Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-07 / 7. szám

r -ff*—TM—..-I~ TM*.+.■*..,r.-1J.Ml»IMl.«M«.l... ' .■»'' '.l«ltn..­..— 'fiat első­sorban a Jókai-név vonzó erejének tulaj­­d­a dok­itori. Az irodalmi társulásnak részben, védekező jel­■ h­ege van; haszna, miként minden védelmi szervé, '«safe veszedelem idején érvényesül. A Petőfi-társaság a maga nemzeti ideáljait oly magasságokba helyez­te, ahová nem fertőzhetik a pártharcok ostroma. Ha azonban ezeket az ideális magaslatokat, melyek az egész magyarság közös fellegvára, valamikor vesze­delem fenyegetné, akkor a nemzet egy szerény, de áldozatra kész csapatot találna a társaságban, mely Petőfi nevét viseli és Jókai hagyományaiban nevel­kedett. Jókai Mór halálával lényeges változás állott ba a Társaság életében, a mennyiben az erőt, melyet eddigelé az ő fényes nevének köszönhettünk, jövőre intézményeinkből és munkánkból kell merítenünk. A Társaság bizalma azzal tüntette ki­ igénytelen szemé­lyemet, hogy a megüresedett elnöki székbe emelt. Mi­dőn el mertem vállalni a nagy felelősséggel járó tiszt­séget, erőt, és megnyugvást merítettem abból az egy­­­­házi elvből, hogy az áldozó pap személyes méltatlan­sága nem csökkenti az áldozat értékét. Azzal a tudat­­­­tal foglaltam el új helyemet, hogy a Társaság ég­■ boltján Petőfi szelleme mellett vezérlő ikercsillagként gyuladt ki Jókai emléke. Minden gondolatunk törjön ,ma feléje a kegyelet szárnyán, minden szavunk hull­jon babérlevelekként a friss sirj­ára Ezzel megnyitom a Petőfi-Társaság nagygyűlését A beszédet zajos tetszéssel fogadták. Szana Ta- Ulás titkári jelentését, melyben az elmúlt év esemé­nyeiről beszámol és az uj tagokat bemutatja, nyomta­tásban osztották szét. Ábrányi Emilnek Jókairól szóló tanulmányából kiveszszük ezt részt. Az ifjúságra nézve kimondha­tatlanul virága kincs az a sok nemes illúzió, a­mit Jókai alkotásaiban, fölhalmozva talál. A fiatalok to­vább maradnak fiatalok, ha Jókai elbeszéléseit olvas­sák. Ebben a bűvös gyűrűben nem vesz erőt rajtuk a kora érettség, a korai kiábrándulás. De az öregek is­­­nyernek Jókain, sőt többet nyernek, mint az ifjúság. Mert az öregek megfiatalodnak, ha nehéz gondjaik, küzdéseik, csalódásaik közepette érintkeznek a Jókai lelkéből sugárzó örökifjúsággal. Örökifjuság, ez a he­lyes szó, úgy kell lenni, hogy egy láthatatlan nemze —­ egy második Thétisz — ezt a tünemény­es embert születése percében az örökifjuság forrásába merítette. Ebből az isteni adományból — Hugó Viktort kivéve —­senkinek sem jutott annyi Európa nagy írói közül, mint Jókainak. A XIX. század írója volt, de míg a század megvertük, sok szép ideáljából kiábrándult, megunta, eldobálta magától azt, a mit ifjabb korában szeretett és mint egy perverz aggastyán, mindenféle aljas irányzatok szolgálatába szegődött. Jókai meg­­, maradt fiatalnak, lelkesnek, a XIX. század végén, és hetvenötéves korában fantáziájának a füzével, kedé­lyének a bájos naivitásával lépte át a huszadik szá­zad tüü­szödét. Emlékezzünk vissza utolsó regényére: A hol a ■/Kína nem Isten. Halála előtt egy évvel, hetvennyolc éves korában írta egy nagy úrról, a­ki szakit multjá­­val, szakit az egész társadalommal és boldog világot­­ teremt magának és hozzá­tartozó­inak az Óceán egy is­meretlen szigetén. A regény fantasztikus kerete csak ürügy arra, hogy elmondja nézeteit a mi korunk leg­súlyosabb­­ problémáiról és magas elmélkedések közt mondjon ítéletet a mai világ egész rendjéről. Olvas­suk ezt a regényt és hasonlítsuk össze agg íróját azok­kal, a­kik ebben az irányban kívánták az emberiségre hatni drámáikkal és regényeikkel. Állítsuk mellé Ibsent, Björsont és Tolsztojt, a kiváló kortársakat, a­kik írói kaliber dolgában vele összemérhetők. Mit tapasztalunk? Azt, hogy Jókai lelke — noha Jókai volt a legidősebb köztük — százszor ifjabb és mele­gebb az övéknél. Jókai lelke is eljutott a nagy igazságok fölisme­résében oda, a­hol ők állanak. Pályája végén ez a lélek is szuverén mosolylyal nézett alá a mi összes­­ítő ítéleteinkre és társadalmi babonáinkra. Ez a lélek is gyűlölte a háborút és a lovagias vérontás minden fanatizmusát. Ez a lélek is többre becsülte a békét és a boldogságot, mint a fegyveres hódítást és a vértől csöpögő hadi nimbuszt, többre becsülte az iskolát, a művészetet, a hangyaszorgalmú ipart, mint az állandó hadsereget és i a romboló politikai becsvágy diadal­meneteit. De a m­ig az a három szigorúan, komoran, gyű­lölködve hirdeti a maga igazát, mig az a három a vén ember zsörtölődő hangján, sőt maró gúny és a pesszi­mizmus hangján a mindent kicsúfoló Terzitesz és a mindent elátkozó aténi Timon keserű hangján beszél az emberiség jövőjéről. Jókai lelke csupa tűz, csupa virágzás, csupa evangéliumi szeretet, csupa báj és kegyelem. Az a három haragosan és durván teljesíti bírói tisztét Jókai a humor isteni játsziságával mondja ki a legmélyebb igazságokat. Ebben a pontban fölülmúl minden romantikust, Dickens oldalán áll. Az a három brutális óriás összetör hazát és nemzetet, hogy a vakmerő szociális újítások végső pontjául a kozmopolita-egyenlőséget jelölje ki. Jókai bölcsessége soha sem vált olyan öreggé, hogy azt az édes kor­látot, a­mit hazának nevezünk, a filozófia kalapácsá­val zúzta volna össze. Gyönyörű és csodálatos ifjú­ságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még nyolcvanadik évében is imádásra méltó ideálnak tudta tartani a hazát, s még nyolcvanadik évében sem józanodott ki a hazaszeretet mámorából. A közönség percekig tapsolt Ábrányinak. Az­után Szzávay Gyula szép poémája következett, mely­nek egyik bájos strófája: Óh nőszivek, rezdüljetek meg érte, A lovagért, a legszebb lovagért, évi leánylelkek s virágok otthonában, Hegevilágban valaha csak élt. Lesz másnak is majd álma és imája, Rezgő virága, asszony-ideálja. De mégse lesz az, mégse lesz az ő, Ki himnuszt mondott untalan csak­ róla, a Kinek kezén oly fehér volt a rózsa, " „ S fehér rózsánál fehérebb a nő. A költeményt hatalmasan megtapsolták­. Végül László Mihály fölolvasta Mikszáth Kálmánnak Jókai eset című tanulmányát. A tizenhatodik századig visz­­szamenően ismertette a Jókaiakat, kik vitézkedtek eleget, de írói ambíció nem bántotta őket, a költő nagyatyja, Sámuel, írni, olvasni sem tudott, egyetlen szenvedelme a jóslás volt. Jókai József, a költő atyja, szép lélek volt, szolid természetű, szerényen félrehú­­zódó férfiú s nagy volt a csodálkozás, mikor 1812-ben jegyet váltott az élénk, okos, de nagyon kardos Pulay Máriával Ebből a házasságból született Jókai Mór. A kedves, humoros visszaemlékezést tetszéssel fogadta a társaság. A nagygyűlés ezzel véget ért. ■ # ' *' A lakoma. A nagygyűlés után a Kontinentál-azásóban la­koma volt, melyen több vendég is megjelent: művé­szek, írók. Jelen voltaik: Ábrányi Emil, Bálint Imre, Berényi László, Burc­ykay Ákos, Csiky János, Endrődi Sándor, Fe­­renczy­­Ferenc, Ferenczi Zoltán, Földes Imre, Gaál Mózes, Havas István, ifj. Hegedűs Sándor, Herczeg Ferenc, Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác, Kern Aurél, Kiss József, Koroda Pál, László Mihály, Martos Fe­renc, Minke Béla, Móra István, Nógrádi Pap Gyula, Pakets József, Prém József, Rákosi Jenő, Euszt Jó­zsef, Sebők Zsigmond, Szarta Tamás, Szávay Gyula, Széli Farkas, Szundy Károly, Vastagh György, Vi­dor Pál, Zboray Aladár, Zilah­y Dezső. Az első tésztet Széli Farkas, táblai tanácselnök mondotta, nagyon melegen fölköszöntötte a Petőfi- T­ársas­ág tagjait. Herczeg Ferenc ismételte azt, a­mit a nagygyű­lésen mondott, hogy a Társaság gondtalan ifjúsága elmúlt s a munka kora következik. Eddig a nagy mes­ter neve volt a program, és adott annak tartalmat, most a társaságnak leéll mindezt megkonstruálnia. Bár minél teljesebb mértékben sikerülne ez! Poharát a vendégekre emeli, a­kik oly lekötelező rokonszenv­­vel keresték föl a társaság lakomáját. Szávay Gyula lelkes tőszóban Herczeg elnököt köszöntötte föl. Ifj. Hegedűs Sándor Mikszáth Kál­mánt éltette. Szávay Gyula Rákosi Jenőt köszöntötte föl második tesztjában. Nógrádi Pap Gyula a távol­lévő Rákosi Viktorra emelte poharát. Minke Béla lel­kes taps közt a mai nagygyűlés felolvasóit, különösen Ábrányi Emilt ünnepelte. Szama Tamás az új tago­kat: Kemechey Jenőt és Szabó Sándort éltette. Ka­csok Pongrác a vendégek nevében mondott köszönetet a szíves vendéglátásért. A muzsikusok, úgymond, örömmel jelentek meg, mert ezzel az hők és muzsi­kusok közt régóta nélkülözött kontaktus megkezdő­dik. Móra István melegen üdvözli Rákosi Jenőt. Rá­­osi Jenő Kacsóh Pongrác ama szavaira ref­lektál, hogy e lakomára muzsikusokat is meghívtak s ezzel az írók és muzsikusok kontaktusba lépnek- Ez nem első lépés e téren. A Kisfaludy-Társaság föl­ismerte már annak hasznát és jelentőségét, hogy a költészet és szépirodalom berkeibe bevonja a más művészeteket is. Tagjául választotta Bartalust — ámbár az sohasem muzsikált. Az elv érvényesítésének konkrét példája volt ez még­is, egészséges elv, köve­tését ajánlja a Petőfi-Társaságnak is, bár a Kisfa­ludy-Társaság gondosan óvakodott azóta attól, hogy még egy muzsikust megválaszszon. (Derültség.) A Petőfi­ Társaság erős gyökeret vert a társadalomban, szép munkakört alapított magának, idegen kézre nem szorul, van tekintélye. De az elnöki beszéd egy elmés fordulatára reflektálni kíván, arra, mely ar­ról szól, hogy vége a gondtalan ifjúságnak, követ­kezik a munka ideje. A szóló, a mióta e terem kü­szöbét átlépte, varázs hatása alatt van. E teremnek irodalmi hagyománya van- E termen keresztül jutott be ő is a magyar irodalom berkeibe. Mi­kor fiatal ember volt, minden irodalmi lakoma e teremben történt meg. Ez látta az öreg Toldyt, Aranyt, Kemény Zsigmondot, Gregusst, Hunfalvyt, a kedves Szontagh Pált. Ez volt akkor az egyetlen megfelelő hely, a­hol ilyen ünnepet lehetett rendezni. A Frohner volt a magyar fővárosban az első európai, modern vendéglő. Ide járt az ötvenes években min­dennap Kemény Zsigmond ebédelni, leült asztalához, a ház gazdája hozzá ment tisztelegni és Kemény min­dennap ezzel üdvözölte: Jó napot kívánok Frohner úr, jó-e az osztriga? Ide gyűlt a magyar irodalom, ha egymásnak örvendeni akart, ha egy víg napot akart szerezni. Hogy a Petőfi­ Társaság az ifjúság­ból a férfikorba a teremben megy át, abban bizonyos predesztinációt lát, mert e teremben annak szeren­csés jelentősége van. S bár sajnálja, hogy a szőrszál­hasogató tudomány Petőfi koponyáját nem akcep­tálta, meg van győződve arról, hogy a nemzet Petőfi BUDAPESTI HÍRLAP. (7. sz.) Port-Artur kapitulációja. Budapest, jan. 11.­­Stösszel tábornok, becsületszavát adta a ja­pánoknak, hogy e bábomban nem fog többé fegy­vert Japánország ellen. Példáját azonban nem kö­vette az egész tisztikar; azt jelenti egy távirat, h­ogy mindössze nyolcvan tiszt adta becsületsza­vát, a többi a közemberekkel együtt elmegy ja­pán fogságba. Koginak egy hivatalos kimutatása szerint Port-Artur elestével több mint kilenc­­száz orosz tiszt — katona és tengerész — került fogságba s igy mintegy nyolcszáz tiszt kisei­i fogságba a helyőrséget, a­mely már holnap Dal­­aiba megy, a­honnan J­apánországba szállítják. A vár, a kikötő és a hajók átadását már tel­jesen befejezték s a japánok most első­sorban a kikötő bejáratánál elsülyedt hajókat igyekeznek kiemelni, hogy a kikötőt hozzáférhetővé tegyék. E munkával egy időben eltávolítják a kikötő körül elhelyezett aknákat s nemsokára hozzá­kezdenek a nagy orosz csatahajók kiemeléséhez és kijavításához. Mai távirataink a következők: Az orosz tisztek becsületszava. London, jan. 6. rA­ Béni őr­ügynökségnek jelentik Tokióból mai kelettel. Stösszel tábornok becsületszavát adta, hogy a háborúban nem vesz többet részt és Nagaszakinál visszatér hazájába. London, jan. 6. rA treniőr-ügymökségnek a port-arturi japán hadseregnél lévő tudósítója jelenti: Csak nyolc­van orosz tiszt adta becsületszavát, hogy nem vesz többé részt a háborúban. Az össze® rendes­­orosz csapatok kivonultak a várból és ma Dalaiba mennek. Egy japán osztály tegnap bevonult a a várba, hogy föntartsa a rendet. A nem kombat­­tánsok tetszés szerint a városban maradhatnak. A japán matrózok a kikötőben levő ntm­ak eltá­volításán és a kikötő bejáratánál elsülyedt hajók kiemelésén dolgoznak. Most már az összes erődö­ket megszállták a japánok.­­. . szellemét e társaságban megtalálja, s azt akceptálja. Élteti a Petőfi-Társaságot. (Zajos éljenzés.) A Petőfi-Társaság ezúttal először tartotta meg lakomáját a Kontinentál-szállóban. Az írók az új tanyáról teljes megelégedéssel távoztak. Stösszel és Nogi, London, jan. 6. A Steuter-ügynökség Port-Artur alatt levő tudósítója jelenti tegnapi kelettel. Délelőtt ti­zenegy órakor Stösszel és Nogi Sussima falu há­zában találkoztak, üdvözölték egymást és hosszasabban beszéltek egymással Majd kézszo­­rítással váltak el, Stösszel tábornok lóra szállt­­ és visszatért Port-Arturba. London, jan. 11. (Saját tudósítónktól) Stösszel és Nogi tá­bornokok tegnap délben Susijiu faluban és pedig ugyanabban a házban találkoztak, a­melyben a­ két fél meghatalmazottjai a kapitulációt aláírták. Szösszelt, a­ki kissé korán talált jönni, egy japán vezérkari tiszt fogadta; nemsokára Nogi is meg­érkezett és a két tábornok nagyon szívesen üdvö­zölte egymást és melegen megszorította egymás kezét. Mind a ketten egyenruhát viseltek és Stiöez­­szelnek is kard volt az oldalán. A két tábornok­ búcsúzása is nagyon szíves és melóg volt. Stösszel lóra ült és visszalovagolt Port-Artúrba. A két tábornok arról tanácskozott, miként lehetne a kór­házakban levő sok ezer sebesültet és beteget meg­felelő ápolásban és kezelésben részesíteni. Nogi megígérte, hogy minden egészségügyi intézkedést meg fog tenni. Stösszel már a legközelebbi napok-­­ban Pétervárra utazik, a­hol személyesen jelentést­­ fog tenni a cárnak és azután megrendült egészsé­­­gének helyreállítása végett a Riviérára fog menni. A vár átadása: Tokió, jan. fi.­­ Nogi tábornoktól a következő jelentés ér­kezett a császári főhadiszállásra: Az átadási szer­ződés második pontjában felsoroltak átadása

Next