Budapesti Hírlap, 1905. június(25. évfolyam, 150-178. szám)

1905-06-01 / 150. szám

A jegybank-ügy megfelelő szervezése igenis tehet na­gyon nagy szolgálatot az agrárhitelnek, mert hiszen ez egyik sarkköve egy társadalom összes hitelviszo­nyai berendezkedésének, de a­ki azt képzeli, hogy egy jegybank közvetetlenü­l az agrárhitel terén fejthet ki tevékenységet, hogy egy jegybank azokat a passzívá­kat, azokat a rendelkezésére álló értékeket, a­melyek­kel valuta­politikát kell folytatnia, hogy azokat az agrár­hitel céljaira adhatja oda, az sem az agrár­hitel, sem a valutapolitika természetével, sem a jegy­bank rendeltetésével tisztában nincsen. Mert egy jegybank első és nagy közgazdasági missziója a va­lutaviszonyoknak rendbentartása, a készfizetések ál­landó fentartásának biztosítása és egy jegybank úgy a maga kölcsönös megállapításánál, mint általában egész eljárásánál ezt a domináló szempontot kell, hogy irányadónak tekintse magára nézve. Igenis­ az agrár­hitel terén kell cselekedni minden téren, szövetkeze­tek, jelzálogintézetek, a személyi hitel különböző vo­natkozásait fölkaroló speciális intézetek fölállítása által és mindezek alapját egy egészséges jegybankpoli­tika adja meg, de ebbe az akcióba magát a jegybankot közvetetlenül belevonni és azt várni, hogy a jegybank helyezze el a maga rendelkezésére álló tőkéjét, a tőke­erő tetemes, számottevő részét a mezőgazdasági hitel terén, ez nagyon megboszulná magát az ország ösz­­szes hitelviszonyai szempontjából. Polonyi Géza: Tehát a közös bank nem te­heti ezt ? Tisza István gróf: Természetesen nem! Polonyi Géza: Tehát erről van szó! Tisza István gróf: Mentül kezdetlegesebbek a közgazdasági viszonyok egy országban és különösen mentül jobban elszokott egy ország, mint, fájdalom, a miénk is, a kitelfizetésektől és a pénzpiacnak azzal kapcsolatos hullámzásaitól, annál dominálóbb, köz­­vetetlenebb befolyást gyakorol egy jegybank az általá­nos kamatláb-viszonyokra. Angliában senkinek eszébe nem jutna a magánüzleti téren a maga kamatláb vi­szonyainál cinosurául az angol banknak diskont-ka­­matlábát fogadni el föltételül. Minálunk bevett szo­kás, szél­ére vannak szerződések, a­hol hosszabb időre megkötött üzleteknél egyenesen a bank kamatlábától teszik függővé a kamatlábat. Ez most természetes, de a­mint át fogunk térni a készfizetésekre, ez a helyzet fokozatosan szűnni fog, hanem azért egy hosszú át­meneti idő alatt a jegybanknak hivatalos kamatlába domináló befolyást fog gyakorolni a pénzpiac kamat­lábára. Ennek folytán mentül tőkeerősebb egy jegy­bank, mentős több­oldalú gazdasági tevékenységet ki­fejtő és nemzetközi érintkezéssel bíró pénzpiacoknak képezi az a pénzügyi rezervumát, annál nyugodtabb, annál erősebb bankvalutapolitikát követhet; annál ritkábban fog abba a helyzetbe jutni, hogy aranykész­letének megőrzése végett sokszor igen magas fokra is fölemelje hivatalos kamatlábát, és mentül,szűkebb és mentül egyoldalúbb az a közgazdasági bázis, a­melyre egy jegybank támaszkodik, annál nervóziusabb kamat­lábpolitikát kell követnie, annál gyakrabban jut abba a helyzetbe, hogy félteni kell aranykészletét és föl kell emelnie a kamatlábat, hogy aranykészletét meg­tarthassa. Hogy pedig minő kihatása van ennek az ösztönhöz a nagy divinatorikus erő járult és megírta a magyar lélek tragikus sorsát. De a történet útja, főleg a fiatalokra nézve, veszedelmes is. A többség nem hatol be a dolgok velejébe, az előcsarnokban áll meg, csak a deko­rációt látja, csak az erős hangot hallja, a lelket nem érti meg. Ezáltal könnyen elfordul előtte az emberi dolgok képe. A közönségeset is meg­tölti pátoszszal, sőt pátosza csak közönséges dol­gokat takar. Sablonos gondolatokkal és sablonos érzelmekkel telik meg lelke. A­helyett, hogy hozzászoknék emberi cselekedeteket híven leírni, gondosan elemezni, bonyolódottságukban meg­érteni, okaikra visszavezetni, frázisokkal éri be. Nem jár a természet iskolájába, mely minden művészi gyakorlat egyedüli termékeny talaja. Shakespeare, igaz, korán irt történeti dara­bokat, de oly történeti élet tanulmányozásába merült, mely félig még jelen volt, melynek nyo­mait, maradványait, következményeit maga előtt látta. A jelen hozzájárult ahhoz, hogy a múltat megértse. Katona hazafias érzése is jelenéből táp­lálkozott, történeti mezben eleven érzelmet fes­tett. Fiataljaink nem tanulják meg a megfigye­lést, az oknyomozást, a reális lélektant. Egy kon­vencionális világban élnek, mely hamis módon elégíti ki nagyságra való vágyakozásukat. Nem az igazi nagyságot látják, hanem a nagy szavak mögé rejtőző hazugságot. Ezt pedig — fájdalom — nagyon megköny- nyíti nekik az a körülmény, hogy ezt a konven­cionális világot nem kell kitalálniuk, az készen áll előttünk kényelmes rendelkezésre. Van kész történetdrámai frazeológiánk. Voltaképen min­den készen van, nyelv, vers, helyzet, forma, ér­zelem. Történeti drámáink rendkívül hasonlíta­nak egymáshoz, mert majdnem mind egy for­rásból merítenék, abból a készletből, melyen két-három költői nemzedék erngedetlenül dolgo­zott írók, a­kik nem képesek a legközönségesebb ország összes kamatlábviszonyaira, azt mindnyájan tudjuk. Ezért állítom, hogy az összes kamatlábviszo­nyokra, tehát a mezőgazdától fizetett kamatlábra ked­vezőtlen hatással lesz a külön magyar jegybank föl­állítása. Polonyi Géza­: Azt várjuk, hogy a valuta végre legyen rendben és kezdődjék a készfizetések fölvétele. Tisza István gróf: A készfizetések fölvétele, ha zavaró körülmények nem­ akadályoztak volna, minden­esetre már megtörténhetett volna, mindenesetre el van érve, hogy a készfizetések fölvételének közgazda­­sági előföltételei megvannak. A vámtarifa, kérdésére térve, kijelenti, hogy ebbe politikai vonatkozásokat vinni nem szabad; ez volt mindig álláspontja. Pedig ez nehéz, mert még oly higgadt férfiak, mint a minő Kossuth Ferenc, haza­árulásnak minősítik, ha valaki a közös vámterület hí­vének vallja magát. Polonyi Géza: A miniszteri székből! Tisza István gróf: Várja meg, a­míg ön e székbe jut, talán lesz alkalma meggyőződni, hogy a Házban elhangzó nyilatkozatok tartalmára abszolút nem bír befolyással, hogy a miniszteri székből, vagy valamely padsorból hangzanak azok el. Ha van hatásuk a nyi­latkozatoknak, azok épp oly hatások, ha nem a bár­sonyszékből mondatnak el (Derültség.) A döntő az, hogy az érdekek kellően­ megvédelmeztessenek. Rátkay László: Ön elfelejti, hogy nincs több­ség mögötte. Tisza István gróf. Dehogy, ezekben önök össze­zavarják az alkotmányos fogalmat és azt hiszik, hogy a kisebbségnek nincsenek kellő alkotmányos köteles­ségei. — Majd azt fejtegeti, hogy úgy Magyarország, mint Ausztria oly helyzetben van, hogy óriás előnyö­ket nyújthat egymásnak a közös vámterület alapján, oly nagy előnyöket, a­melyek e két országnak csaknem létérdekei. Nem érti, hogyan akarnak a Széll-Körber­­féle vámtarifából külön vámtarifát csinálni, ez csak úgy volna lehetséges, hogyha a szakemberek meghall­gatásával tételről-tételre átdolgoznák a tarifát. Közbeszólások balról: Természetesen! Tisza István gróf: Ha ez természetes, akkor na­gyon kell dolgozniuk, ha három év alatt el akarnak készülni vele. Azt a tervet, hogy Ausztriának csak egyes iparágait pécézzük ki, hogy azokra vámot ves­sünk, nagyon naivnak, sőt képtelenségnek tartja. Pozsgay Miklós: Még ki fog tűnni, hogy ez a nagy többség csupa hülyékből áll s csak a bukott mi­niszterek az okosak! Tisza István gróf: Ha létrejön az önálló vám­terület, Ausztriában egy fillérrel sem lesznek drágáb­bak a mezőgazdasági termékek; ugyanannyit fizetnek akkor a magyar búzáért, a­mennyit ma; a különb­ség csak az lesz, hogy az árnak egy része, mint vám, az osztrák kincstárba fog vándorolni. Mindez azonban csak akadémikus értékű okoskodás, mert kétségtelen, hogy vagy tíz esztendőre még föltétlen fönn kell tar­tanunk a vámterület­­közösségét, lehetetlen, hogy a jövő márciusig bárki is meg tudná csinálni az önálló vámterületet. Kossuth indítványát nem fogadja el. Az elnök a vita folytatását a pénteki ülésre ha­lasztja s 2 óra 20 perckor berekeszti az ülést. irodalmi munkára, elég" könnyen írnak történeti darabot. A jambus annyira kifejlődött, hogy szinte magától gurul. A helyzeteknek megvan a kész kifejezésük, alig kell gondolkodni rajta. Plagizálni nem szükséges, mert annyi van, hogy az új kombináció könnyű, nem lehet rásütni, hogy innen, vagy onnan van merítve, mert min­denünnen van véve. Nem kell mondanom, hogy a hazafiui érzelem fellobogása és főleg a hazafiui befejezés megnyugtatja a lelkiismereteket és megdobogtatja, ha nem is a közönségnek, de leg­alább az íróknak a lelkét. Szép vers, nemes érze­lem, vagy téma és hazafiui lelkesedés: kell-e en­nél is több ? Íme, itt van a veszedelem! Nemes hajlan­dóság félrevezetve az üres szó hangzásától: ez, fájdalom, a legtöbb fiatalnak történeti drámája. És minthogy az áramlat néhány jeles írónak nagy sikere után még nőni látszik, itt az ideje, hogy legalább a gondolkodókat köztük megállít­suk. Fontolják meg, hogy a közönség ma sokkal követelőbb lett és mióta intenzív nemzeti életet élünk, a puszta hazafias frázis elvesztette vará­zsát. A közönség kiérzi ezekben a koros szüle­ményekben a sablont és halálos unalmat érez. Egyébként is követelőbb lett. Valamikor a törté­neti darab nemzeti tendenciát szolgált és ha jól teljesítette ezt a szolgálatot, a közönség fogyatko­zásait, meg sem látta. Ma a történeti darabtól ket­tőt kívánunk és mindkét kívánság szigorú: elő­ször, hogy a történeti dráma igazán dráma és másodszor, hogy igazán történeti legyen. Bizo­nyos hűséghez a történeti élet rajzában ragasz­kodunk. Nem vagyunk­ ugyan tudósok a szín­házban, de azt megköveteljük, hogy belső való­színűség legyen a történeti rajzban, sőt sok eset­ben, azokra nézve tudniillik, miket pontosabban tudunk a történetből, megkívánjuk, hogy az író ne ellenkezzék velünk és visszautasítjuk, a­mi ezzel a történeti tudatunkkal ellenkezik. Szóval A válság. Budapest, máj. 31.­­ Megszünt-e a Fejérváry-kombináció, vagy­ sem: ez a mai nap kérdése. Vannak hangok, a­melyek azt erősítik, hogy a darabant-kom­ány­ terve végleg meghiúsultnak tekinthető. Mások viszont azt hangoztatják, hogy a Fejérváry kor-­­mányalakításának eshetősége­ még mindig napi­, renden van. Ismét olyan időszakba jutottunk, hogy számtalan kósza bir keletkezik, a­melynek gaz­dáját adni senki sem tudja. Ez a legvilágosabb bizonysága annak, hogy pozitív tények nincse­­nek , hogy a nyugtalan politikai világ merő találgatásra van utalva, más szóval, hogy valój­­jában semmi sem történik. Próbálgatás és kísérletezés folyik a kulis­-­­szák mögött, félhomályban, hogy hamarosan,­ vissza lehessen vonulni s a kudarc nagysága leplezhető legyen. A nyilvánosságba mégis csak kiszivárog valami s a világot izgalomba hozza már maga az a látszat, mintha valaki, vagy vala­­kik lázas tevékenységet fejtenének ki a­­válság, megoldására. Bécsnek és a szabadelvű pártnak hívei na-­ gyon szeretnének valamit tenni, de részint nem­ tudnak, részint nem mernek — a nemzet ellené-'i ben. Kejérváry nem tudott oly kormányt alakí­­ tani, a­mely az alkotmányosság külső formáinak megóvásával, alkotmányellenes tendenciát hor-i­dozna magában. Másmilyen kormányt pedig, a­mely már külső megjelenésében és első lépésében, jelezné a katonai uralmat és a nyílt erőszakot,­ nem mert alakítani a darabant-kapitány sem.. Az egyiket megakadályozta a magyar tisztviselő-­ kar hazafias nemes gondolkozása­; a másikat a súlyos bonyodalom előérzete, a­melyet egy­ nyílt abszolutisztikus lépés keltene az országban. De hát — így figyelmeztetnek bennün­­ket — ne beszéljünk befejezett dologról, mert a£ Bejérváry-kormán­y eszméje még nem halt meg és csak szendereg, a­mig elfelejtik, azután fölébredt újra s egyszerre csak itt lesz meglepetésszerűen, mint kész valóság. Hiszen meg is irta egy bécsi lap, hogy a Bejérváry-kombinációt csak azért .....ig a BUDAPESTI HAÍILAP. (150. sz.) 1905. június : a történeti dráma írójának ismernie kell az éle­tet és a történetet. Nem gondolják-e, hogy a tör­téneti drámához az átlagos tehetségnek mégis sokkal többet kell tanulnia és tapasztalnia, mint nekik ebben a korban lehetséges ? Az Akadémia nagy gyöngédséggel gondjai. Viseli a történeti drámának, nyilván irodalmunk­ fejlődésének bizonyos hagyományai folytán. Oly­­kép okoskodhatott, hogy a modern irányul dráma neon szorul istápolásra, azt fentartják s a színházak, de az ideális dráma el van hagyatva, ha ő is elhagyja. Mégis véget kellene vetni az erre vonatkozó pályázatnak, ha erre egyáltalán mód található. Nemcsak nagy drámák özönel keletkezik a pályázatok folytán, de kitűnik, hogy nem lehet őket helyesen megbírálni. Kiváló bi­zottságok­ mindig a viszonylagosság átkát nyö­gik. Ha egy bíráló elolvasott tíz haszontalan, iro­dalmi színvonalon alul álló darabot, akkor a­ tizenegyedik, mely némi írói tehetséget árul el, de egyébként rossz, nagy* elragadtatással tölti ek Az Akadémia, vagy más testületek által megju­talmazott drámák néha oly rosszak, oly semmik, hogy csakis oázis­ voltak egy nagy sivatag köze­pén, magyarázza meg­ a bírálók eltévelyedését. Ha legalább azt lehetne keresztülvinni, hogy a jutalom utólagos legyen, hogy a megjelent,­ vagy, előadott művek közül választja ki a bizottság a jutalomra érdemeset. A bírálati baklövéseid száma legalább tetemesen csökkenne. Egy csomó­ fiatal ember nem ima akkor történeti drámát ? Sebaj, ima egyebet. Az intézményeknek,végre hozzá kell simulniok a korhoz. Mit értünk el a történeti festmények pályázatával ? Semmit. Mit értünk el a történeti drámai pályázatokkal ? A semminél is semmibben Oly útra csábítjuk a fiatal tehetségeket, a­mely úgy eltévelyíti őket, hogy csak a legjobbak tudnak azután erő- és idő­­vesztesség árán a helyes útra rátalálni.

Next