Budapesti Hírlap, 1905. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)

1905-09-24 / 264. szám

14 BUDAPESTI HÍRLAP. (264. sz.) 1905. szeptember 24. lásuk az anyagiasság. Bírni és fogyasztani akarnak, mint a ki csak most kapott vagyonra és régen nem evett. Nekik nincs más ambiciójuk, mint meggazda­godni. Éz náluk ösztön, nem hiba és nem erény. Csodálatos: még irodalomról és költészetről Í3 beszéltek ketten az iró a költővel. De Kiplingnek alig volt ideje néhány udvarias bókot mondani a francia poézisről és vendégének ideje már is lejárt. A kocsi előállott és a francia eltávozott. Még a mint a kocsi kifordult a kapun, látta házigazdáját: elgondolkodva, lassú léptekkel indult meg a ház felé. Egy (egyháziaké könyve. JSudapest, szcpt. 23. Uj ethőlcsjavUó intézményei: cim alatt Nagy­­enyeden díszes kiállítású, illusztrációval bőven ellá­tott börtönügyi munka jelent meg. A könyv szer­zője Campianu Tódor, kit a bíróság fegyházra Ítélt, s ki most, mikor könyve megjelent, a nagy­­enyedi országos fegyházban tölti szabadságvesztés büntetését. ízléstelenség, több: frivolság lenne Campianu bűnös múltját könyve megjelenése alkalmából a nyilvánosság elé hurcolni. Ez annyit jelentene, mint restaurálni a pellengért, a nyilvános erkölcsi megbélyegzést. Ok sincs rá. Campianu könyve figyelemreméltó alkotás attól függetlenül is, hogy szerzője íegyház­­lakó. A szerző, a most megjelent munka után Ítélve, tájékozott mindabban, a mit tudományos értelemben börtönügynek nevezünk. Tudja, mi a modern bör­tön rendeltetése, ismeri azokat az újabb irányokat, melyek a bűnösök lélektanával, antropológiájával és osztályozásával foglalkoznak. Intellektusa, Ítélete jó­val meghaladja az átlagos emberét, s ba munkájának nem is tulajdonítunk komolyabb tudományos értéket, ha stílusbeli fogyatkozásait felötlőknek is tartjus. mégis azt kell mondanunk, hogy a nagyenyedi fe­­gyenc könyve szegényes börtönügyi szakirodalmunk­ban a kiválóbbak közé tartozik. Campianu a legérdekesebb, de a legelhanyagol­tabb társadalmi kérdések egyikévéi foglalkozik mun­kájában: az elítéltek gyermekeinek jövőjéről. Azok­kal, kiket nem a halál, hanem a törvény juttatott árvaságra, a kik a szülők bűnének terhével kénytele­nek az élettel küzdeni. Gonddal, helyenkint a rajon­gásnak nem közönséges mértékével öleli föl a szerző ezt az elhanyagolt kérdést, mely iránt az állam és a társadalom egyaránt vétkes közömbösséget mutat. A nagy emberbaráti gondolatra Capmianut Bartolo Longo olasz ügyvéd példája és tevékenysége serkentette. Bartolo Longo és neje Marianna de Fusco grófnő Valle di Pompeibcn, Nápoly mellett, a régi Pompei romjainak tőszomszédságában nevelő­­intézetet alapított elitéit bűnösök gyermekei részére. Ez az intézet, melyet a müveit világ összes huma­nistái részesítenek anyagi segítségben, eddig is oly eredményeket mutat, mely becsületére válik az em­beri kultúrának. A könyv, mint a szerző bevallja, Bartolo Longo adatai és munkái után készült a nagyenyedi fegykáz­ban. A szerző a fegyház igazgatójának, urai TJray » Lászlónak dedikálta a következő néhány sorral: „Megirtam e könyvet abból a célból, begy a hi­vatottaknak figyelmét az elítéltek gyermekei szána­­lomraméltó sorsára tereljem, s ajánlottam önnek, nagyságos igazgató ur, mert évek alatt szerzett ta­pasztalataim arról győztek meg. hogy nehéz hiva­tásával egybekötött kötelességek teljesítésében és tetteiben szive nemes érzéseinek mindig nagy része van . . .“ A bevezető sorokban élénken vázolja, hogy a bűnösök, az elitéltek gyermekeinek földi sorsa meny­nyivel mostohább, elviselhetetlenebb, mint a termé­szetes árváké, kiknek útját a társadalmi részvét és számos társadalmi intézmény egyengeti. A természe­tes árva önérzettel, büszkeséggel szól elhunyt szü­leiről, mig a törvény árvája, a hogy a szerző az el­ítéltek gyermekét nevezi, csak félelemmel, szorult szívvel meri a szülő nevét ajkára venni. És ezek a gyermekek, mondja a szerző, a bűn­nek legbiztosabb jelöltjei. Nem mintha született go­nosztevők lennének, nem mintha neveletlenek és javíthatatlanok volnának, de főleg azért, mert az abszolút részvétlenség korán kiirt lelkűkből minden szociális érzést. A nemeslelkü olasz ügyvédnők a szerző szorint két előítéletet sikerült leküzdeni: az egyik a társadalom előítélete, mely ezeket a gyermekeket nem a bűnös szülők áldozatainak, hanem azok örököseinek tekinti; a másik előítélet, a tudomány előitélete, mely újabb elméleteivel javíthatatlannak, nevelhetetlcnnck ítéli az elitéit gyermekét. Campianu, miután hosszasan, részletesen ismer­teti Bartolo Longo intézetét, számos érzékeny történe­tet iktat könyvébe, melyek arról tanúskodnak, mi­ként kerülnek az elítéltek gyermekei az utcára, a mez­telen nyomorba, hol korai romlás, züllés és halál vár rájuk. Nem koholt történetekről van szó, hanem a bűnügyi aktákból rekonstruált apró tragédiákról, melyeket senki sem olvashat el mély megilletödés nélkül. Ezek között a legmegliatóbbak egyike a kis Vin­­cenzió története, ki a fegyházban született. Apját, egy szicíliai napszámost, a kis Vincenzió anyja ölte meg méreggel. A bűnös • asszonyt harminc évi fegyházra Ítélték. A kis fiú még a vizsgálati fogság idején szüle­tett, s a fegyházi szabályok szerint két évig maradt elitéit anyjánál. Onnan került Valle di Pompeibe, hol Bartolo Longo intézetet alapított a fegyházban szüle­tett gyermekek részére. Erről a kis Vinccnziórcl az intézet vezetősége igy referál: „Mikor néha körülnéz, s nem tapasztalja a börtön siri csöndjét, melyben szokva volt, nyugtalanul jár föl s alá. Léptei az öreg ember lépteire emlékeztet­nek. Ivönybcn úszó szemmel keresi azt az arcot, az anyja arcát, melyhez szokva volt. Ha ilyenkor vélet­lenül egy nőt pillant meg, keserves, szivszaggatő zokogással kiáltja: — Mama, mama, édes mama. A könyvnek az a része, mely az olasz ügyvéd emberbaráti tényét és sikerét interpretálja, kétség­telenül a legértékesebb. Az adatok gonddal vannak megválogatva és helyes érzékkel csoportosítva. A szerző az emberiség nemesebb érzéseit igyekszik megközelí­teni, megindítani, őszintének tetsző, habár néhol a kelleténél patetikusabb hangon ajánlja a társadalom figyelmébe a törvény árváit, az elitéltek szerencsétlen gyermekeit, kik minden kornak vallási és erkölcsi tör­vénye szerint jogot tarthatnak a kiváltságos támoga­tásra. Szinte izgalmasan érdekessé válik az az ünnepies, moralizáló hang, az a határozott szentencia; melyet Campianu hallat munkájában, ba meggondoljuk, hogy a fegyházban készült. De ezt semmi sem sejteti a könyvben. A szerzőt úgy átmelegeti, úgy föllelkesiti a tárgy, hogy maga is megfeledkezik állapotáról. Az is kétségtelenné válik a könyv olvasásánál, bogy a szerző régebb idő óta is nagy szeretettel foglalkozik kriminológiával. Mikor a gonosztevőről beszél, ítélete szigorú, lesújtó, de mi­helyt gyermeke kerül szóba, hangja meginditóan el­lágyul. A hatás, mit rá Bartolo Longo intézete tett, mély és igaz. Nem mondja sehol, hogy látta az in­tézetet, de azt kell hinnünk, hogy volt benne, oly élénkek az impressziók, melyekei visszaad. Stilusa és magyarsága helyenkint föltűnően hi­bás, de igy is érezhetővé válik komoly tanultsági és tárgyszeretete. Campianu a szeretetet hirdeti minden nevelési rendszernek igazi alapjául. Csakis a szeretet nevel­het a bűnösök gyermekeiből hasznos polgárokat, kik irtózni fognak a bűntől, mely a szeretet ellentéte. Ezen a csapáson haladva, még egy lépést tesz előre. Nagy élénkséggel, buzduló energiával magya­rázza, hogy ba megmentjük az anyagi romlástól, az erkölcsi pusztulástól az elitéit gyermekét, azzal a megmentett gyermekkel visszahódíthatjuk a becsüle­tes életnek a bűnbe esett, elitéit szülőt. Sokkal gyöngébb, értéktelenebb Campianu köny­vének az a része, a mely polémia az uj olasz, a pozi­tív iskola ellen. Itt a szerzőnek nincsenek önálló érvei. Lombrozó és társainak óriási tudományos ap­parátusával szemben csak apró jelenségeket és nagy kijelentéseket tud állítani. Mohón kap Lombrozónak azután a kijelentése után, hogy bárminemű fizikai, anatómiai, fizonómiai, vagy fiziológiai jellegek, bű­nös, vagy nem bűnös szülőktől származó emberé, r,e;n állapíthatják meg bizonyossággal a veleszületett go­noszságot. Ebből kissé forszírozott hangon azt akarja meg­állapítani, hogy a pozitív iskola minden tétele ha­mis, megbízhatatlan. Mindezt indulatos, ingerült han­gon mondja, helyenkint kis;é kocfuzu'an. Egy helyt I például Lombrozónak még azt is szemére veti, hogy zsidó. A munka végén a szerző bemutat egy csomó levelet, melyet elitéit rabok írtak Valle di Pompeiban elhelyezett gyermekükhöz. Ezeket a leveleket el kell helyezni az emberiség szenvedésének örök árkivumába, oly érdekesek, oly tanulságosak. Campianu, a szerző diadalmasan hivatkozik rá­juk, mint igazolására annak, a mit a könyvben hir­detett, mint dicsőítését annak az emberbaráti mű­nek, melyet Bartolo Longo végzett. Akárki is érdekkel olvashatja ezt a tizenhét Ívre terjedő könyvet, mely busznál több illusztrációt mutat H s a mely megjelenésének körülményeit te­kintve, unikum a világ-literaturában. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Az ördög bibliája. — Géczy István népszínműve a Vig színházi an. — A Vígszínház szivére vette a gyakran fölhangzó panaszt, mely idegén eredetű és szellemű műsorát illeti és ma este ismét eredeti darabot adott körűsé­gének; sőt minden átmenet nélkül a szélső végletet választotta: a rafinált francia bóhozat helyett ma népszínművet néztünk végig, a szalon helyét elfog­lalta a söntés, a kokottok parasztmenyecskét ját zot­­tak, a vidám párisi legények kékben jártak, néme­lyek — gatyában. Ez a szokatlan dolog már magi vonzotta és ingerelte a nézőt és nyilván láttuk min­den arcon, mily igazán és becsületesen szeretne meg­­elégülsii végre egy jó magyar darabbal. Géczy Istvánnak csak részben és csak eleinte sikerült közönségének e vágyódását kielégiteni. Meg­írta és minden ízében kitünően sikerült paraszt­dráma mozaikját, egyes' kis darabjait, eleven ötle­teit, ismert és kevésbbé ismert adomáit. Módot szol­­gáltaított kitűnő és méltán népszerű eiziné<szeknek, hogy tehetségük uj fényben ragyogjon. Megcsinált egy érdekes, leleményes és jól megszerkesztett első íülvonást. Többre azonban nem telt neki. Maga a népszínmű nem érdekes, nem. is kedves, gyakran von­tatott, néha visszataszító. Ezt sajnáljuk, mert hiszünk Géczy erős tehetségében, csak azt csodáljuk, b:gy ez a tehetség első irodalmi föllépése óta forr, egyre forr cs még mindig nem érett meg egészen. Az ördög bibliája meséjével hamarosan végez­hetünk. Kispál Péter lókupec, italos, kártyás, ember, a ki egy eszeveszett pillanatában kártyán elveszti a feleségét, Katit. Az asszony kikapós, még az öregek is fenik rá a fogukat és Márton korcsmaros, a ki kár­tyán elnyerte, régi gazdasszonyát, Kebekát teszi ki miatta a házból. De az uj pár nem él jól egymással, Kati szerencsétlen, Kispál sajnálja a boldogságát, melyet azóta fedezett fel, mióta elvesztette. Naiv és gyerme­kes, nem is mindig biztos ízlésű intrikával rábírja a nazarénusSá lett Mártont, hogy mondjon le a becste­len módon szerzett asszonyról, és vegye el öreg gazd­asszonyát. Kati megint elárvult, hát csak viszaíér a lckupechez, a ki hálából megígéri, hogy ezentúl be­csületes munkás lesz. Márton gazda a biróság előtt vallja meg, hogy hamisan kártyázott, mikor Katit el­vette, mert a pakliban két makkdisznó volt. E vallo­mással, mint méla akkorddal fejeződik be a dráma. Hogy Géczynek nem volt szándéka olyanfélo drámát írni, a minőre tiszta és csaknem tökéletes példát szolgáltatott Gárdonyi Géza a Bor-ban, az nyilvánvaló. Ezt a sovány kis mesét fogyatékos jel­lemzésével nem is fogadná, nem is fogadhatná el a legkegyesebb elnézésre hajlandó közönség sem. Nép­színmű Az ördög bibliája a régi jó recept szerint, sok dallal, tánccal és zenével. Ezért azonban őszintén hálásak vagyunk. Az első fölvonás végén Hegedűs Gyula, a ki a kártyás lókupeeet jáisza, mikor már elvesztette az asszonyt, néhány bus magyar nótát éne­kel, majd neki szilajodik, a frissébe fog, szilaj táncra kerekedik, üveget ver a földhöz. Ez a meleg és fér­fias hang, az előadás csodálatosan jellemző volta és szives közvetetlensége, a magyaros busulás és vad, fékevesztett sirva-vigadás meglepte és megra­gadta ezt a közönséget, mely már oly gyakran és kü­lönböző alkalommal tapsolt Hegedűs Gyulának, de talán soha úgy még, mint ma. Tanay a második föl­vonásban énekel néhány duhaj nótát kedvesen. Ez a fölvonás az Ébredés daloskor szabatos énekével kez­dődött, A derék dalosok kissé félszegen érezték ma­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék