Budapesti Hírlap, 1904. december (24. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-01 / 332. szám
Budapest, 1904. Csütörtök, december 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. „ Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., Főszerkesztő és laptulajdonos: egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. RákoSI CF 6110. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanaház József-körút 5. sz. a. oldalán. Apróhirdetések ára : Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A főrendiház. Budapest, nov. 30. Alábib olvasható levelében, melyet tegnap e helyen megjelent cikkünkre vonatkozólag a király befolyásáról a képviselőházra Apponyi Albert gróf ir, a nemzeti párt —s tán ma már elmondhatjuk, hogy a szövetkezett ellenzéknek is a vezére, a király befolyása mellé példának okáért odateszi zárójelbe a főrendiházat is, mint amely miért ne vizsgálhatná meg a képviselőház dolgait egy-egy esetben, különösebben is. A királyról álláspontunkat fönn kell tartanunk, hogy az csak miniszterelnöke, avagy törvényes tanácsosai előterjesztéseinek alaki hitelességét vizsgálhatja meg s akkor, ha uralkodói lelkiismeretének a törvény rendelkezéseire nézve aggályai nincsenek, az előterjesztést kötelesség szerint szentesíti. A pártok mérkőzésének körülmétalan vállalkozás és igen fonák szokás lenne, hogy a főrendek a képviselő urakat és beszédeiket, vagy modorukat kritizálják, vagy hogy a képviselő urak a főrendeket leckéztethessék, ámbár ez utóbbi néha előfordul, de csak ritkán, a főrendek rovására. Egészben azonban tiszteletreméltó szokás a két Ház között, hogy egymás ügybajával nem vesződnek, mindenik udvariasan szorítkozik arra, hogy csak a maga háza előtt söpör. Vannak azonban kivételes esetek, amelyek mintegy rákényszeríthetik vagy az egyik, vagy a másik Házra azt, hogy a szomszédban történteket vizsgálat és ítélet tárgyává tegyék. Ezek közé tartozik a jelen háborúság oka is, a Daniel-féle házszabály módosítás, mihelyt a főrendek tárgyalása alá oly javaslat kerül, amely ez erőszakolt házszabályok szerint lett határozattá. Két felfogás áll itt mereven egynyei és epizódjai nem rája tartoznak. Más a főrendiház dolga, amely immár aktuális is lett, mert elnöke tanácskozott a miniszterelnök úrral s előadta abbeli fölfogását, hogy a főrendiház nem vizsgálhatja,és nem vitathatja a képviselőházban történteket. Ezt a felfogását a főrendiház érdemes elnöke már a minap egy nyílt ülésen is előadta, de az ez üléseken uralkodó közfigyelmetlenségben ez a megjegyzés elmerült, ami nem jelenthet annyit, hogy a főrendek teljes érvényességét el is ismerték. Való, tiltja az ildomosság, hozzá célzással szemben. Az egyik a képviselőházi többségé, amely a házszabályok romboló megsértésével csinált magának ideiglenes házszabályt, amelynek segítségével kívánja folytatni törvényhozó munkáját; a másik a szövetkezett ellenzéké (több, mint a képviselőház egyharmada), amely azt állítja, hogy ezen az alapon törvényes alkotások létre, nem jöhetnek. Nyilvánvaló, hogy a főrendiházinak vannak tagjai, akik épp úgy, mint Széll Kálmán, Andrássy Gyula és Tivadar grófok, Darányi, Wlassics és mások, eddig szintén a többség tagjai, azt a nézetet vallják, hogy az oktrojált házszabályok alapján készült alkotások törvénytelenek. Mit tesznek ezek teendők, ha — tegyük fel— az indenonitást hozzák elébek, melyet a képviselőház többsége a törvénytelen jogrend alapján elfogadott s melyet ők is elfogadnának más körülmények közt? Nem kell-e kijelenteniök és vitatniok, hogy hozzáem járulhatnak, nem lehetnek bűntársak abban, hogy ő felsége elé törvény ellen létesült határozatok, vagy törvények terjesztessenek szentesítés alá? Maga ez egy meggondolás rákényszeríti a főrendeket, hogy a képviselőház nevezetes éji kalandjával foglalkozzanak. De lehet más feltevéseket s eseteket is kitalálni, amikor kénytelenek lehetnek a határozatuk alá bocsátott javaslatok keletkezésének körülményeivel is foglalkozni s megvitatni nemcsak azt, amit az alsóház nekik átküld, hanem esetleg azt is, ami ezzel kapcsolatban a másik teremben történt. A főrendek, mint törvényhozók,szinte kizárólag azzal foglalkoznak, ami anyagot a képviselőháztól kapnak. Semmi okuk sincsen arra, hogy rendes körülmények közt mással is foglalkozzanak, mint az átküldött javaslatokkal. De rendkívüli, különös körülményekkel és esetekkel szemben kötelességük figyelmüket mindenre kiterjeszteni. Ha munkahogy ez az édes hárfa hosszú időn át egybevegyítette a szerelem szózatát a fájdalom szivettépő Lángjával, miglen te, édeskincsem, elválasztva őket, arra tanítottad hangjait, hogy csak szerelmet zengjenek a te édes közeledben, és csak fájdalmat, hogyha elhagysz/* Az íz bárdok versenytársakra találtak a hárfában a finneknél, akiknek énekesei a hárfa égi hangja mellett zengették nagyszerű hőskölteményüknek, a Kalevalának rúnáit s énekeit. Egy ilyen finn hárfa, melynek finnül kantele a neve, nekem 13 birtokomban vagyon. Északról aztán eljutott a hárfa a Hajna mellé, onnan a Dante honába és Franciaországba, ahol a középkorban ott ragyogott a vándor trubadúr kezében kunyhóban és palotában egyaránt. , És mégis ilyen dicső múlt után a XVI. században ez az isteni hangszer csaknem haldokolni kezei, mert megmarad gyermekded egyszerűségében akkor is, amiikor a többi hangszer: a flótát, viola, trombita, mind tökéletesedik, és — föltalálják főversenytársát, a zongorát így tengeti-lengeti életét 1720-ig, amikor egy német hangszergyárosnak, Blochbruckernek, az a merész és szerencsés ötlete támad, hogy a hét alaphangnak megfelelően hét pedált alkalmazzon. Ebben a formájában kegyébe fogadta s divatba hozta a francia udvarban a szerencsétlen Mária Antoinette, aki maga is szépen játszott rajta. Édes, bűvös játékszerré lett ottan a szép hölgyek kezében, akik rajongtak érte, mert kecses és Watteaufajtájú képekkel ékes idomaihoz tapadva, jobban, érvényesült a női báj, a finom hajtású kéz, a picinyke láb és kísérete a zongoráénál gyöngédebben simult Garat-nak érzelmes románcaihoz. A A hárfa. írta Popini Albert. (Ai hárfa! Az emlékeknek egész világa támad föl e szóra! Semmiféle hangszer sem tekinthet vissza ilyen dicsőséggel teljes múltra. A legősibb civilizációk kortársaképpen, úgy látszik, hogy dédelgetett tolmácsa volt az emberi léleknek örömében-bujában, mert az emberi szívnek összes húrjait rezgésbe tudja hozni. Ott látni a hárfát már az emberi kultúra ősfészkében, Egyiptomban, Tibéba városa féldomborműveinek átlátszó ruhájú tündérei kezében és ahieroglifek tanúsága szerint ott zengtek macskabélből gyártott húrjai az egyiptomi nép templomainak, óriási oszlopai tövében a nagy vallási ünnepeken. Ázsiában az asszírok, babilóniaiak és zsidók a hárfának szent áhítatot keltő hangjai mellett imádták kiki a maga istenét, mert a zenének nincs vallása. Dávid, ez a művész-király, akinek a hitét-nevét háromezer év sem tudta eltemetni, pásztor korában a hárfának csillapító hangjaival űzi el a borút Saul király homlokáról és mint király e mellett a szeráf-zene mellett zengi csodás zsoltárait a szentséges frigyszekrény előtt. A görögöknél és rómaiaknál, akik, a nagy szeretet ellenére, amelylyel a tudományokon és művészeteken csüggöttek, nem voltak valami nagyon erősek a zenében, csaknem nyoma vész a bárfának, hogy egyszerre csak Európa északi népeinek kezében zengjen föl újra. A történelem lapjai némák arra nézve, hogyan jutott e hangszer Észak barbárainak, a germánoknak, angolszászoknak és skandinávoknak kezébe. Tán a föníciai, ez az élelmes kalmárnép, vitte föl közéjük, hogy borostyánkövet kapjon érte. Albion és főképpen Írország lett a hárfának új hazája: a druidák az ő hangjával törték meg az őserdők néma csöndjét;az ötszáz velszi bárd az ő hangjai mellett ment a lángsírba, hogy kisértő lelkük megzavarja a kegyetlen király álmait; a bárdok királyának, Ossziánnak, komor énekein szinte hallani véljük, hogyan rezgett utat a hárfa húrjainak szivetrázó hangja. Cromwell katonái ellen a zöld Erininek fehérruhás szüzei az ő húrjait pengetve lelkesítették a szabadságharcra honfitársaikat, hogy aztán a nekibőszült győzők irtóháborút indítsanak minden hárfa ellen Írországban. Az ír nép képzelete gyönyörű regét szőtt erről az ő nemzeti hangszeréről, melyet a legnagyobb ír poéta, Moore Tamás, remek szép költeménybe foglalt, ime: „Ez a hárfa, melyet most számodra fölajzok, édes kincsem, a tenger mélyén éneklő szirén volt hajdanában, aki évente gyakran a csillogó habokon át a zöld parthoz lebbent, hogy meglássa imádottját. Ámde hiába szeretett! Szerelme tárgya ott hagyja epedni és kényeinek árjával füröszteni aranyfürteit a vak éjszakában, miglen az ég, megkönyörülve egy ily gyöngéd és igaz szerelmen, a tenger szüzét inner édes hárfává változtatta, és márvány-keble úgy emelkedett, arca rózsái úgy festettek, mint annakelőtte; hadteste kecsesen hajlott meg; hajának könyöktől csepegő ragyogó fürtei betakarták hó-karjait és , aranyhurokká varázsolódtak. Innen van az, Mai számunk 28 oldal.