Budapesti Hírlap, 1906. május (26. évfolyam, 119-148. szám)

1906-05-07 / 125. szám

6 BUDAPESTI HÍRLAP. (125. sz.) 1906. május 8. nacionalista jelölttel szemben Viviani szocialista jelöltet választották meg. Ugyanabban a kerületben megbukott a nacionalista Florens volt külügyminiszter. A megbukottak között van Marchand ezredes, a fasodai győző, Hubert Marcell, a nacionalista párt egyik vezére ellenében a kormánypárti Doöndet választották meg. A nacionalistáknak Páriában eddig huszonhárom mandátumuk volt s ez a szám most leapadt tizenhatra. A nacionalisták a vidéken is több helyen vereséget szenvedtek, így Belfordban Zurlinden tábornok ellen a republikánus Schneidert választották meg. Nagy többséggel választották meg Brissont, Doumert, Bartout és Lemire lelkészt, aki püspökének tilalma ellenére is föllépett. Veroule de Angoulêmeben szűkebb választásba kerül a radikális Ahrenberg herceggel. Etienneben Briand minisztert nagy többséggel újra megválasztották. Paris, máj. 7. A Rifloys-ügynökségnél délután fél egy óráigösszegyűjtött jelentések szerint összesen 578 választás eredménye ismeretes. Ezek közül 74 konzervatív és liberális, 22 nacionalista, 70 progresszista, 53 baloldali republikánus, 77 radikális, 85 radikális szocialista, 33 egyesült szocialista, 10 független szocialista. Eddig tehát a konzervatívok nyernek 2, a baloldali republikánusok 8, a radikális szocialisták 14 és az egyesült szocialisták három kerületet, míg a nacionalisták 10, a progresszisták 10, a radikálisok 6 és '*■ független szocialisták 1 kerületet veszítenek. Pária, máj. 7. Denis Cochin konzervatív képviselő egy hírlapíró előtt kijelentette, hogy a választások által teremtet helyzet igen komoly. A biok diadalmaskodik. A szocialisták nagyon megerősödtek és szavuk lassanként igen aggasztó módon fog érvényre jutni. Nemsokára látni fogják, hogy a veszedelem nem jobbról, hanem kizárólag balfelől fenyeget. Montpellier, máj. 7. A választási eredmény kihirdetése alkalmával egyes pártok, hívei összetűztek egymással, miközben számosan, a többek között Roques szocialista községi tanácsos megsebesült. Roques éppen útban volt, hogy a választási iratokat a prefektúrára vigye. Lillé, máj. 7. Couticheben a választás eredményének kihirdetésénél verekedés támadt, amelyben egy ember halálos késszúrás következtében meghalt. Bevándorlási visszaélések. Budapest, máj. 7. Ez a crime egy százharminchat lapos füzetnek, melyet Braun Márkus, az Egyesült Államok bevándorlási felügyelője adott ki. Az előszó szerint azzal a céllal, hogy az amerikai nép ne higgje, hogy Magyarország „a Duna és Tisza menti szép ország“. Vagy a magyar nép, „a nemes és előretörő faj — Handy P. Mózes szerint a kontinentális Európa jenkije“ — hibás. A bevezetésnek ezek a szavai nyilván az amerikai újságok vádjaira vonatkoznak, amelyek a Braun hivatalos jelentésére való hivatkozással publikáltattak napról-napra. Iszonyú rossz hírét költötték a magyaroknak s nagyon megnehezítették Amerikában lévő véreink társadalmi és gazdasági helyzetét. Ezzel a dologgal már többször foglalkozott a Budapesti Hírlap. Ráutalt, hogy Braunnak a rendőri főnökök, Sélley Sándor és Rudnay ellen tett vádjai tisztázatlanok. Hogy Storer, az Egyesült Államok bécsi képviselője milyen furcsa szerepet játszott ebben a külügyi afférban. Hogy Braun és másAmerikába vándorolt magyarországiak között a politikai vezérkedés érdekében kemény papirosháború volt. És hogy az amerikai magyarság százezrei sem Braun urat, sem ellenfeleit nem hajlandók semmiféle vezéreikül elfogadni. Az a kormány, amely ellen Braun el van keseredve, már nincs többé. Az őt üldöző rendőrfőnök sincs már a helyén. Storert visszahívták. Braun nem hivatalnoka az Egyesült Államoknak. A fölkavart magyar kérdés fölött is napirendre tért az amerikai közvélemény, mert lassan-lassan meggyőződött, hogy Magyarország másként fogja föl a kivándorlás kérdését, mint a dollárjaikra büszke amerikaiak, akik hajlandók voltak, elhinni, hogy a magyarok szervezett hadjáratot indítottak a pénzük után. Tehát a Braun könyve elvesztette aktualitását. Minda mellett nem hagyhatjuk szó nélkül, mert úgy az itthoni, mint az amerikai magyar viszonyok szempontjából sok érdekes dolog van benne. A füzetnek több mint felét, hetvennyolc oldalt Magyarország ismertetésének szenteli a kiadója. Az ismertetés, leszámítva sokszor az ízlést sértő szónoki áradozását, elég ügyes. Lexikonszerű rövidsége mellett persze kellemetlenül hat az olyasmi, hogy Andrássy Gyula Ausztria-Magyarország kancellárja volt s hogy a kiegyezést The Ausgleich-nak nevezi, holott megvan már régen a becsületes angol kifejezése és a jobb újságok azt használják. Az sincs éppen a közjogi tudás magaslatán, aki azt mondja, hogy a király és császár, a két ország hozzájárulásával, általa alkalmazott közös miniszterek által uralkodik. Hogy a közös ügyekhez tartozik: a közös állami adósság, a közös bankügy szabályozása, a vámügy és Bosznia-Hercegovina. (55. lap.) Braun úr immár nem magyar ember, de amerikai politikus. Nem várhatunk tőle több pontosságot, mint általában tapasztalunk. Amit a magyar szellemi életről, a művészetről, iskolákról, ipar és kereskedelemről ír, elég jó az amerikai átlagos nyilvánosságnak. Ránk nézve mindenesetre a legérdekesebb a magyar kivándorlásról szóló fejezete. Ebből megtudjuk, hogy ő az Amerikába vándorolt magyarok számát egymillió négyszázezer főre becsüli s hogy 1900 óta ötszázötvenezer magyar ment Amerikába. Hogy az Uniónak úgyszólván valamennyi államában nagyra becsülik a magyar bevándorlót; a magyar eredetű törvényhozók, bírák, jogászok, orvosok, ipari előkelőségek, gazdák, munkások, mind értékes polgárok. És végül, hogy a magyar kormány belső, szükséges reformok helyett, az amerikai magyarokat fensőbbsége alatt tartani igyekezett. Azt mondta nevezetesen: Jól van, hadd vándoroljanak ki, ha megfizették adójukat, kiszolgálták a katona-ságot, menjenek Amerikába, tanulják meg az amerikai talpraesettséget, az amerikai ipart, az amerikai munkamegtakarító berendezéseket, az amerikai szellemet, a mi hazai hej ráérünk arra még helyett, gyűjtsék az amerikai dollárokat, de tartsuk meg rajtuk atyai (?) hatalmunkat. A kivándorlás fejezet után, mely azzal végződik, hogy romlott politikai és közgazdasági viszonyok, a korrupció az igazi okai, egy állítólagos magyar brosúra angol fordítása következik, a melyet G. Z. jegyű szerző irt volna, a következő cim alatt: Kivándorlási visszaélések, Törvényesített emberkereskedés. Nyílt levél a kivándorlási parlamenti bizottsághoz. Budapest 1905. Ez a fordítás megint huszonhárom lapot vesz igénybe s feltűnő nyomásánál fogva is, a füzet fő részének látszik. Erősen támadja és vádolja a Cunard-társaságot, az Adriát, de főleg a középponti menetjegyirodát, Tisza István grófot. Azt mondja, hogy a menetjegyiroda minden kivándorló után húsz korona proviziót kap, tehát nyereségvágyból is előmozdítja a kivándorlást. Melegen védelmébe veszi Braun Márkust. Kérdi, hová lesz a kivándorlók által a külön kivándorlási alapba fizetett tíz korona? Kiemeli, hogy Amerikába a legközelebbi út Németországon keresztül vezet. És ha a Cunard-szerződés megszűnik, a kivándorlási ügynökök, a rendőrség és csendőrség nem fogják a kivándorlókat Fiuménak szorítani, a Cunard nem kap egy utast sem. A kivándorlási visszaélések megakadályozásának egy módja van: megszüntetni a Cunardszerződést, az Adria és a menetjegyiroda üzletét. Braun úr keserűen tiltakozik az ellen, hogy ő a német társaságok érdekében irt vagy tett volna valamit. De hát akkor miért nyomatta le ezt a nyílt levelet, amelynek érdemi tartalmát mink nagyon jól ismerjük a hazai és a német újságokból s ismerik az amerikaiak is, mert jól ismert forrásból jött pénzen kinyomatták Amerikában is elégszer. Végül miért mondja el nagy naivul a következőket: Találkozott a szabadelvű klubban Lévay kivándorlási biztossal. „Vitatva a magyar kormány és a Cunard között kötött szerződés egyes részleteit, kiemeltem néhány dolgot, amelyek az én nézetem szerint, kifogás alá esnek. Lévay úr, hogy helytelen nézetemről meggyőzzön, azt mondta: „De én beszéltem e tárgyról a megboldogult McKinley elnökkel, és ő azt mondta nekem, hogy ő nagyon örül annak láttára, hogy a magyarok végre menekülni igyekeznek a németek befolyásától.“ Erre én, .szárazon azt feleltem, hogy jobb lenne, ha Lévay úr, amikor ne,kém állít valamit, élő tanukra hivatkoznék.“ Az ilyen dolog bizony azt mutatja, hogy Braun úr túlságosan buzgólkodik a Cunaxd ellen , a németek mellett. Annyira beavatkozott a magyar belső dolgokba, amint szolgálata 6k utasítása alig kívánhatta. Furcsán vagyunk, a füzet tartalmát mérlegelve, Braun úrnak azzal a tiltakozásával is, hogy ő sohasem vádolta a magyar kormányt bűnösök, gyöngeélméjűek, erkölcstelen nők kiszállításával. Igaz, ilyesmire nem tudtunk jelentéseiben akadni s elhiszszük neki, hogy csak az amerikai újságok fogták rá. E mellett azonban, miután megvádolta a kormányt, a hazai közlekedési vállalatokat és a rendőrséget a kivándorlás mesterséges előmozdításával, még a következőket is mondja: „Magyarország városaiban a kis tisztviselők, akik az útleveleket kiadják, nem merik egy kérelmezőtől sem megtagadni az útlevelet. Igaz, a törvényük világos, de a kis tisztviselő előtt egy fensőbb törvény van, a barátság az ügynök iránt, aki eladja a kivándorlónak a jegyeket, a barátság, amely néha több száz koronát jelent egy év alatt a tisztviselőre nézve.“ Elmondja, hogy egy képviselő szeretőjét fe erkölcstelensége miatt deportálni kellett volna, de a newyorki magyar-osztrák konzulátus közbelépése és pénze árán bejuthatott Amerikába. Egy másik esetben olyan egyén bebocsátását vitte keresztül a konzulátus, akit a magyar kormány különféle bűnökkel vádolt. Hát bizony az ilyen állítások túlságosan elégségesek arra, hogy az amerikai közvélemény ellenségesen tekintse a magyarokat, de arra is, hogy a kormány nézzen széjjel a „kisebb tisztviselők és ügynökök között. Braun urnak különösen az utóbbiakkal és üzleti ellenfeleikkel bőséges rokoni és egyéb összeköttetése volt és van. .Vádja megérdemli a szoros vizsgálatot. * A híres levélfölbontási esetet a következőleg beszéli el. A rendőri közegek „mind vakmerőbbekké lettek és végül, 1905 május 18-án megfogtam hírhedt detektivjüket, éppen amint húzta ki a leveleimet a levélfiókból, a Hungária-szálló kapujának páholya mellett és én, mint minden amerikai a helyemben, félreérthetetlen kifejezésekkel nyilvánítottam érzéseimet. A rendőr, legkomolyabban tagadva, hogy érintette volna a postámat, bepanaszolt a kerületi kapitányságnál és megbüntettek 50 koronára. A tárgyalásnál a rendőr a legkomolyabban és ünnepiesebben tagadta, hogy hozzányúlt volna a postámhoz. Sélley tanácsos és Rudnay főkapitány hasonlóképpen határozottan tagadtak az Egyesült Államok konzula, Dyer Chester úr előtt.. De amikor úgy találták, hogy a kezemben lévő bizonyítékok abszolúte meggyőzők s ők csak hamis tanúskodást visznek végbe, megváltoztatták álláspontjukat. Mit tettek? Azt állították: Braun Márkus, mint már mondtuk, bűntettes volt, mint ilyen van bejelentve és nekünk jogunk van rá vigyázni, a társadalom biztossága kényszerített rá, hogy tudjuk kivel levelezik és miről levelezik.“ Ez is olyan dolog, amit nem látunk máig, földerítve s aminek nem szabad felderítetlenül ma,radnia. Az utolsó két fejezetben pikáns részletek is vannak. Harvey úr közzétette folyóiratában, a North- American Review-ban a magyar kivándorlási biztos egy cikkét, amely megcáfolja a Braunnak tulajdonított vádaskodásokat Lévay Lajos báró név alatt és megjegyezte, hogy Lévay ur előkelő magyar családból származik. E miatt Braun ur az európai arisztokráciához való dörzsölődzéssel vádolja Harveyt s azt mondja, büszke rá, hogy a Levyk, Leewyk, a bibliai kornak Kohanim isi előkelő magyar családnak neveztetnek, melyből saját (Braun) hitének főpapjai származtak valaha. A magyar kivándorlási biztost erősen leszólja , megvádolja azzal fenyegetődzéssel, hogy másfelé fogja terelni a magyar kivándorlást, ha az Egyesült Államok kormánya akadékoskodik, és olyan törvényjavaslatokat nyújt be, mint abban az időben. „Van-e épeszű ember — mondja Braun — aki hallva e fenyegető szavakat, ne jönne arra a konklúzióra, hogy a magyar kormány csakugyan irányítja az országból való kivándorlást!" Az érdekes füzet azzal zárja fejtegetéseit, hogy Amerika csak az olyan magyar bevándorlókat látja szívesen, akik azzal az elhatározással mennek Amerikába, hogy egészen ottmaradjanak ,és amerikai.