Budapesti Hírlap, 1905. április (25. évfolyam, 91-119. szám)

1905-04-01 / 91. szám

2 hadseregére komoly szüksége, csak ép­pen parádéra. Világos: ez a híres hadsereg a maga célját nem abban látja, hogy kifele a trónt s a ha­zát védje, hanem kizárólag abban, hogy befelé egységes és német legyen. Ennek alája rendeli katonai hír­nevét, rendeltetését, zászlaját, mindenét. A nemzet, a magyar nemzet ellen­ben igenis hajlandó a hadseregről gon­doskodni, de erkölcsi javairól nem mond le vele szemben sem. Vilmos császár útja, Budapest, márc. 31. Vilmos császár Marokkóba megy, Tangerben kiköt, a szultán megbízottjá­val találkozik. Nem lehet apró ügy, a­miért maga a császár megy tárgyalni. Bülow a minap a német­­ birodalom érdekét abban határozta meg, hogy Ma­­rokkó nyílt ka­pu maradjon, melyet egyenlő joggal használjon minden nem­zet és nemzetközi állása változást ne szenvedjen. Szépen hangzik ez. Mintha éppen így hallottuk volna csengeni a­­japán ér­dekek szavát Mandzsúriáról. A szép sza­vak vége háború volt, mert a valóságos állapot és szerződéses jogok Oroszország­nak más és több jogot nyújtottak. Marokkóra is Franciaországnak kü­lön, saját és több joga van, mint más ál­lamnak, mert a­hol nem a tenger mossa Marokkót, ott francia­­ gyarmat veszi körül. Ezekben a kontinens felől a nyu­galom, a rend, a kereskedés szabadsága mind Marokkó állami és polgári viszo­nyaitól függ. A viszonyok, bizonytalan­sága, helyesebben: bizonyos fékezhetet­lensége a francia gyarmatok biztosságát és kereskedését rombolja. A­míg Anglia, a legnagyobb érde­kelt fél, a burok ellen harcolt, Francia­­ország Algéri­a déli részéről elfoglalta 1901-ben Marokkótól Tu­at tartományt és Iglit, éppen mint az oroszok Mandzsú­riát és a Liaotung félszigetet. A múlt évben Anglia, Frankhon és Spanyolország érdekeiket Marokkóban egyetértésben megállapították és meg­határozták a feltételeket, melyek mellett Marokkót Franciaország hatalmi körébe bocsátották. Anglia űzi a legnagyobb ke­reskedést, Gibraltárban szomszéd és ér­dekeik­­ért Tanger is, Ceuta is olyan hadállás, melyből a tengerszorost el lehet zárni. Spanyolország érdeke nyilvánvaló: afrikai birtoka, élénk kereskedelme és közelsége miatt. Franciaország Egyiptom átengedé­sével Angliának nagy és jelentős enged­ményeket adott, hogy elérje afrikai bir­tokának Marokkóval leendő kiegészíté­sét, a­mire szüksége van. Ha a mór és berber törzsek mind hatalma alá kerül­tek, lehetővé válik állandó, civilizált ál­lapotok létesítése, mert a zendülés fegy­veres segítséget, a menekült lázadók új hazát nem remélhetnek, m­­int találnak Marokkóban most. Marokkónak hatvan kilométer hosszú partja a Gibraltár-szo­­rosban Franciaországnak módot nyújt, hogy óceáni és közép-tengeri részei kö­zött a szabad összeköttetést háború ese­tén is biztosítsa, ha kell, fegyverrel is. Szárazföldön,­­ egységes Franciaország hadseregével, a tengeren ketté van sza­kítva hajóhada és ereje is. A közép-ten­geri és az atlanti flottája nem egyesülhet például a ném­et hajóhad ellen, ha a Gib­raltáron elzárják az útját akár a spanyol, akár a marokkói partról.­­ Az emberiség érdeke, hogy alvilág­­forgalom útja a K­özép-tengeren,­­a szuezi és gibraltári szorosoknak semlegessé, té­telével biztosíttassék. Az angol és fran­cia megegyezésnek is ez volt a célja. Anglia és Spanyolország elismerték Franciaország első érdekeltségét, szabad kezét Marokkóban. A franciák pedig ezt nyíltan, a világnak proklamálták. Del­­cassé 1903. március 15-ikén így nyilat­kozott a parlamentben: ..Programunk Marokkó sértetlen területi épsége, Algír és Marokkó érdekközössége, Marokkó belső harcaiból kizárása minden más ha­talom beleszólásának, meg nem tűrése közép-tengeri partjain olyan hatalmi vál­tozásnak, mely veszélyeztethetné a ten­gerszoroson való szabad közlekedést.“ Elhallgatta a végcélt: francia védnökség Marokkóban. Rí­bot a vita folyamán hoz­zátette: ,,Marokkónak felosztása meg nem engedhető.“ Al megosztást a parla­ment nemcsak a területre, hanem a befo­lyásra is értette. Marokkó 439.000 négyzetkilométer területével, mely termékeny, melegövi és mégis enyhe éghajlatú, egészséges, eléggé is lakott, rendkívül kedvező európaiak le­telepedésére. Közelsége Franciaország­hoz, emelik értékét a franciák szemében. Szárazföldről csakis a franciák szomszé­dosak, tehát mélyen fekvő, az At­lasz-hegységen túli részeit csupán­ a fran­ciák közelíthetik meg. -osur?* A­mit magukénak tartottak, a­mit Angliától kialkudtak, azt most a német császár útja mind tagadni és kérdésbe vonni látszik. Szövetségesek, az orosz, Ázsiában a csataterekhez van kötve és a német politika éppen olyan követeléssel lép fel Marokkóban, mint a japán diplo­mácia Mandzsúriában. A német császár maga megy tárgyalni, a­mi azt jelenti, hogy a­mit végez, az el is jön végezve, mert a­­mit a császár maga tesz, ígér, azt nem lehet vitatni és megváltoztatni. Németországnak van kereskedése Marokkóval, azonban nem nagy. A har­madik helyen sem áll szilárdan. Ez a­ for­­galom­i­wettt elég fontos, hogy a császár maga, személyesen, tü­ntetve gondozza.­­A császár útja ,,fekete pont“ a szem­határon. A franciákat megdöbbenti és felizgatja. Miniszteri tanácskozás. Na délután hat, órakor miniszteri tanácskozás volt, melyen a kabinet valamennyi tagja résztvett. Szög­yény nagykövet Bécsben, Berlin­ből je­lentik nekünk. Szögiyény-Morich nagykövet bevárja Bécsben a király megérkezését és Irak azután, utazik vissza Berlinbe. Ennek az esetnek a tanulsága ma is érvényes, talán még érvényesebb, mint akkor volt. Az én hősöm is szerelmes volt és el volt határozva, hogy elveszi a derék, kedves, jó és okos leányt, a­kit szeret. Ilyenfajta akadályok, a­milyenek miatt most a mi Tamás barátunk sopánkodik, nem voltak az útjában. A legény jó­módú volt és harminckét esztendős korában, ennyi idős volt akkor, egyetemi deceps. Nagyon okos embernek tartotta magát és ennek tartotta a világ is. A világ még ma is annak tartja, de ő már aligha van magával szemben ilyen kedvező helyzetben. Valami Herkules a legény nem volt, az örökös füstölés pedig semmiesetre se használt a tüdejének. De sehogy se tudott leszokni róla. Egyszer aztán egy este a menyasszonya így szólt hozzá: — Egy szívességet kérek magától, a­­ bol­dogságunk nevében. •— Ni legyen az? — Mondjon le a dohányzásról. A leány mosolygott, de a legény meg­hökkent a kívánságra. —— Nagy kívánság, mondta komolyan. A leány sugárzó szemmel nézett rá. — Tudom — mondotta — de nem is ké­rem föltétlenül. Csak annyit ígérjen meg ne­kem, de ezt oly igazán ígér­je, mint a­milyen igazán szeret, hogy tíz napig nem fog dohá­nyozni. Magának ez nem lesz ártalmára, én pe­r­ig oly erős bizonyságnak veszem, mintha a két­fejű sárkányáral verekedett volna meg­értem­. No, ígérje meg. Könyörögve tetté ül a 2&" se "két fehér,­­ meleg kis kezét és a szeme úgy ragyogott, mint a csillag. A legény mosolyogva mondta: — Megígérem. —• Ne mosolyogjon — követelődzött to­vább a leány. Én komolyan kérem. — Én meg komolyan megígérem. És a legény szent eltökéltséggel állta a szavát. Nektek, a­kik versenyt füstöltek a gyár­kéményekkel, nem kell magyaráznom, hogy ez nem volt kis mesterség. Az első napokban szinte gondolkodni se tudott, mert a dohányos ember gondolatának az a könnyű kék füst a szárnya, a­mi a szivarjából kanyarog a magasságba. Ez emeli, viszi. De az­ én legényem­ komoly ember volt, olyan komoly, mint, a mi Tamás barátunk, sőt lehet, hogy még komolyabb. Tűrte az állapo­tot teljes hat napig és tiszta véletlen­ség volt, hogy akkor­­­ elbukott. Szándékosan használom ezt a kemény szót, hogy elbukott, mert komoly emberhez, a­milyen az én hősöm volt, komoly szavak illenek. , Alkonyat tájban kiment sétálni a ligetbe,­­hogy a tiszta levegőn tiszta fejjel gondolkodhas­­sék. Valami munkán dolgozott és ez erősen iz­gatta az agyát. Mély magába merü­léssel rótta az utat és igazán észre se vette, hogy­­ egy ciga­retta füstölög a szájában. A sors azonban szíves készséggel gondos­kodott róla, hogy föleszméljen. A magába mé­­lyedt legény tekintete egyszerre csak egy ked­ves, szép unton akadt meg, a­mely hirtelen gyönge pisz­ágba borult. A menyasszony állait rí ölte. Az Né barátom csak annyit érzett, hogy ég az arca és elpirult talán még a haja alatt is. Kiejtené a cigarettát, mintha villám ütötte volna ki a kezéből, de képtelen volt csak egy szóval is mentegetőzni. Komoly­ emberek bizonyos helyze­tekben sokkal tehetetlenebbek, mint a nem ko­moly emberek, éppen azért, mert, a­int már egy­szer mondottam, komoly emberhez csak komoly, szó illik. A leány se szólt, csak kissé,bánatosan mo­solygott. Az egy nagyon, de nagyon fínonlelkű kis­­lány volt. Egy szemrehányó szó,nem hagyta el az ajkát, a levegő mégis mintha tele lett volna fojtó gőzzel, majdnem szótlanul sétáltak­ egy kicsinyég és mikor a legény egyedül maradt, világosan érezte, hogy most látták egymást utoljára. — Hát a leány­ olyan **, *­•— próbált va­laki közbeszólni. — A leányról való véleményét csak tessék függőben tartani! — intette le kissé szokatlan energiával a professzor. Erre még ráérünk. Egyelőre még a legényről kell elmondanom, hogy se másnap, se harmadnap nem ment el a menyasszonyához. Alkalmasint térdre borulva imádkozott a — saját karaktere előtt. Negyednapra aztán­­— levelet kapott a leánytól. A­melyet az ember csak egyszer kaphat életében. Nem volt hosszú levél és talán költői se volt túlságosan. A leány azt írtá n­eki,­hogy ne legyen bolond és ne sértse meg azzal, hogy csak ennyire bízik benne. —­ Ezt nem értem egészen — jegyezte meg Kun Tamás. —— Elhiszem ■— mondta csöndesen bólo­gatva a professzor — mert maga is olyan okos és komoly ember, mint az én barátom volt. De mondom, ez talán még komolyabb és okosabb úr volt. A rövid tevésre — egy hosszu levéllel felelt. És ebben a bölcseséggel és komolysággal tele le­vélben megirta mindazt, a mi azóta .a .végzetes BUDAPESTI HÍRLAP. (91. sz.) mm 1905. április 1.

Next