Budapesti Hírlap, 1906. augusztus (26. évfolyam, 209-238. szám)
1906-08-01 / 209. szám
Budapest, 1906. XXVI. évfolyam 209. szám. Szerda, augusztus 1 Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Epés® évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben 8 HL, vidéken 1081. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 55—06, igazg. 56—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. kar., Rökk Szilárd utca 4. sz. Ilöfuitú- a hirdetv-föltítt. toruu baromi-körut i. n. 2. oldalán. Apró hirdetések &ra. : Egy szó 6 ill., Tu.sz.gibb betörői 10 fl. Hirdetések milliméter számításiér, díjszabás szériát. Mai számunk 22 oldal. A nemzetiségi törvény és az egységes magyar nemzet. Budapest, jul. 31. A nemzeti állam és a magyar nyelv cím alatt július 21-iki számunkban kimutattuk, hogy úgy a magyar állam egységének és nemzeti jellemének a biztosítása, mint a honpolgárok összeségének az érdeke is múlhatatlanul megköveteli, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam hivatalos nyelvének ismerete ebben az országban általánossá tétessék, vagyis hogy a magyar nemzeti politikának a magyarosításra kell törekednie, a nélkül azonban, hogy ezzel az egyes polgárok faji érzése vagy anyanyelvéhez való ragaszkodása erőszakos rendszabályokkal megsértessék. A magyarosítás ebben az értelemben az államnak nemcsak joga, de önmaga iránti föltétlen kötelessége is. Igaz, hogy abban az esetben, ha a magyarosítás oly mértékben előre halad, hogy minden honpolgár megtanulja az állam nyelvét és minden polgárt ugyanazoknak az intézményeknek a szeretete hat át, mert mindenki ugyanazoknak a kulturális tényezőknek a hatása alá kerül, az lesz a következménye, hogy néhány nemzedék után a különféle anyanyelvű polgár lassan kint elszokik anyanyelve használatától és teljesen elfeledve azt, idővel nyelvi és faji sajátságát is elveszti, talán népies szokásait is elhagyja és teljesen beolvad a magyarságba. De ha ez a polgárok egyéni érzékenységének a sérelme és minden erőszak nélkül, úgyszólván az egyesek spontán elhatározásából megy végbe, amiatt a haza egy hű fiának sincsen oka keseregni, bármi legyen az anyanyelve, vagy bármely népfajból származzék is. E miatt csak azok a szomszédos államok vagy nemzetek aggódhatnak, csak azoknak az érdeke szenved sérelmet, amelyek abban reménykedhettek, hogy a magyar állam területén a velők rokonelemek rokonérzésére támaszkodva, valamikor osztozkodhatnak és határaikat Magyarországnak velők rokonnyelvet beszélő népei által lakott részeire is kiterjeszthetik. Az államnak magyarosításra irányuló politikájának jogosultságát tehát csak az állam ellenségei tagadhatják. Ezzel a kétségtelen igazsággal szemben a nemzetiségi politikusok komoly érvet fölhozni nem tudnak, hanem csak közhelyekkel, mint a jogegyenlőséggel, mint az általános emberi jogokkal s más effélével állanak elő s a nemzetiségi törvény végrehajtását követelik. De kérdezzük, hogy mi ellenkezik inkább a jogegyenlőséggel? Az-e, hogy egy államon belül mindenkinek módjában áll egy nyelvet megtanulni és annak segítségével boldogulni és a közélet minden terén érvényesülni; vagy pedig az, hogy a magyarsággal szemben, amely nem faj, hanem különböző fajokhoz tartozó magyar anyanyelvű emberek összesége, egyes népfajok intézmények segít- ■ ségével elzárkózhatnak, hogy a magok faji tisztaságát a nyelv és a vallás eszközeivel biztosítsák? Hiszen a jogegyenlőség és a faji elzárkózás egymással elvi ellentétben vannak és így, aki valamely fajnak a föntartása mellett száll síkra, az a jogegyenlőségnek üzen hadat. De akkor ne tessék a jogegyenlőség köpönyegébe burkolózni és vele a faji különállás politikáját védeni. Az általános emberi jogokkal pedig a faji különlét föntartására irányuló politika harcosai elő nem hozakodhatnak, először azért, mert ami a jogegyenlőséggel ellenkezik, az még inkább ellenkezik az általános emberi jogokkal; másodszor azért, mert az általános emberi jogok az embernek testi épségénél, életének és magánjogi cselekvési szabadságának a sérthetetlenségénél többre nem terjedhetnek s a politikai jogokra sehol sem vonatkoznak. A nemzetiségi törvény végrehajtásának a követelése pedig csak üres szólam. Üres szólam, először azért, mert végre van hajtva, másodszor azért, mert a nemzetiségi törvény nemzetiség alatt nem népfajokat, még kevésbbé közjogi különállással bíró népfajokat, hanem egyéni tulajdonságokat ért, azaz, ki-ki e törvény szerint olyan nemzetiségű, amilyen nyelvet anyjanyelvéül vall. Kitűnik ez abból, hogy a törvény, mely magát a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvénynek nevezi, nem az e hazában élő napfajoknak, mint ilyeneknek a jogegyenlőségét állapítja meg, hanem kimondván elvként azt, hogy Magyarország összes honpolgárai mint az egységes és oszthatatlan magyar nemzetnek a tagjai, nemzetiségekre való tekintettel egyenlő jogunk, szabályozza azt a kérdést, hogy az egyes polgárok a községi, törvényhatósági, egyházi, iskolai és egyesületi életben, valamint az államkormánynyal és más hatóságokkal szemben minő mértékben használhatják a magok anyanyelvét s a hatóságok a velük való érintkezésben ezt nyelvet mennyiben kötelesek alkalmazni. De ha a törvény nemzetiség alatt a nyelvet, mint az egyesek egyéni tulajdonságát érti, akkor hibásan nevezi magát nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvénynek. A nyelvek ugyanis nem lehetnek jogalanyok, mert sem természeti, sem jogi személyeknek nem tekinthetők és így a nyelveknek sem lehetnek jogaik. De nálunk nagy divat a nyelvek, a zászlók, a címer jogáról beszélni, a törvények is teszik ezt , holott nem a nyelvnek, a zászlónak, a címernek vannak jogai, hanem az államnak van joga a maga nyelvét, zászlaját, címerét megállapítani és azt követelni, hogy a polgárok és a hatóságok azzal éljenek és meg ne sértsék, továbbá a polgároknak van joguk a maguk nyelvét használni a hivatalos érintkezésben, amennyiben azt a törvény megengedi. De az anyanyelv, tehát a nemzetiség, jogilag nem is meghatározható fogalom. Hiába született valaki tótnak vagy szerbnek s hiába ez az ő igazi anyanyelvű, ha egyszer megtanult jól magyarul és magát magyarnak vallja és magyarul szeret beszélni, sem az állam, sem semmiféle hatóság nem foghatja rá, hogy ő tót vagy szerb nemzetiségű. Ha pedig ki-ki oly nemzetiségű, mint amilyennek magát vallja, akkor a nemzetiség jogi következményekkel nem is járhat és akkor a nemzetiségi egyenjogúságról is fölösleges beszélni. De mivel a törvény erről beszél, mert ezt a címet viseli, ezzel nem csekély mértékben járult hozzá ahhoz a fogalomzavarhoz, mely a nemzetiségi kérdésben még ma is fönnáll és amelyet a nemzetiségi politikusok sietnek kihasználni a maguk javára. De a nemzetiségi törvény nem csak ebben hibázik és jut ellentétbe önmagával, hanem abban is, hogy egységes nemzetet akar egységes kultúra nélkül, amikor megengedi, hogy egyes polgárok, egyesületek, községek, egyházközségek és egyházak nem csak alsóbb, azaz elemi-, hanem közép- és felsőiskolákat is állíthatnak, kulturális egyesületeket is alkothatnak nemzetiségi alapon, azaz iskoláiknak, amelyek az állam hasonló természetű intézeteivel egyenjogúak, tanítási nyelvét maguk határozzák meg. Hogyan legyen gondolkozásmódban, történeti hagyományokban, intézmények szeretetében és értelemben egységes egy nemzet, amelyen belül egyes és közönség nem csak a népnevelésnél, hanem az értelmiség képzésénél is mellőzheti az állam nyelvét mint tanítási nyelvet és amelyen belül mód van adva minden egyesnek, hogy az állam nyelvének elsajátítása nélkül, tehát idegen nemzetek kultúrájához való csatlakozással szerezhessen magának felsőbb tudományos képesítést?! Miért adja meg ez a törvény mindenkinek, egyesnek és közönségnek az iskolaállítás jogát, amikor ennek a jognak semmi köze sincsen sem a jogegyenlőséghez, sem az anyanyelv használatának a szabadságához ?! Hiszen ezzel éket ver a nemzeti egységbe s a nemzetet maga bontja nemzetiségi szervezetekbe, holott a nemzetiséget csakis mint egyéni tulajdonságot, nem pedig