Budapesti Hírlap, 1904. december (24. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-01 / 332. szám
2 körben nagy is a különbség a két Ház között, a törvényhozói illetékesség dolgában egy rangban vannak és egyenjogúak. Semmi törvénynyé nem lehet, amihez ők hozzá nem járulnak. Ha a képviselőház, mondjuk ki a legszenzációsabb szót, forradalmi térre lép, a főrendek nem tartoznak őt követni, hanem csatába szállhatnak vele. Vizsgálat és ítélet tárgyává tehetik nemcsak javaslatait, hanem eljárását is és akárhányszor éppen csak az eljárás lehet oka annak, hogy szembeszáll a képviselőházzal. Elvégre is a kettő — képviselőház és főrendiház — voltaképen egy és ugyanaz. Tudjuk, hogy valamikor együtt is tanácskoztak s kettéválásuk nem benső szükség, nem elvi intézkedés, hanem külső esetleg, fizikai szükség volt, amiből gyakorlatilag fejlődött csak ki idők folytán a főnemesség és a középnemesség külön törvényhozó testülete. A képviselőháznak — illetve annak idején az alsótáblának — a nagyobb terjedelmű jogkörét nem a priori adta meg a törvény, hanem a szokás. Mert a munkát elvégezte az alsótábla, övé lett minden iniciatíva, a főrendek a kész munkát kapták s csak hozzájárultak, vagy módosításokat tettek, vagy visszaküldték, amit kaptak. A különbség, ami a különválás folytán kettejük közt kifejlődött, csak a munka természetes megoszlásában állt, a törvényhozói rang- és jogegyenlőséget nem szüntette meg, épp oly kevéssé a kettőnek benső összefüggését, eszmei egységét, összetartozandóságát. Hiszen ha nem volna főrendiházunk, éppen az olyan esetekre kellene föltalálni, mint a mostani. Egy vakmerő miniszter íme, belevihet egy kimerült, elcsigázott, elcsüggedt, választástól függő többséget oly képtelen helyzetbe, mint a törvénytelen házszabály teremtett, de egy független, büszke, históriai testület, mint egy ideális főrendiház, nem könnyen kapható meg arra, hogy nimbuszával fedezni próbáljon törvénytelenül keletkezett törvényeket és hozzájáruljon ahhoz, hogy a király elé jussanak javasvilág magasztalta, de a komoly művészek panaszkodtak rá, mert egy igen fontos lépés hiányzott még a tökéletességhez: minden kótát csak egy felhanggal lehetett rajta a pedálokkal emelni, ki kellett találni a módját annak, hogy b-molizálni lehessen őket, ehhez pedig az kellett, hogy a pedálok egy teljes hanggal bírják emelni őket. . A halhatatlan, Erard Sebestyéné a dicsőség, hogy 1810-ben megalkotta a mai modern, kettős pedálhárfát. Ez a lángeszű hangszerművész találmányával a hárfát egy csapásra az összes hangszerek királyává tette tökéletesség dolgában, mert a mai hárfa könnyű szerrel alkalmazkodik a modern zenének minden hangneméhez. Ez a mai felséges hangszer cel durban van hangolva; negyvenhat darab, hat és fél oktávát kitevő húrfa birkabélből van gyártva, kivéve a tíz legmélyebbet, amelyek részben érccel, részben selyemmel vannak átfonva; könnyebb eligazodás végett minden cel kékre és minden fej pirosra van festve rajta. A húrjait pengetik és a pengetés minősége adja az eltérő hangszíneket; nemcsak egyes flageolet-hangokat lehet adni rajta, hanem akkordban is; nagyon érdekes rajta az egyszerű és kettősfogású grissánvo; nagyon nehéz a trilla és a lánc-trilla. Lehet rajta játszani az erősségnek minden, fokán. Az egyik lmrt cis-re, a másikat des-re taposva, pompásan utánozza a dobolást; megszólalásig utánozhatók rajta az énekhangok is. Sokkal nehezebb rajta játszani és sokkal drágább, mint a zongora, ami jobban megvédi a kontároktól. Különben nagy tévedés volna, ha valaki a búrfán zongoraműveket akarna előadni. Hiszem a két hangszer a nap s az éj, merőben felütők rajtok: a hangjain, kötőjelek, ujjazat, a A királyi beavatkozás. Budapest, nov. 30. Apponyi Albert gróf A királyi beavatkozás című cikkelyünkre a következő észrevételeket teszi. Tisztelt szerkesztő úr! Éppenséggel nem osztozhatom a Budapesti Hírlap mai vezércikkében kifejezett ama nézetben, hogy az ellenzék hibásan cselekszik, midőn király ő felségének figyelmét arra irányítani iparkodik, hogy érvény, telen képviselőházi határozatok alapján eléje terjesztett törvényjavaslatokat ne szentesítsen és hogy ő felsége meg nem vizsgálhatja azt, váljon a szentesítés végett eléje terjesztett országgyűlési határozatok szabályszerűen jöttek-e létre. Igaz, hogy erre eddig alig van precedens és hogy a dolog fölötte aggályos, de hisz éppen abban áll a jog megbontásának kárhozatos volta, hogy minden meginog, minden bizonytalanná válik és nem is található többé olyan út, amelyen való haladás ne volna aggályos, ne volna veszedelmes. Legveszedelmesebb azonban annak az útnak a követése, amelyen a törvénytelen kezdet diadalmasan végighalad a formailag bevégzett tény végpontjáig, útközben elnyervén a törvényesség némely kellékét; a látszólag bevégzett tény azért mégis csak semmis, de a bizonytalanság és az elmék megtévesztése mind tovább terjed, míg végre kétely őrli meg az egész jogrendet. Ha állana az a teória, hogy a király (vagy akár a főrendiház) semmi körülmények közt nem vizsgálhatja meg a hozzájárulás végett eléjük terjesztett képviselőházi határozatok érvényességét, akkor egy lelkiismeretlen elnök és jegyző összejátszásával esetleg a többség ellenére kimondott és a jegyző által hivatalos jegyzőkönyvi kivonatban kiadott határozatot is el kellene fogadniuk. Az egész eszmezavar, úgy látszik, abból származik, hogy összetévesztenek két dolgot: a képviselőház belső rendje fölötti őrködést, amely csakugyan kizárólag a képviselőháznak belső ügye és a képviselőház határozatai érvényességének kérdését, helyesebben szólva, annak megállapítását: van-e képviselőházi határozat ? Ezt a kérdést is rendes körülmények közt eldönti a hivatalos jegyzőkönyvi hárfán a kisujj nem is játszik. Csak a világ legnagyobb hárfása, Parish Alvars (1808—1849), akit hálás kora, a XIX. század, a hárfások Paganini-jének nevezett el, merte és bírta óriás tehetségével játszani rajta a legnehezebb Chopinetude-öket is. A modern hárfa Berlioz-tól kezdve az orkeszterben is nagy diadalokat aratott. Berlioz, Meyerbeer, Gounod és kivált Wagner érvényre tudják emelni és felséges szimfonikus hatásokat csalnak ki belőle. A zenekarban az érzékek elragadtatását, a lélek önkívületét fejezi ki legkivált; olyan benne, mint az égi jelenések visszhangja: igy Gounod Bauszt járnak börtönjelenetében; Wagnernél a Walkür kikelet-dalában s ugyanott a tűznek csodálatraméltó igézetében; és Haydnnak Haldokló Krisztusában, ahol a hárfák osztozni látszanak az egyetemes fájdalomban. A párisi híres Musée Instrumental duslakodik minden korok és idők hárfáiban: akad ott is, egyiptomi, ahámi, kongói, japánországi és trubadúr-hárfa. És van köztük ott egymás mellett két pazar díszig mesteri alkotás, melyeknek, ha meg tudnának szólalni, talán immár örök időkre néma húrjai, szomorúbb, meghatóbb történetet nem mesélne hangszer e világon: az egyik a Mária Antoinete-é, a másik a Lamballe hercegnőé. A királyné és Kivé, a szépséges szép hercegasszony, egykor sok-sok boldog estét töltöttek el együtt a Trianonban, egyesítve hárfáiknak bűvös-bájos akkordjait. Aztán valami kis szívügyön összekülönböztek és a finom női lélek hamar szétrebben, hogy a megpróbáltatás órájában annál gyorsabban összeröppenjen újra: a hű barátnő is a nagy forradalom első villámainak cikivonat; de ha annak tartalmához kétely fér és ha a többi törvényhozási tényezők figyelme a képviselőház állítólagos határozatának semmis voltára felhivatik, úgy ezek a tényezők nem tehetik magukat egyszerűen túl ezen a kételyen, hanem tartoznak azzal tisztába jönni, korántsem a képviselőház belügyeibe való beavatkozás céljából, amihez semmi körülmények közt sincs joguk, hanem saját eljárásuk jogosságának megállapítása végett, nehogy törvényhozási jogot szurpáljanak a képviselőház nélkül, azaz: képviselőházi határozat hiányában. Érvénytelen határozat ugyanis annyi, mint semmi:határozat. Nem talál tehát a Budapesti Hírlap mai cikkének címe sem, mert nem „királyi beavatkozásról'* van szó, hanem ama dolgok korrekt kezeléséről, amelyek szigorúan a fejedelmi jogkörbe tartoznak. A király személye minden körülmények közt vitán kívül marad, mert az ilyen szentesítés tényéért, amely a kellő jogi előzmények hiánya miatt hatálytalan volna, csak azt a kormányt illetné meg a felelősség, mely azt kieszközölte. De vájjon nyerne-e a királyi tekintély azzal, ha ő felsége nemcsak megtartani, de „mások által megtartatni** is igérne olyan törvényt, a mely nem is törvény, melynek tehát senki sem tartozik magát alávetni? Ami ilyen esetben homályként a királyi tekintélyt érintené, azt nem a mi figyelmeztetésünk okozná, hanem a kormány által kieszközölt szentesítés maga és azoknak a törvénytelen tényeknek egész sorozata, amely odáig vezet. Az ellenzék, midőn ezeket a fejleményeket előre való figyelmeztetés által megelőzni iparkodik, nemcsak nem követ el hibát, hanem alattvalói kötelességet teljesít. Nincs is erre más módunk. Ales Dániel alapján és segítségével esetleg hozott törvényeknek nem vethetjük alá magunkat, hanem azok erőszakos végrehajtásának megkísértésével szemben, higgadtságunkat megóva, a bíróságoknál fogunk oltalmat és megtorlást keresni. Tennünk kell pedig ezt az alkotmány két sarkalatos elvének megóvása végett; az egyik az, hogy törvények csak a képviselőház határozata alapján jöhetnek létre, a másik pedig az, hogy képviselőházi határozat csak a Ház szabályainak megfelelő módon jöhet létre. A legsúlyosabb bonyodalmakat is kisebb rossznak kell tekintenünk e két sarkalatos tétel bármelyikének megingatásához képest. Ha pedig az, ami november 18-án törházására visszarohan a királyné kebelére, hogy a szívet szorongató aggodalom nehéz óráiban a nagy mesterekben: Gluckban, Sacchini-ben, Piccini-ben keressenek vigasztalást. De a szörnyű vihar kitör és egy rémséges napján a hercegaszszony angyalfejét, amelytől megittasulva, híres költők zengtek egykor mámorító szerelmi dalokat, dárdára tűzve hurcolja tova a diadalittas tömeg, midőn im’ egyszerre csak egy hárfának mindent átható hangja zengi túl a rémes zsivajt: a hercegasszony ékes hárfája egy sanscullotte kezében, aki azt a kirabolt palotából odavonszolta, hogy a sorsnak rettentő gúnyjaképpen vad melódiát verjen ki rajta tragikusan szörnyű gyász, zenéül . . . íme, kaleidoszkópban a hárfa ezeréves története. A sorsnak sajátságos rendelkezése, hogy a hárfa, amely a legrégibb hangszer a világon, amelynek százai zengtek ezer meg ezer évvel ezelőtt Salamon templomának fölavatásakor, ma a legújabb és légismeretlenebb mindannyija közt. Hanem dereng immár számára egy szebb, a múltnál és mindannyiénál fényesebb jövőnek hajnala: mert hiszen ez nem a Dávid hárfája többé, a mely Saul király fölzaklatott idegeit meg-megnyugtatta; sem az a hárfa, melylyel az egyiptomiak Isis misztériumainak komor dalait, kisérték; sem az a szerény kis hangszer, amelyet híres festők akasztottak a szeráfok kezébe; sem a bárdoké, sem Mária Antoinette-é, hanem most és időtlen időkig az a hárfa, melyről a költő legszebb álma álmodik, amely tud sírni és énekelni, kényeket facsarni és mennyekbe ragadni egyaránt! BUDAPESTI HÍRLAP. (332. sz.) 1904. december 1. latok szentesítés végett, melyek e fönséges hivatásra születésük módjánál fogva diszkvalifikálva vannak.