Budapesti Hírlap, 1906. február (26. évfolyam, 31-58. szám)
1906-02-01 / 31. szám
Budapest, 1906. Csütörtök, február XXVI. évfolyam 31. szám. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 23 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben 1 fll., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kdóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Elődzetés- és hirdetés-föltétel: A gyám hál Jénef-körut 5. a k. oldalán. Apró hirdetések ára:: egy ssó S ül., vastagabb betűvel 10 Hl. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Andrássy. Irta Bittó Dénes. Budapest, jan. 31. Az alkotmánypárt vezére talán már a holnapi nap folyamán ismételten a király színe elé járul. Jelentőség dolgában nagy különbség van azonban a múltkori és holnapi audiencia közt abból az eltérésből kifolyólag, amely Andrássynak, mint a nemzeti álláspont képviselőjének és ily irányban tárgyaló félnek akkori és mostani eltérő fölhatalmazásából, illetve különböző meghatalmazotti minőségéből ered. Mert akkor Andrássy kizárólag a saját nevében és saját felelősségére fejtette ki a király előtt egy állandó és tartós béke föltételeit; ha ő felsége ezeket — miként a félhivatalos kommüniké mondja — elfogadhatatlanoknak találta, ez még mindig nem jelentette a végleges szakítást, mert hátra volt a döntő faktor, hogy úgy mondjam, a fölebbezési fórum, a szövetkezeti pártok vezérbizottságának véleménye. Ellenben holnap már mint eme pártok hivatalos kiküldöttje jelenik meg a király előtt, súlyban, tekintélyben jelentékenyen erősödve a nemszet bizalmával, mint annak letéteményese, támogatva az országgyűlési többség vezéreinek elaborátumával. Sokkal messze hatóbb jelentőségű volna tehát holnapegy esetleges rideg királyi non possumus, mint volt múltkor. Akkor csak Andrássynak s az ő személyes véleményének szólt, most az országgyűlés többségét érintené. Akkor kizárta azt az— ő felsége szerint — túl messzemenő reformpolitikát, mely Andrássy nézete szerint király és nemzet huzamos harmóniáját lenne hivatva biztosítani — most egyszerűen lehetetlenné tenne minden megoldást, amely az alkotmányos rendet az országban ezzel a parlamenttel és ezzel a többséggel akarná helyreállítani. Amíg tehát amott egy bármily tekintélyes, de mégis csak egyéni nézetről mondott elutasító verdiktet a király, itt már az országgyűlés többségét s így a nemzetet utasítaná el magától, amely pedig az ő fölhívására fejezte ki félreismerhetetlen akaratát az ország jövőbeli politikáját és vezetését illetőleg. Sokat hangoztatják, kivált az ellentáborban, hogy a szélsőbaloldal csak nem fogadhat el oly programot, amelynek alapján a 67-es Andrássy nem vállalta a kormányalakítást. Nézzünk szemébe ennek a hangzatos frázisnak. Az én nézetem szerint nem az a döntő, amit a kormány nagy maliciéval és nem rejtegetett célzattal sietett kikürtölni, hanem az, hogy vannak-e a királyi üzenetnek új és engedményi pontjai. Mert ha vannak, akkor másként alakul a helyzet Andrásssyra és ismét másként a függetlenségi pártra. Andrássy, amidőn őt a király múltkori tentléte alkalmából kormányalakításira fölszólította, a mellett, hogy állandó békére törekedett, kénytelen volt arra is figyelemmel lenni, hogy azelébe terjesztett program, alapján remélhet-e többséget az országgyűlésen. S minthogy a szövetkezett ellenzéknek — amelynek soraiból az ő kormánya alakulna — legnagyobb pártja a függetlenségi oldal, ennek beleegyezése és támogatása nélkül semmire se mehet s így szem előtt tartva ennek programját, oly követeléseket állított föl, amelyek nézete szerint ez oldal megnyerésére okvezetileg szükségesek. Minthogy ezeket nem kapta meg, előzetes információ és a szélsőbal vezéreinek meghallgatása s a párt hozzájárulása nélkül még akkor sem fogadhatott volna el kormányalakításra megbízást, ha mindjárt abban a királyi programban igen becses, de az ő általa fölállított követelmények határán innen maradó engedmények lennének is. Ennyi a megbízás visszautasításának jelentősége Andrássyt illetőleg. Egészen másként alakul azonban a helyzet a szélsőbaloldalion s az ő állásfoglalása révén az országra nézve. A szélsőbaloldalra nézve nem az a döntő, hogy Andrássy nem vállalkozott, hanem az, hogy miért nem vállalkozott. Mert ha a királyi üzenetben oly pontok vannak, amelyek nem csak hogy előre nem, de egyenesen hátrafejlesztőnek s, ez az oka, hogy Andrássy elutasította a kormányalakítást, akkor tiszta dolog, hogy a szélsőbal sem, de egyáltalában más tisztességes magyar politikus sem fog vállalkozni. Ha azonban ily pontok nincsenek, sőt engedmények vannak benne, akkor a szélsőbalra előáll a helyzet, hogy mérlegelje, váljon szemben az ő programjával és követelményeivel van-e ezeknek az engedményeknek olyan súlyuk, jelentőségük és értékük, hogy azok összevetve azzal a morális haszonnal, amely az alkotmányellenes állapot megszűnésével s a jelenleg garázdálkodó elemek eltávolításával jár — az évek óta felcsigázott várakozásra s páratlan nemzeti felbuzdulásra és erőkifejtésre megnyugtató és kielégítő hatással bírjanak, figyelembe véve azokat a károkat is, amelyektől a további küzdelemmel kapcsolatosan szabadulunk. Ha a szélsőbal akár most, akár további alkudozások kapcsán azt találja, hogy a nyújtott koncessziók erre elégségesek s késznek nyilatkozik, hogy ezek alapján koalíciós kormány alakításában tényleges részt vegyen, ez az elhatározás abban a percben érezteti hatását Andrássyval szemben is, mert lehetővé teszi neki, hogy ily alapon kormányt vállaljon, elesvén a legfőbb aggodalmak oka: kellő támogatás vagyis többségre és állandó békére való remény hiánya. Érzi ezt a veszélyt a kormány desperációinak hada s ezért a sajtóban is, a magánéletben is mindent elkövetnek, hogy a megegyezést meghiúsítsák. Csakhogy amíg ő nekik a létföntartás ösztöne diktálja e maguk tartását, addig teljesen érthetetlen és menthetetlen az eljárás, amelyet a vezérbizottság egyik kivált tagja követ. Ellenkezik a politikai illem és okosság legelemibb szabályaival, hogy előre és tendenciózusan kifecsegjünk s fegyverül használjunk oly dolgokat, amelyeket a titoktartás kötelezettségei mellett tudtunk meg. Elég nehéz a helyzetünk úgy is. Mert ne feledjük, hogy különbség van a között, mikor egy alkotmányellenes, illetve abszolutisztikus rendszer megalakulni készül s a közt, a midőn az már az egész vonalon csődöt mondott. Deák joggal hivatkozhatott rá, hogy abszolutisztikus intézkedésekkel Magyarországon semmire sem lehet menni; a tapasztalatok igazat adtak neki s hivatkozás nélkül is érezték, tudták, látták ezt Bécsben is. De Andrássy nem hivatkozhatok másra, mint példákra a múltból, jelenségekre a jelenből. Nem támogatja más, csak a múlt tapasztalata, a történelem tanúbizonysága.. Ez sem megvetendő, ha valakinek nem Habsburgokkal és osztrákokkal van dolga, ők azonban keveset tanulnak, mindent felejtenek. S ki tudja, nem biztatják-e magukat azzal, hogy most majd ügyesebben csinálják. De más is van még, ami nehezebbé teszi Andrássy helyzetét, mint Deáké volt sok tekintetben. S ez az, hogy Deákkal szemben egy alig csekélyebb számú hatalmas ellenzék állott, a mely a maga messzemenő követeléseivel elfogadhatóbb színben tüntette föl Deák mérsékeltebb követeléseit s kedvezőbben hangolta azok iránt az udvart. De ma más a helyzet. A szövetkezett pártokkal szemben olyanellenzék van, a mely lesipuskás álláspontját egy percre sem adta föl; a mely a nemzeti követelések terén mindig diminuendo licitál; a melynek minden szava, minden megnyilatkozása elárulja, hogy ők olcsóbban is kaphatók; a mely egészen a legutolsó ideig parallel haladt titkos útjain ama kormány politikájával, amelynek bevallott imperlamentálissága mellett is törvényes voltát nem is oly régen, még saját vezére sem szűnt meg hangoztatni és vitatni. Az ilyen ellenzék az alkudozónak nem csak nem támasza, erőssége, hanem a nemzeti ügynek valóságos átka, egyenes veresége. Ilyen nehéz helyzetben kétszeresen nagy lesz Andrássy érdeme, ha sikerül . Mai számunk 24 oldal.