Budapesti Hírlap, 1904. szeptember (24. évfolyam, 241-270. szám)

1904-09-01 / 241. szám

e gén politikai irányok érezzék nyomasztó súlyát. A nemzeti eszme híveinek pedig mindenütt, az ország minden részében érezniük kell, hogy az ő céljaikkal az egész ország célja szoli­dáris és hogy van fölöttük egy védőkéz, a­mely elég erős irányt szabni az ország gazdasági fejlődésének s minden azzal ellenkező iránynak megtörni erejét és elég erős a nagy nemzeti feladatok meg­oldása érdekében minden pártszempon­tokon felülemelkedni. Minél inkább ki­domborodik egy széles alapon induló nemzetiségi program szükségessége, an­nál világosabb, hogy ez az akció terv­szerű következetességgel csak akkor vi­hető keresztül, ha a bizalmatlanságot ellene föl nem kelti a pártatlanság hiánya. A választási ügyekben a legköze­lebbi időkig fönnállott szabályozatlansá­got is nemzetiségi szempontból védték, de idők folytán olyannyira a pártszem­pontok eszköze lett, hogy további fön­­tartása nem volt lehető. (Mert minálunk a pártszempont mindig közjogi szem­pont is.) A pártatlan államhatalom nem­zetiségi akciója ellen kifogást tenni nem lehet. Ha természetesnek találjuk, hogy a megtámadott határvidékek védelmére az egész ország haderejét fölhasználták, akkor természetesnek kell azt is talál­nunk, hogy egy előrehaladottabb kor gaz­dasági küzdelmében — midőn ugyancsak a nemzeti szempontokért folyik a küzde­lem — a megtámadott határvidékeket az egész ország gazdasági erejével támo­gassuk. Mert képtelenség a nemzeti szem­pontnak további mellőzése éppen abban az országban, a­hol évtizedeken át min­den produktív munkásságot, minden re­formmozgalmat, a társadalomban min­den kulturális tevékenységet lehetetlenné épp a nemzeti szempontoknak homlok­fejedelem segédtisztje, a­ki urával Londonban járt, ki találta pottyantani, hogy ez a nagy föl­fordulás, ez a fejetlen sürgés-forgás egy táncosnő kedvéért történik, de erről a titokról, bár a dol­got botrányosnak találták, csak suttogva mertek beszélni. Végre délután három óra tájban meg­érkezett a postakocsi, a­mely csak jelentette, hogy közeledik az a fejedelmi kocsi is, a­mely a várvavárt vendéget hozza. A postakocsi megérkezése jel volt arra, hogy az udvar gyűljön össze a vendég fogadására. A hölgyek báliruhában, az urak gálában jelentek meg, mert a vendéggel együtt, annak tiszteletére délután öt órára udvari ebédre voltak hivatalo­sak. A főlovászmester kalapján nagy fehér toll lengett; az ünnepre felöltötte aranynyal hímzett, aranyos vállrojta kék frakkját, fölhúzta a hiva­talos szarvasbőr-nadrágot s a sarkantyus csizmát. Mellette a fővadászmester állott hasonló gálá­ban, mögöttük pedig az összes udvari tisztek és méltóságok. A fejedelem a balkonon, nagyon ide­gesen várta vendégét. Az elbeszélő anyja sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy egy táncosnő fogadására kivonuljon s urának sok fáradságába került, mig erre az áldozatra rábeszélhette. Mel­lékesen megjegyezzük, hogy Münchenben is Lola Montez ellen akkor támadt forrongás, a mely aztán nyílt lázadássá, valóságos forrada­­­­lommá fajult, a midőn I. Lajos király, a ki addig­­csak­ szentimentális német versekben dicsőítette és egy tündéri kis palotával ajándékozta meg, miniszterei ellenére megtette Landsfeld grófné­­inak. Végre egy Daumont-kocsi jelent meg a palota előtt, abból az irányból érkezve, a merről előbb a posta­kocsi. A mint a kocsi közeledett, a fejedelem főlovász- és fővadászmestere, meg tisztjei kíséretében eléje ment. A hadsereg, a­­mely a palota udvarán volt fölállítva, fegyverbe állott, a dobok megperdültek, a trombiták meg­­­harsantak. A­mint a kocsi megállott, ablakán ki­­indulott egy parányi kéz, a­melyet a fejedelem térbe tolása tett. Jövendő politikánk nem engedheti meg, hogy míg egyfelől jogaink követelésével magunkra ingerel­jük az egyik ellenségünket, másrészről mulasztásainkkal megnöveljük a másik erejét. Ha már furatjuk a riadót, tartsuk legalább szárazon a puskaport. BUDAPESTI HÍRLAP. (241. sz.) 1904 szeptember 1. Orosz reformok. Budapest, aug. 31. legkülönfélébb népfajokra oszlik széjjel, nem­ lehet egy középpontból sikeresen kormányozni,­ hanem kell, hogy a nép értelmisége is részt ve­gyen valahogyan a kormányzásban. Ha az eszmék haladása megmarad a ter­mészetes fejlődés keretében, akkor a szerencsét­len japán háború inkább siettetni fogja a régi kormányrendszer összeomlását, semmint késlel­tetni. Mert akár teljes vereséget szenved Orosz­ország, akár sikerül neki talán később holmi zászlóbecsületét megmenteni és a japánoktól va­lami silány békét kicsikarni, a gazdasági helyzet annyira kétségbeejtő lesz, hogy az autokrata cár kénytelen lesz a néphez fordulni a végett, hogy­ segítse őt nemcsak katonákkal a háború alatt,­ hanem tettel és jótanácscsal a háború után is, hogy az állam a nagy japán érvágás folytán össze ne roskadjon teljesen. Mert hiszen az al­kotmányosság Nyugat-Európában is legtöbb­­nyire úgy kezdődött, hogy az abszolutizmusnak vagy a katonája, vagy a pénze fogyott el, vagy mind a kettője. Ekkor segíteni kellett a népnek a megbicsaklott kormányszekeret tovább tolni. Valamelyes reform tehát majdnem bizo­nyosnak látszik, de hogy miféle lesz az a reform, azt még nem tudják sem az orosz állambölcsek, sem maga a cár. Annyi bizo­nyos, hogy a terroristák mindeddig szabadelvű rendszerváltozást előidézni nem tudtak. Sőt el­lenkezőleg: II. Sándor meggyilkolása is csak a reakciónak egyengette az útját és egy, vagy több minisztergyilkosság annál kevésbbé fogja az orosz autokratizmust kiforgatni a sarkából. Egy­­egy efféle merénylet csak a börtönöket népesíti meg bűnösökkel és ártatlanokkal, egyéb látható következménye mindeddig nem igen volt a nihilista és anarkista merényleteknek. Az orosz liberálisok táborában sokan azt hi­szik, hogy a háború után össze fogják hívni a Cembszkij Szobor-t olyanformán, mint egykor a régi moszkvai cárok alatt létezett. Ez némileg hasonlít az első francia nemzetgyűlés­hez, a­mely véget vetett a francia király korlát­lan uralmának. Úgy vélekednek az orosz szabad­elvűek, ez lesz az a bizonyos kő, melynek, ha cseléket kergettesse el. Lola Montez föl is ugrott a székéről, hogy maga kergesse el a fülbontó mu­zsikusokat; a herceg azonban megkapta a karját s visszanyomta a székére. Egy pillanatra igen kinos csönd támadt. Lola Montez szeméből vad láng csapott föl és szabad kezével derekán csüngő tőréhez kapott. Aztán meggondolta magát mégis; lecsillapodott s úgy látszott, hogy a nap békésen fog végződni. A­mikor a muzsikusok a fákról, a­hol el voltak rejtve, leszállottak, Lola Montez a fejedelem kutyáját, a­mely az ő lábánál hevert, ráuszította az egyik fiúra. A kutya ráugrott a gyerekre, Lola Montez pedig kacagott kétségbe­esett ordításán. A fejedelem előbb kiszabadította a kapálózó gyermeket a kényelmetlen csávából, aztán szigorúan azt mondta Lola Monteznek, hogy efféle dolgot többé ne próbáljon meg, mert itt ő az úr s ő parancsol. A spanyol leány azzal vágott vissza, hogy ő meg az asszony. Ez több volt, mint a­mennyit Keusz fejedelme zsebre­­vághatott volna. Nyomban kiadta a parancsot Kreszner apjának, hogy az asszonyság ő fensége parancsára még aznap hagyja el országát. Lola Montez azt válaszolta, hogy abban az útban nem fog nagyon elfáradni, aztán, hogy emlékezzék rá, az öreg Kresznert megakadályozta kasz­­tagnettáival. Az elutazás nem volt olyan ünnepi és szertartásos, mint a megérkezés. Nem a feje­delem Daumontja vitte át a határon Lipcséig, hanem a postakocsi. Lola Montez Lipcséből Drez­dába ment, de mert ott nem kínálkozott semmi szerencse, áttelepedett Münchenbe. A bajor ki­rály, pedig országát forgatta föl, nem hábor­gatta mulatságaiban, csak imádta. I. Lajos nem is jószántából vált meg tőle, de mert rákény­­szerítették. Mikor már az egész Münkhen talpon volt, hogy palotáját megostromolja, udvari foga­ton, az izgatott tömeg sorai között, akkor mene­kült a várostól. Lindautól még egypárszor meg­látogatta a királyt férfiruhában. Aztán eltűnt előbb Bajorországtól, aztán Európától. Már a múlt század kezdete óta tapasztal­ható, hogy Oroszországban a szabadelvű irány első szárnycsattogása mindig váltakozik az autok­­ratizmusba való visszaeséssel. I. Sándor cárt nagyanyja, II. Katalin, szabadelvű szellemben neveltette, a cár trónralépését a világ összes sza­badelvű doktrinérjai, mint az orosz szabadelvűség hajnalhasadását üdvözölték. A cár maga is fogé­kony volt a szabadelvű eszmék iránt, míg csak a bécsi kongresszuson Metternich magával nem rántotta bele a szentszövetségbe. A lágylelkű cár csakhamar átkanyarodott a régi autokratiz­­musba, a­melybe követte öcscse, I. Miklós cár is. Ennek a fia, II. Sándor, a parasztfölszabadítás­­sal szintén a szabadelvű irányban indult, de tra­gikus kimúlása fiát, III. Sándort, ismét vissza­zökkentette az egyeduralomnak régi kerékvágá­sába. III. Sá­nor fia, a mostani cár ellenkező irányban indult meg és noha II. Miklós cár nem tartozik az acélerejű jellemek közé, sőt inkább az ingadozó uralkodók közé, a­kik sohasem tud­ják magukat az egyöntetű, következetes irányban haladó reformokra elszánni, hanem mindig ha­ladók és maradozók is szeretnének lenni egy­szerre, annyit kétségkívül mutatott, hogy a régi rendszer nem bír benne föltétlenül megbízható támasztékkal. Az ellentétes áramlatok egymásba hullámzottak, majd az egyik, majd a másik áramlat kerekedett felül és éppen a japán há­ború kitörése előtt az a nézet vált­ uralkodóvá az orosz műveltebb körökben, hogy az orosz autokra­­tizmus a vége felé jár. A kormánykörök is arra a meggyőződésre jutottak, hogy az óriás biro­dalmat, a mely két világrészt foglal magába és a hódolattal csókolt meg, aztán kisegítette a höl­gyet a kocsiból s karján a palotába vezette. A nagyteremben aztán, a mint bemutatta neki ud­vara méltóságait és seregének tisztikarát, a jöve­vény hölgy egész hangosan, csöppet sem titko­lózva, igen furcsa megjegyzéseket tett a bemuta­tottakra. Ezt a botrányt még lóditotta a kocsis és az inas, a kik Greizba hozták. Azt beszélték, hogy Lipcsétől kezdve az egész után egyik ciga­rettát a másik után szívta s hogy az inasnak, a midőn egy kérdésére nem tudott felelni, legyező­jével az arcába legyintett. A kisváros nyárspol­­gár lakói nem tudták eldönteni, hogy miféle szer­zet lehet fejedelmük vendége s hogy követhet el annyi illetlenséget pirulás nélkül. Az ebéden azonban nem történt semmi botrány. Lola Montez szeretetreméltóságával elbájolta és lefegyverezte a hölgyeket, a­kik bizony megérkezésekor nem jó szemmel néztek rá. Másnap egész véletlenül a kis Kreszner is megismerkedett Lola Montezzel s attól kezdve a fejedelmi parkban, reggeli sétáin ő kisérte. Ezeken a sétákon Lola Monteznek az volt a passziója, hogy vesszővel lefejezze a feje­delem kedves virágait. A napok persze minden­féle ünnepségben és mulatságban teltek el. A fe­jedelem mezei ünnepek, kirándulások ürügye alatt meghordozta vendégét egész országában, a­mely nem lehetett valami nagy birodalom, hisz mindössze is csak harmincezer alattvalója volt. A vihar azonban, a­mely Lola Monteznek mindenütt nyomában járt, kitört Greizban is. Egy napon a Jägerlust nevű mezei kastélyban mulattak. A fejedelem a lombos erdőben heve­nyészett zene- és énekkart helyezett el s a vadász­ebéd alatt azok mulattatták a vendégeket. Kez­detben jól ment minden, de a mint a láthatatlan zene- és énekkar jobban nekimelegedett a dolgá­nak, őrült hangzavar támadt. Lola Montez előbb mulatott a macska-muzsikának is beillő koncer­ten; utóbb bántotta a fülét s kissé parancsoló han­gon kérte a herceget, hogy azt az alkalmatlan cső­

Next