Budapesti Hírlap, 1906. július (26. évfolyam, 178-208. szám)

1906-07-01 / 178. szám

1906. julius 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (178. sz.)­ ­■-----------------------------------------------------------------­kodnunk. Hiszen láttatjuk, hogy szövet­ségesünk részéről folyton veszedelem fenyeget. Bizzunk hát a Gondviselésben és erőnkben, de ne töltsük tétlenül az időt, hanem szervezzük a magyar társa­dalmat és tartsuk szárazon a puskapo­runkat. Elvégre nem minden felhőből lesz vihar, de ha látjuk tornyosulni a felhőket és nem gondoskodunk önvédel­münkről, nem csak bőrig ázhatunk, ha­­­nem a jég is megkopogtathatja fejünket és hátunkat. De ha látni fogják jó szomszédaink, hogy mi minden eshetőségre szervezve vagyunk, akkor meggondolják, belénk , kössenek-e. Si vis pacem, para bellum. Orosz aknamunka. pán az ázsiai bonyodalom kényszere alatt lépett a Balkánt illetőleg megegyezésre a magyar­­osztrák monarkiával, de ki fogja játszani, mi­helyt diplomáciája az ázsiai kérdést likvidálta. Előre látható volt, hogy a pihenést nem ismerő orosz külügyi politika a kelet-ázsiai kudarc után fokozottabb erővel veti magát az európai keleti kérdésre, mely, mondhatnék, egybe van forrva Oroszország újabbkori történetével és mindennél a világon közelebbről és intenzíveb­ben érdekli az orosz nemzetet. Emlékezhetünk, hogy az igazi moszkovita szellem szóvivői nem helyeselték a mandzsuriai kalandot és szemre­hányásokkal illették a kormányt, hogy nemzeti és vallási szempontból értéktelen dologért elhanya­golja a balkáni ügyeket. Ha tehát most az orosz kormány visszatér a külpolitika régi, jól ismert útjára, csak a honi közóhajnak tesz eleget. Kern lehetetlen azonban, hogy az új akciónak a rég ismert végcél munkálásán kívül közvetetlenebb indítéka is van: oly külügyi bonyodalom elő­idézése, mely a belső zavarokról elfordítja a figyelmet s legalább egy kérdésben egyesítse a nemzeti közvéleményt. Szófiai híradásunk szerint az orosz diplo­mácia ismét fölvette az összeköttetést a bulgáriai ruszofil elemekkel s a sajtó egy részében valóság­gal nyílt harcot indított a fejedelemség belső rendje és nyugalma ellen. A támadások éle Fer­­dinánd fejedelem ellen irányul és szintazon mó­don agyazkodnak ellene, a­hogy húsz év előtt Battenberg Sándort aknázták körül. A közönség intelligensebb része tudja, honnan erednek ezek a támadások és mi a mozgató erejük; nyílt titok, hogy Bulgáriában van egy pár újság, melyek kiadóit és szerkesztőit a szófiai orosz követség épp oly rendesen fizeti, mint a Bulgáriában levő többi politikai ügynököt. A jelenlegi szófiai követ, Steglov, tüntető­leg érintkezik az antidinasztikus egyénekkel és nyíltan adja direktíváit a fejedelem és a kor­mányellenes támadásokra. A követségi palotában naponként tanácskozást folytat Czankov, Danev, Bolisev és Ludzkanov urakkal és az orosz poli­tika többi régi és új zsoldosával, kijelölvén szá­mukra a szerepet és irányítván a támadásokat mindazok ellen, kik nem oroszbarátok. Steglov e működésnél elemében érzi magát s épp ezért küldték a szófiai állomásra, hol már játszott ily szerepet, ámbár más körülmények közt, Batten­berg herceggel szemben. Steglov sógora annak a Szobolev tábornoknak, a­ki húsz év előtt Kaul­­borszszal előkészítette Battenberg Sándor buká­sát. Az orosz politika új álarc alatt v­íz van, de mindenáron oly katasztrófát akar előidézni Bul­gáriában, a­milyet előidézett Battenberg alatt, a­milyenhez vezette Obrenovics Sándort és Drá­gát Belgrádban, s a milyenre juttatja talán Péter királyt is, ha vak eszközül át nem engedi magát a moszkovita politikának. A­mennyire ösmerjük Kóburg Ferdinándot és a bolgár hazafias politikusokat, nem tartunk attól, hogy ölhetett kezekkel fogják nézni az ese­mények alakulását. Ha a bolgár nemzetben húsz év előtt volt bátorság szembeszállni a cári aka­rattal és hazája sorsát a maga tetszése szerint irányítani, most sem fog gyáván meghunyász­kodni. Zavart és ideiglenes fölfordulást azon­ban az orosz aknamunka előidézhet. . Tudnunk kellene tehát, hogy Goluhovszki gróf, a­ki állítólag annyira szívén viseli a Bal­kán nyugalmát, tisztában van-e azzal, hogy mi történik jelenleg a kulisszák mögött; figyelem­mel kiséri-e orosz „munkatársának“ viselkedé­sét és cselekedeteit, s váljon e viselkedés és cse­lekedetek egészen összhangban vannak-e az 1897-iki megállapodásokkal ? Ezekről talán mégis csak szerezhetne vala­mivel több információt, mint a szerb-bolgár unióról. A képviselőház ülése. A képviselőház hétfőn délelőtt tíz órakor tartja legközelebbi ülését, a­melyen megállapítja a jövő ülés idejét és napirendjét. A képviselőház most elsőbben a fölirati javaslatot tárgyalja, azután az 1906. évi költségvetést, a horvát pénzügyi egyezményt és végül az autonóm magyar vámtarifát. Képvi­selőkörökben azt hiszik, hogy a képviselőház tárgyalása eltart július végéig. A nyári szünet szeptember közepéig tart. Megemlítjük itt, hogy hétfőn délután négy órakor a kvótabizottságnak lesz ülése. 1­9 .• Budapest, jan. 30. A nyílt konfliktusnál, melybe Románia­­és Görögország a macedóniai ügyek miatt keve­redtek, sokkal aggasztóbb és veszedelmesebb az ■fi titkos akció, melyet az orosz diplomácia a Bal­­­kánon ismét folytat. Szófiából, komoly és meg­­ibízható forrásból kapjuk az értesítést, hogy a­­pétervári diplomácia a maga hivatalos közegei­ével és titkos ügynökeivel mindent elkövet arra­­nézve, hogy Bulgária belső békéjét feldúlja és a fiatal államot katasztrófa elé vigye. Azoknak, kik a keleti ügyeket csak hiva­talos kijelentésekből ismerik, ez a híradás meg­lepő, különösen amaz áradozó nyilatkozatok­­után, melyeket a­­magyar-osztrák külügyminisz­ter­ az imént tett a delegációk előtt az orosz antantra vonatkozólag. Voltak és vannak azon­ban sokan, kik elejétől fogva legnagyobb kétke­déssel tekintettek erre az egyezségre és egy per­cig sem akarták elhinni, hogy Oroszország őszin­tén és minden hátsó gondolat nélkül munkál­­­kodjék­ közre a balkáni viszonyok konszolidálá­sain. Ezek a skeptikusok, véleményüket a törté­­nel­em tanúságaiból s a legutóbbi félszázad ese­­­ményeinek mérlegeléséből merítve, abban a­­meggyőződésben voltak, hogy Oroszország csu­knák, képtelen volt arra, hogy hangot adjon. Végre világos helyre értek. Ez egy tágas, szép szoba volt. Fekete Kornél a ködön keresz­tül, mely­ a szeme előtt párolgott, látta, hogy egy szék fölborulva hever a nyitott ablak mel­lett a földön és a szék mellett egy kék­ pongyo­­­lás, feketehaju, nyúlánk fiatal nő áll, a szemére ,'tapasztva mind a két tenyerét. És egyúttal érezte azt is, hogy a kéz, a síneig a vállát markolta, hatalmasat taszít rajta, '■ngy, hogy egyszerre odapöndörült a nő mellé. ,n ő is szerencsésen fölborított egy széket.­­­ A férfi, a­ki idáig cipelte, most már a­­pőre hördült rá: ’ .' — No! És most tagadjon tovább, ha van hozzá bátorsága! A nő meg se moccant. Mintha élet se lenne benne. A férfi, vállas ember, sű­ra fekete ,körszakállal, egy pillanatra állva maradt a kü­szöbön. Fekete urnák végre kibuggyant az ajkára '-az első szó. Dadogva, csaknem siró hangon he­begte: c: — De kérem ... y­ Erre a hangra a férfi dühösen ugrott ,hegyet előre, a nő pedig hirtelen lekapta a ke­­■zét a szeméről és nagy fekete szeme merően, meglepetten bámult az előtte görnyedő alakra. ¡Fekete Kornél mindig uriasan öltözködött, de­­ezuttal nem volt valami előkelő jelenség. A ru­hája csupa por és piszok, a gallérja kigom­bolva, a nyakkendője kilógott, az arca, de kü­lönösen az orra, tele szürke porral. Mikor végre a támadójára is vethetett egy pillantást, való­ssággal megfagyott a vére. Ismerte ezt az urat a látásból. De nem volt rabló. Ez Bobanek ur­­Zsolt, a hatalmas Országos Központi Bank min­denható igazgatója. A pénzfejedelem. . . A mi barátunknak !m­ost már a lélekzete i­s elakadt. ■ Az igazgató úr pedig égő tekintettel né­zett rá. Fölkapott az asztalról egy legyezőt és egyre rekedtebben rikácsolta: — Lelövöm, mint egy kutyát! . . . Ilyen gyalázat! ... Ilyen gyalázat! ... És én még nem akartam hinni annak a levélnek! . . . És egy ilyen alakkal! . . . Egy ilyen figurával! Úgy fogta a legyezőt, mint egy tőrt és indult a barátunk felé, kétségtelenül azzal az eltökéltséggel, hogy vagy lelövi vagy agyon­­szúrja vele. A remegő ifjú torkából valami különös, vonitásszerű hangot csalt ki a rémület. Érezte, hogy ütött az utolsó óra és talán összeroskad, ha hirtelen karon nem ragadják. De a kéz, a­mely most megragadta, nem az igazgató úr kemény tenyere volt, hanem egy sima, fehér kis kacsa. A nő, a­kinek halott f­ehér arcába, a­mint a ba­rátunkat meglátta, egyszerre visszaszökött a vér és dermedt vonásai csodálatosan megenyhül­tek, egyszerre odalépett a fiatal­ember elé és farkasszemet nézett az igazgató úrral. —• Megtiltom önnek, — mondotta hideg és kemény hangon, — hogy hozzá merjen nyúlni ehhez az úrhoz! Ő hozzá önnek semmi köze! Önnek csak velem lehet leszámolni valója! Ha ön megőrült, ez az ön baja, meg legfölebb az enyém . . . De ezen az úron semmi keresete! Semmi keresete! Ezt úgy mondta el, olyan méltósággal és olyan hideg energiával, a­hogyan a fejedelem­nek szoktak szólni a színpadon történelmi drá­mákban. A tartása is olyan volt, hogy rögtön­­ mintázni lehetett volna. Az igazgató urat, mintha mellbe vágták, vagy nyakon locsolták volna. Olyan volt, mint egy tigris, a­melyet ugrás közben egyszerre or­ron ütnek egy vasdoronggal. Csak tátogott, de egy hang nem jött ki a száján. Ellenben a barátunk lelke egyszerre cso­dásan erőre kapott. Egyszerre bátorság és mél­­tatlankodás szállt a szivébe, kiegyenesedett, előre lépett és megszólalt nem minden remegéstől mentes hangon: — Kérem * » . — kezdette. De tovább nem folytathatta. A nő a sza­vába vágott: — Mondtam már, hogy semmiféle mente­getőzésre, vagy magyarázatra nincs szüksége. Ön semmiféle fölvilágosítással nem tartozik en­nek az urnak, a­ki önt oly durván megtámadta! Mialatt beszélt, hosszú, meleg és esdeklő tekintetet vetett a barátunkra, úgy, hogy ez megint zavarba jött és elhallgatott. De most már az igazgató úr kapta vissza a hangját. Az igaz, hogy nem a régit. Sokkal halkabban kérdezte: — Akarom tudni, hogy ki ez az úr! A nevét akarom! A barátunk kapott a kérdésen. Kivágta, még mielőtt a nő megakadályozhatta volna: — A nevem Fekete! . . . Fekete vagyok! És mintha ez lett volna a legfontosabb, hogy csakugyan Feketének hívják, kirántotta a tárcáját és odadobott egy névjegyet az asztalra: — Tessék! , é­s igazolom magamat! Tes­sék elolvasni! . . . * Többet már nem mondhatott. A nő hirte­len karonfogta és indult vele kifelé: — Ismétlem, — mondá mohón, — hogy nincs szüksége igazolásra! . . . Kérem, érje be egyelőre azzal, hogy én kérjek bocsánatot a durva inzultusért, a­mely érte! , „­­ Igazán gyalázat! ...­­ Karonfogva, szépen vezette kifelé. Az igazgató úr csak nézte meredten, mozdulatlanul. Mikor kívül voltak a küszöbön, a nő odasúgta a legénynek: — Csak arra kérem, az Istenért, legyen okos.

Next