Budapesti Hírlap, 1906. december (26. évfolyam, 330-359. szám)

1906-12-01 / 330. szám

Budapest, 2906. XXVI. évfolyam 330. szám. Szombat, december 1. Megjelenti mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árok: Bírási évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40­01. Egres szám ára helyben 8 fil., Tifiéban 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 66—66, igazg. 66—63. Főszerkesztő és laptulajdonos Rákosi Jenő. Szerkesztőség ét kiadóhivatal: Tin. ker., Rökk Szilárd-utca 4. sz. Elöfizetés-­­ hirdetés- fölvétel­. IVrut bál Joue Mirol­­. 11. a. ardalás. Apró hirdetések éra ■■ Egy szó 6 ill., vaetagabb betűvel 10 ili. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Vidor Pál halála, Budapest, nov. 30. Budapest népe egy halottat sirat, a­mit volt oka szeretnie és megbecsülnie és van oka igaz szivvel meggyászolnia. Egy Isten kegyelméből való magyar szinész, egy tisztes és sok szép siker babérjával ékes magyar író hunyt el, és halála nem a hosszú harcok, gyötrő kórság, vénségre hajló gyöngeség után elkövetkezett meg­­váltatás, hanem torzképű, szörnyűséges tragédia. Maga oltotta ki azt az életet, mely annyi benső és valós értékkel volt teljes és előtte mégis csak teherré, nap­­ról-napra lázas izgalmak közt vonszolt súlyos igává lett. Rettentő a sors, mely egy nekünk kedves művészre­ és­­költőre lecsapott és nem tudunk e pillanatban megszabadulni attól a hatalmas és le­nyűgöző érzéstől, melyet a kérlelhetet­len fátum romboló munkájának szemlé­lete költ szívünkbe. Vidor Pált nem bűne, gonoszsága, erőszakos, zabolátlan természete ölte meg, hanem érthető tévedése, szánandó gyengesége, energiátlan jósága. É Iás ez az igazán fájdalmas és megdöbbentő sorsá­ban; ez az aránytalanság tettei és e tet­tek gyümölcse között, e mérték fölött való meglakolás azért, a­mit mások vé­tettek ellene. Míg a maga területén mozgott, biz­tos és szilárd volt alatta a föld. A mű­vészre rámosolygott a legnyájasabb nap, a közönség szeretete. Meleg, csaknem családias vonzódás és megértés kötötte egybe ezt az őszinte, , természetes, naiv művészt nézőivel, a­kik a letűnt évtize­dek becsületesebb korában még csak az­­egyszerű, igazi, és hamis fogások nélkül dolgozó színészkedésben lelték gyönyö­rűségüket. " S a­miképp az őstermészet, egyedüli kegyes jótevője és iskolames­tere Vidor Pálnak, pazarul szórta rá leg­­dúsabb adományát, azonképpen ő is gondtalanul és vidáman­­árasztotta ki jó kedvét, humorát, mindenekelőtt pedig szívből fakadó, szívet hódító magyar nótáit. A­kikkel együtt nótázott, apos­tolai voltak ők a magyarságnak, a dal varázsával szereztek híveket nyelvünk­nek, kiszálltak egy idegen, ellenséges területen a főváros kellő közepében, hogy kis szigetük között a német tengert magyarrá tegyék. Vakmerőségnek tet­szett vállalkozásuk az uj Argonautáknak és csodát műveltek. Legyen áldott azok emlékezete, a­kik részesei voltak e­­nagy műnek, legyen dicsőség azok része, a­kik még élnek és mégis tudatában van­nak, hogy történeti ■ érjen kis munkát, vé­geztek ! Köztük a legkedvesebbek egyike volt Vidor Pál, a színész. Soha ezt az ér­demét feledés homályába ne vonja az utódok háládatlansága! A nagy Tamássy utóda egyúttal ta­nítványa volt Tóth Edének és társa Csepreghy Ferencnek. A színész színda­rabot irt és itt is nyomába szegődött a szerencse. Ama fogékonyabb korban, a­mikor az álműveltség nem hivalkodott még oly felmen és ép volt az érzék a ma­gyar nép szűkkörü, de bensőséges vilá­gának tarka­­ jelenetei iránt. Vidor Pál szerény Múzsája hatott. A népből ki­emelkedett író visszatért oda, a­hol gyö­keredzett,­ .abból a forrásból merített, melynek költészete kiapadhatatlan gyön­géd naivitásban és eleven igazságban. A közönség és ízlésének irányítója, a sajtó, szíves örömmel látta Vidor szorgos fog­lalatoskodását a népszínművel és a színészért megbecsülte az írót, az íróért még többre tartotta a színészt. Pályája boldog­an békességben vitte előre, már elvirágzott ,fiatalsága, már férfikorának is túl volt teljességén, de hanyatlást rajta nem észlelhetett volna még ellensége sem, ha egyáltalán lett volna ellensége a jóságos, egyenes, egy­szerű embernek. És ekkor egyszerre meg­tört élete egyenes útja. Uj babért kívánt meg, uj izgalmak hatását, édes mérgét óhajtotta kipróbálni, új hatalom gyönyö­rének serlegét szerette volna kiüríteni. Itt van szörnyű tévedésének kezdete, vége a mai pisztolylövésben. A gyakor­latlan szipé­sz elhagyta azt a pályát, mely minden jóval kínálta és új életbe fogott, a­melyhez nem értett. A pénztelen em­ber olyan üzletbe kezdett, a­melynek sem kockázatáról, sem szükségleteiről, sem veszedelmeiről nem lehetett világos fo­galma. Ezen túl élete az ügyetlen és ver­gődő üzletember szánalmas botlásainak hosszú sora. Nem tudta, kik veszik körül és kik leselkednek az ő vesztére és öröké Herepey Károly. 1817—1906. Irta Szilágyi Gyula. Gyászol az ország együk történelmi neve­zetességű főiskolája, a nagyenyedi Bethlen-kol­­légium­, gyászolja professzorainak tudós nesz­torát; gyászol az ország egyik leggazdagabb múzeuma, a Bethlen-kollégium régiségtára, ás­vány,­ kőzet- és kövület-gyűjteménye gyászolja fáradhatatlan, önzetlen megteremtőjét . . . Meghalt Herepey Károly! Nem lelkesít többet önzetlenül szeretni a hazát, nem biztat többet kitartó munkára, folytonos tanulásra, nemzeti kultúránk föllendítéséért. Erdélyi em­bernek alig elhihetően hangzik a gyászhír. Mel­lette nőttünk föl, tanítványai voltunk, ismertük mindnyájan és már-már azt hittük, hogy örökké közöttünk lesz a kedves, jó Bácsi. Hiszen, h­ogy­­léte felől kérdezősködve, hányszor hallottuk tőle magától, a­mint mondogatta: ne féljetek, fiaim, nem engedek egy órát sem a százból. A természet nagy törvényei nem tesznek kivételt legjobb­­jainkkal sem. Herepey Károly nincs többé az élők sorában és azért mégis örökké fog élni, múltja biztosítja örök életét! Herepey Károly érdemét, nagyságát iga­zán kifejezni csak értékes gyűjteményei tudják. Erdély arheológusa, lelkes hazafi, mélyen érző szív, feledhetetlen jellem volt. E pár szó eleget mond, ebben van az ő egész múltja. * Külső elismerésben soha sem volt része. Hire — nem tekintve a szaktudósokat — alig terjedt túl a Királyhágón, hanem azon innen annál jobban ismerte mindenki, alig volt idő­sebb tanult ember, ki tanítványa nem lett volna. Ott, a­honnan az elismerés külső jelei jönnek, nem tűnt föl az ő zajtalan munkája. Haza, egy­ház, tudós társaságok, minisztérium nem vette észre egyszerű alakját, pedig érettük dolgozott, de ő maga akarta ezt így. Kerülte a föltűnést, bántotta, ha emleget­ték, ha érdemeiről szóltak. Jegyzeteinek is csak önképzés volt a céljuk, soha sem gondolt arra, hogy nyomtatásban is megjelenhetnek. Kedvelte a magányt, az ismeretlenséget, de mi, kik szeret­tük, nem engedhetjük, hogy a múltak homályába örökre eltűnjön lelkének sok kedvességével, ere­deti természetének, tiszta jellemének minden szépségével. Buzás-Bocsárdon 1817. szeptember 1-én szü­letett, abban az időben, a­mikor Ferenc császár éppen Enyeden tartózkodott egész kíséretével. Szülei jómódú, nemesi családból származtak. Nemesi eredetére ő ugyan semmit sem tartott, de annál büszkébb volt családjának ősi becsüle­tére. Atyja, Herepey Vince Sámuel, Alsófehér­­megye táblabirája volt és Bethlen Pálné grófné összes jószágainak teljes hatalmú kezelője. Becsületességében a grófné annyira megbízott, hogy év végén a beter­jesztett számadásokat olva­­satlanul összetépte s fia gazdatisztjét a két leg­szebb csikóval jutalmazta meg. Anyja kisbaconi Benedek Zsófia, a bocsárdi ev. ref. pap leánya, a nőiség minden erényével tündöklött. Tőle örö­költe gyöngéd, nemes lelkét, általános embersze­­retetét. Szüleihez hála és kegyelet fűzte, utolsó napjáig szeretettel emlékezett rájuk, pedig mi­lyen korán elvesztette őket. Alig volt tíz éves, már egészen árván állott az emberek között. Ol­vasni még a buzásbocsárdi iskolában tanult, egyéb ismereteit a nagyenyedi és selmeci főisko­lákon sajátította el. Az enyedi iskolát a „kis német“ grádustól végigjárta a logikáig, 1834- ben lett diák. Szépírás, rajzot Barabástól, a híres festőtől tanult, kivel atyafiságban is volt, filo­zófiát Csórja professzortól, németet a híres Baricz János orvosdoktortól, jogot Szász Ká­­rolytól hallgatott. Első eminens volt az első osztálytól az utolsóig. Enyedről a selmeci bányászati főisko­lára ment. Egészen a természet fia volt, szerette a természet minden országát, de hogy ezenkívül mi ösztönözte arra, hogy bányász legyen, nehe­zen volna megállapítható. Bányászmérnöki ok­levele megszerzése után a zalatonai állami bányahivataloknál vállalt hivatalt, mint bánya­gyakornok. Itt találta a szabadságharc. Kossuth Lajos hivó szózatára az elsők között állott be az enyedi nemzetőrök csapatába s ezzel bányász­pályája egyszer s mindenkorra bevégződik. In­nen a tüzérekhez ment át mint közlegény, végül az utászcsapatoknál szolgált, hol megbizhatósá­­gáért s hídépítéseknél többször kipróbált szak­ismeretéért Bem hadnagygyá léptette elő. A segesvári végzetes csatától s így a biztos pusztu­lástól csak véletlen szerencse tartotta távol. A borgoprundi csatában megsebesült, sebével több, mint nyolc hétig kórházban feküdt, ezért nem tudott egy ideig részt venni a szabadságharc folytatólagos eseményeiben. A­mikor újra a küz­dők sorába állott, Kolozsvárt elfogták Graczá­­val, Mester Károlylyal és Székely Jánossal egy- Mai számunk 32 oldal.

Next