, mint egykor a régi moszkvai cárok alatt létezett. Ez némileg hasonlít az első francia nemzetgyűléshez, amely véget vetett a francia király korlátlan uralmának. Úgy vélekednek az orosz szabadelvűek, ez lesz az a bizonyos kő, melynek, ha cseléket kergettesse el. Lola Montez föl is ugrott a székéről, hogy maga kergesse el a fülbontó muzsikusokat; a herceg azonban megkapta a karját s visszanyomta a székére. Egy pillanatra igen kinos csönd támadt. Lola Montez szeméből vad láng csapott föl és szabad kezével derekán csüngő tőréhez kapott. Aztán meggondolta magát mégis; lecsillapodott s úgy látszott, hogy a nap békésen fog végződni. Amikor a muzsikusok a fákról, ahol el voltak rejtve, leszállottak, Lola Montez a fejedelem kutyáját, amely az ő lábánál hevert, ráuszította az egyik fiúra. A kutya ráugrott a gyerekre, Lola Montez pedig kacagott kétségbeesett ordításán. A fejedelem előbb kiszabadította a kapálózó gyermeket a kényelmetlen csávából, aztán szigorúan azt mondta Lola Monteznek, hogy efféle dolgot többé ne próbáljon meg, mert itt ő az úr s ő parancsol. A spanyol leány azzal vágott vissza, hogy ő meg az asszony. Ez több volt, mint amennyit Keusz fejedelme zsebrevághatott volna. Nyomban kiadta a parancsot Kreszner apjának, hogy az asszonyság ő fensége parancsára még aznap hagyja el országát. Lola Montez azt válaszolta, hogy abban az útban nem fog nagyon elfáradni, aztán, hogy emlékezzék rá, az öreg Kresznert megakadályozta kasztagnettáival. Az elutazás nem volt olyan ünnepi és szertartásos, mint a megérkezés. Nem a fejedelem Daumontja vitte át a határon Lipcséig, hanem a postakocsi. Lola Montez Lipcséből Drezdába ment, de mert ott nem kínálkozott semmi szerencse, áttelepedett Münchenbe. A bajor király, pedig országát forgatta föl, nem háborgatta mulatságaiban, csak imádta. I. Lajos nem is jószántából vált meg tőle, de mert rákényszerítették. Mikor már az egész Münkhen talpon volt, hogy palotáját megostromolja, udvari fogaton, az izgatott tömeg sorai között, akkor menekült a várostól. Lindautól még egypárszor meglátogatta a királyt férfiruhában. Aztán eltűnt előbb Bajorországtól, aztán Európától. Már a múlt század kezdete óta tapasztalható, hogy Oroszországban a szabadelvű irány első szárnycsattogása mindig váltakozik az autokratizmusba való visszaeséssel. I. Sándor cárt nagyanyja, II. Katalin, szabadelvű szellemben neveltette, a cár trónralépését a világ összes szabadelvű doktrinérjai, mint az orosz szabadelvűség hajnalhasadását üdvözölték. A cár maga is fogékony volt a szabadelvű eszmék iránt, míg csak a bécsi kongresszuson Metternich magával nem rántotta bele a szentszövetségbe. A lágylelkű cár csakhamar átkanyarodott a régi autokratizmusba, amelybe követte öcscse, I. Miklós cár is. Ennek a fia, II. Sándor, a parasztfölszabadítással szintén a szabadelvű irányban indult, de tragikus kimúlása fiát, III. Sándort, ismét visszazökkentette az egyeduralomnak régi kerékvágásába. III. Sánor fia, a mostani cár ellenkező irányban indult meg és noha II. Miklós cár nem tartozik az acélerejű jellemek közé, sőt inkább az ingadozó uralkodók közé, akik sohasem tudják magukat az egyöntetű, következetes irányban haladó reformokra elszánni, hanem mindig haladók és maradozók is szeretnének lenni egyszerre, annyit kétségkívül mutatott, hogy a régi rendszer nem bír benne föltétlenül megbízható támasztékkal. Az ellentétes áramlatok egymásba hullámzottak, majd az egyik, majd a másik áramlat kerekedett felül és éppen a japán háború kitörése előtt az a nézet vált uralkodóvá az orosz műveltebb körökben, hogy az orosz autokratizmus a vége felé jár. A kormánykörök is arra a meggyőződésre jutottak, hogy az óriás birodalmat, a mely két világrészt foglal magába és a hódolattal csókolt meg, aztán kisegítette a hölgyet a kocsiból s karján a palotába vezette. A nagyteremben aztán, a mint bemutatta neki udvara méltóságait és seregének tisztikarát, a jövevény hölgy egész hangosan, csöppet sem titkolózva, igen furcsa megjegyzéseket tett a bemutatottakra. Ezt a botrányt még lóditotta a kocsis és az inas, a kik Greizba hozták. Azt beszélték, hogy Lipcsétől kezdve az egész után egyik cigarettát a másik után szívta s hogy az inasnak, a midőn egy kérdésére nem tudott felelni, legyezőjével az arcába legyintett. A kisváros nyárspolgár lakói nem tudták eldönteni, hogy miféle szerzet lehet fejedelmük vendége s hogy követhet el annyi illetlenséget pirulás nélkül. Az ebéden azonban nem történt semmi botrány. Lola Montez szeretetreméltóságával elbájolta és lefegyverezte a hölgyeket, akik bizony megérkezésekor nem jó szemmel néztek rá. Másnap egész véletlenül a kis Kreszner is megismerkedett Lola Montezzel s attól kezdve a fejedelmi parkban, reggeli sétáin ő kisérte. Ezeken a sétákon Lola Monteznek az volt a passziója, hogy vesszővel lefejezze a fejedelem kedves virágait. A napok persze mindenféle ünnepségben és mulatságban teltek el. A fejedelem mezei ünnepek, kirándulások ürügye alatt meghordozta vendégét egész országában, amely nem lehetett valami nagy birodalom, hisz mindössze is csak harmincezer alattvalója volt. A vihar azonban, amely Lola Monteznek mindenütt nyomában járt, kitört Greizban is. Egy napon a Jägerlust nevű mezei kastélyban mulattak. A fejedelem a lombos erdőben hevenyészett zene- és énekkart helyezett el s a vadászebéd alatt azok mulattatták a vendégeket. Kezdetben jól ment minden, de a mint a láthatatlan zene- és énekkar jobban nekimelegedett a dolgának, őrült hangzavar támadt. Lola Montez előbb mulatott a macska-muzsikának is beillő koncerten; utóbb bántotta a fülét s kissé parancsoló hangon kérte a herceget, hogy azt az alkalmatlan cső