Budapesti Hírlap, 1905. július (25. évfolyam, 179-209. szám)
1905-07-01 / 179. szám
Tisza középfolyásánál a szárazság felé hajló évek a rendesek. Az ez állapoton uraló segítség csak pénzkérdés. Csatornázással nemcsak biztosítani lehet az Alföld termését, hanem a nagy magyar síkságot át lehet alakítani a kertigazdaság paradicsomává. Magyarország Európa konyhakertjévé lehetne, mégis mi immportálunk konyhanövényt, kereskedelmi növénymagot, sőt több, mint hatszázezer korona értékű hagymát importálunk, magából Egyiptomból 167.000 korona értékben. Egészen tőlünk függ nemcsak az, hogy mezőgazdaságunk jövedelmét megsokszorozzuk, hanem az is, hogy föltétlenül biztosítsuk. Ha képesek vagyunk, pedig képesek vagyunk biztosítani a magyar földnek legalább középtermését s a szélsőséges ingadozástól ment középjövedelmet, ezáltal egyszersmind biztosítjuk Magyarország s különösen a magyarság állandó fejlődését. És ebben nagy politika rejlik: a magyar nemzeti politikának lényege és a jövendője. Az idei év különösen kifurjkálódott vidékenkint száraz és vizes évvé. A víz helyrehozta, amit a szárazság el- bontott, sőt azt is, amit némely helyen as sok eső kárt okozott. Ezért nagy a tanulság az idei gazdasági évből. És ez tán még hasznosabb és értékesebb magánál, a jótermésnél is. A válság. Budapest, jun. 30. Fejérváry báró ma Bécsben járt s kihallgatáson volt a királynál. Jelentést tett a politikai helyzetről — lehetett elég jelenteni valója: az ellentállás országos szervezéséről, a törvényhatóságok határozatairól, amelyek tisztára lehetetlenné teszik az ügyvezető kormány létét. Jelentést tett nyilván arról is, hogy a lejáró kereskedelmi szerződések rövid meghosszabbítását miként véli eszközölhetni, hogy a Fejérváry-kormány erre hajlandó, azt Gautsch báró osztrák miniszterelnök minapi beszédéből tudtuk meg. [Valószínű továbbá, hogy Fejérváry jelentést tett az aratósztrájkról is s nevezetesen az államhatalom fegyveres erejének beavatkozásáról a veszedelmes mozgalommal szemben. De a Fejérváry-kormány nemcsak az ügyek vezetésére van kirendelve, hanem nevezetesen oly célból is, amelyet a kormány tagjai folyton hangoztatnak, hogy közvetítsen a király és a többség között. A kormánynak, ismételten tett nyilatkozatai szerint, legfőbb hivatása az volna, hogy előmozdítja a maga kimúlását s mindent elkövessen abban az irányban, hogy többségi kormány foglalhassa el helyét. Hír szerint most elkövetkezett az ideje ennek a sokszor hangoztatott közvetítő missziónak. Úgy értesülünk, hogy Fejérváry levelet írt a baloldali többség nyolc vezér politikusának, akit összejövetelre és a kibontakozás módjairól való tanácskozásra és tárgyalásra hívott föl. Kossuth Ferenccel állítólag már holnap tanácskozik a generális miniszterelnök, azután a többi vezérférfiúval külön-külön, majd mind a nyolccal együttesen. Úgy szól a hír, hogy Fejérváry ez akciójának megkezdéséről is jelentést tett ő felségének, aki nemsokára — rendes szokása szerint — Ischlbe utazik pihenni. A király útra készül s nem szereti, ha fürdőzését politikai ügyek zavarják. Már magában ez a körülmény is nem nagyon biztató a közvetítés művének érdemére nézve. Úgy látszik, nem nagy eredményt és nem nagy sikert várnak tőle, ha a király elutazik. Jelentős változás egyhamar alig remélhető. A Fejérváry-kormány, úgy látszik, szeptember 15-éig mindenesetre helyén marad s a közvetítés csak arra való, hogy a kimondott szót tett kövesse, ha mindjárt csak látszatra is.* Az a fölfogás, hogy a közvetítésre Fejérváry a legalkalmasabb ember, azért, mert a király megbízik benne, a legnagyobb sérelmet foglalja magában a nemzeti többséggel és magával a nemzettel szemben. Nem is lehet komolyan venni az ilyen állításokat. A király a katonai kérdésben nem enged, mert egy megszokott katonai fölfogás él benne, amelyről nehezen tesz le, s nem enged azért, mert félreérti a magyar nemzet törekvéseit és mert vannak és voltak lelkiismeretlen és rövidlátó tanácsadók, akik ezt a félreértést inkább táplálták, mintsem eloszlatták volna ő felségében. A válság kiélesedett az idők során, különösen az imparlamentáris, tehát felelőtlen és alkotmányellenes kormány kinevezése által, de a helyzet valójában nem változott s a válság nyitja ugyanaz maradt. Itt felülkerekedett egy nemzeti áramlat, a mely a nemzet létföltételeinek fölismeréséből fakadt s a mely a szabadelvű kormányok számos hibájából nőtt nagyra és az utolsó hónapok eseményei folytán lett rugójává és tengelyévé a nemzet egész politikai életének. Ezzel az áramlattal számolni kell. Szép szóval, álsággal leszerelni többé nem lehet: azt vagy ki kell elégíteni becsülettel a nemzeti fejlődés javára és a dinasztia dicsőségére, vagy pedig erőszakkal kell elfojtani a nemzet és a dinasztia végtelen kárára. Ez a helyzet, a milyennek kialakult a nagyobb katonai követelések fölvetésének első pillanatában s a milyennek jelentkezik ma is a választáson megnyilvánult nemzeti akarat világosságában, ő felsége választhat a két módszer közül. Egy boldog nemzetet akar-e látni élete alkonyán, egy boldog és erős magyar nemzetet, amely a dinasztia jövő létének is szilárd bázist ad, vagyedig hozzányúl az erőszakhoz: előbb a leplezett, majd talán a nyílt abszolutizmushoz is. Láthatja jól, hogy az erőszak minő eredménynyel jár ebben az országban; láthatja, mit ért el Tisza István erőszakossága , láthatja, micsoda választ ad az ország a Fejérváry-kormány kinevezésére és további hivatalban maradására a törvényhozás két házában történt leszavaztatása után. .. .. ■ De távolabbi vidékre is vetheti felséges tekintetét s láthatja, hogy milyen állapotot teremtett az erőszak az önkényuralom ősi fészkében: Oroszországban. Manapság már a muszka birodalomban sem lehet boldogulni a fejedelem abszolút akaratával. Ma már ott is alkotmány kell _______________. _rrf. .• ■ - — • »»-■ ~ \_______ A gyerek. írta Vándor Iván. A múltkor este, mikor hazajöttem, Piroskát, a feleségemet sírva találtam. Ránéztem az órára, félkilenc volt. Nem kérdeztem tehát semmit, hanem melléje kerültem, átöleltem és azt súgtam a fülébe: — Egyetlenem, veszek magának egy lila crépe de chine blúzt. Piroska letörölte a könyeit, nagyszomorúan rám nézett és így szólt: — Nem kell. — Hát mi kell, lelkem? Piroska gyanakodva nézett a szemembe: — Megmondjam ? — Meg. — Nem mondom. — Mondja meg már, rimánkodtam. — Úgy se veszi meg. — Meg én, — feleltem könnyelműen. Az asszonyom erre a szóra átölelte a nyakamat és nevetésre állott a szeme is, meg a szája is. — Vegyen nekem egy pici, kicsi gyereket. Piroskának ezen a merész kijelentésén én kevésbbé csodálkoztam, mint önök. A dolog ugyanis olyanformán áll, hogy Piroska meg én tíz év óta a legboldogabb házaséletet éljük a kettesbe. Az a kis harmadik, a ki fölzavarna bennünket sírásával a legédesebb álmunkból, a ki leöntené kávéval a tiszta abroszt, a ki kitépné a lapokat az illusztrált díszmüveimből, a ki kétségbeejtene, a kimegvigasztalna bennünket, a ki az örömünk, a reményünk lenne, az a kis harmadik nem állított be hozzánk. A feleségem e miatt gyakran, hangoztatta, hogy ő szerencsétlen. Az utóbbi időben pedig befészkelte magát a fejébe egy idea, mely ellen én eddig nagy szívóssággal, de nem sok eredménynyel harcoltam. Ugyanis örökbe akart fogadni egy gyereket, vagy ahogy ő szerette mondani: venni egy gyereket. Ehhez a kifejezéshez a feleségem valamelyik napilap apróhirdetése útján jutott, ahol azt olvasta, hogy egy intelligens anya hajlandó lenne, csekély summa ellenében, a kis leányát valakinek örökbe adni. Piroska titokban írt az intelligens anyának és megtudta tőle, hogy a gyerek szőke, kékszemű és olyan, mint egy angyal. Ebben az időben ez a gyerek úgy kísértett a házban, mint egy hazajáró lélek. A feleségem, bár soha se látta, valósággal rajongott érte. Én pedig kétségbe voltam esve. Az asszonyom a határozottabb nők közül való és én rendesen egy véleményen vagyok vele, így aztán az én akaratom szokott érvényesni a házban, minden nagyobb emóció nélkül gyerekdigyben azonban ellenvéleményt adtam, minek az volt az eredménye, hogy Piros,negyvennyolc óráig nem állott velem szóba és az intelligens anya gyermeke lekerült a programról. A gyerek váratlan feltűnése nem valami kellemesen érintett. Ezt azonban nem mutattam, hanem megsimogattam a feleségem szép arcát és hízelegve azt mondtam neki:• Kis csacsi és egy merész fordulattal az orosz-japán háborúról kezdtem beszélni. Piroska rám nézett. Volt ebben a tekintetben minden: pajkosság, melankólia, bizalom, tréfa, szomorúság és makacsság. Aztán ő is beszélt a japánokról. Azt mondta, hogy a japánok iránti rokonszenvének a bizonyítékaképpen egy gésapongyolát fog magának varratni. Az nagyon kedves, bájos viselet, magyarázta, nem gátolja az embert a mozgásban, le lehet benne ülni a földre is, a gyerekkel játszani. — Édesem, már kértem magát, hogy ne emlegesse nekem azt a gyereket — mondtam kissé száraz hangon. — Hisz ez nem az a gyerek. Éreztem, hogy veszedelem fenyeget. Összehúztam a szemöldököm, ami nálam az idegesség jele. — Egy másik gyerek ? Hát ez kié ? — A Mihályé. — A favágóé? — Azé. Egy pillanatra elhallgattam. Ezt az időt Piroska arra használta föl, hogy rátelepedett annak a széknek a karjára, amelyen én ültem és elkezdte a hajamat simogatni. — Ha látná, micsoda gyerek az — mondta. — Akár egy Murilló-angyalka. Kék szeme van, meg fekete haja. Aztán a keze, meg a lába — Miklóskám, lelkem, nézze meg azt a gyereket. Piroska extázisban volt. Nem feleltem neki egy szót sem, mert még nem voltam vele tisztában, milyen védelmi álláspontra fogok helyezkedni. — Olyan egészséges, mint a makk — folytatta a feleségem. — És milyenokos. Az ember el se hinné, hogy egy másfél éves gyereknek annyi esze lehet. — Hogy hívják, — kérdem, csakhogy mondjak valamit. — A neve nem szép, de majd elkereszteljük, ha itt lesz — ábrándozott Piroska. — Mégis, hogy hívják? — Julcsának. — Kis leány — mondtam megütközve. — Nekem kis leány nem kell. (Megvan a védelmi álláspont, gondoltam ravaszul.) — Nekem pedig csak kis leány kell. A kis leány jobb, ragaszkodóbb, mindig az anyja mellett van. Mit érnék én egy fiúval? Fölnevelném, aztán itt hagyna, menne ki a világba. Fiúval nem érdemes bajlódni — érvelt az asszonyom. — Nekem pedig csak fiú kell. BUDAPESTI HÍRLAP, (179. sz.) 1905. július 1.