Budapesti Hírlap, 1906. december (26. évfolyam, 330-359. szám)
1906-12-01 / 330. szám
Budapest, 2906. XXVI. évfolyam 330. szám. Szombat, december 1. Megjelenti mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árok: Bírási évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 4001. Egres szám ára helyben 8 fil., Tifiéban 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 66—66, igazg. 66—63. Főszerkesztő és laptulajdonos Rákosi Jenő. Szerkesztőség ét kiadóhivatal: Tin. ker., Rökk Szilárd-utca 4. sz. Elöfizetés- hirdetés- fölvétel. IVrut bál Joue Mirol. 11. a. ardalás. Apró hirdetések éra ■■ Egy szó 6 ill., vaetagabb betűvel 10 ili. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Vidor Pál halála, Budapest, nov. 30. Budapest népe egy halottat sirat, amit volt oka szeretnie és megbecsülnie és van oka igaz szivvel meggyászolnia. Egy Isten kegyelméből való magyar szinész, egy tisztes és sok szép siker babérjával ékes magyar író hunyt el, és halála nem a hosszú harcok, gyötrő kórság, vénségre hajló gyöngeség után elkövetkezett megváltatás, hanem torzképű, szörnyűséges tragédia. Maga oltotta ki azt az életet, mely annyi benső és valós értékkel volt teljes és előtte mégis csak teherré, napról-napra lázas izgalmak közt vonszolt súlyos igává lett. Rettentő a sors, mely egy nekünk kedves művészre ésköltőre lecsapott és nem tudunk e pillanatban megszabadulni attól a hatalmas és lenyűgöző érzéstől, melyet a kérlelhetetlen fátum romboló munkájának szemlélete költ szívünkbe. Vidor Pált nem bűne, gonoszsága, erőszakos, zabolátlan természete ölte meg, hanem érthető tévedése, szánandó gyengesége, energiátlan jósága. É Iás ez az igazán fájdalmas és megdöbbentő sorsában; ez az aránytalanság tettei és e tettek gyümölcse között, e mérték fölött való meglakolás azért, amit mások vétettek ellene. Míg a maga területén mozgott, biztos és szilárd volt alatta a föld. A művészre rámosolygott a legnyájasabb nap, a közönség szeretete. Meleg, csaknem családias vonzódás és megértés kötötte egybe ezt az őszinte, , természetes, naiv művészt nézőivel, akik a letűnt évtizedek becsületesebb korában még csak azegyszerű, igazi, és hamis fogások nélkül dolgozó színészkedésben lelték gyönyörűségüket. " S amiképp az őstermészet, egyedüli kegyes jótevője és iskolamestere Vidor Pálnak, pazarul szórta rá legdúsabb adományát, azonképpen ő is gondtalanul és vidámanárasztotta ki jó kedvét, humorát, mindenekelőtt pedig szívből fakadó, szívet hódító magyar nótáit. Akikkel együtt nótázott, apostolai voltak ők a magyarságnak, a dal varázsával szereztek híveket nyelvünknek, kiszálltak egy idegen, ellenséges területen a főváros kellő közepében, hogy kis szigetük között a német tengert magyarrá tegyék. Vakmerőségnek tetszett vállalkozásuk az uj Argonautáknak és csodát műveltek. Legyen áldott azok emlékezete, akik részesei voltak enagy műnek, legyen dicsőség azok része, akik még élnek és mégis tudatában vannak, hogy történeti ■ érjen kis munkát, végeztek ! Köztük a legkedvesebbek egyike volt Vidor Pál, a színész. Soha ezt az érdemét feledés homályába ne vonja az utódok háládatlansága! A nagy Tamássy utóda egyúttal tanítványa volt Tóth Edének és társa Csepreghy Ferencnek. A színész színdarabot irt és itt is nyomába szegődött a szerencse. Ama fogékonyabb korban, amikor az álműveltség nem hivalkodott még oly felmen és ép volt az érzék a magyar nép szűkkörü, de bensőséges világának tarka jelenetei iránt. Vidor Pál szerény Múzsája hatott. A népből kiemelkedett író visszatért oda, ahol gyökeredzett, .abból a forrásból merített, melynek költészete kiapadhatatlan gyöngéd naivitásban és eleven igazságban. A közönség és ízlésének irányítója, a sajtó, szíves örömmel látta Vidor szorgos foglalatoskodását a népszínművel és a színészért megbecsülte az írót, az íróért még többre tartotta a színészt. Pályája boldogan békességben vitte előre, már elvirágzott ,fiatalsága, már férfikorának is túl volt teljességén, de hanyatlást rajta nem észlelhetett volna még ellensége sem, ha egyáltalán lett volna ellensége a jóságos, egyenes, egyszerű embernek. És ekkor egyszerre megtört élete egyenes útja. Uj babért kívánt meg, uj izgalmak hatását, édes mérgét óhajtotta kipróbálni, új hatalom gyönyörének serlegét szerette volna kiüríteni. Itt van szörnyű tévedésének kezdete, vége a mai pisztolylövésben. A gyakorlatlan szipész elhagyta azt a pályát, mely minden jóval kínálta és új életbe fogott, amelyhez nem értett. A pénztelen ember olyan üzletbe kezdett, amelynek sem kockázatáról, sem szükségleteiről, sem veszedelmeiről nem lehetett világos fogalma. Ezen túl élete az ügyetlen és vergődő üzletember szánalmas botlásainak hosszú sora. Nem tudta, kik veszik körül és kik leselkednek az ő vesztére és öröké Herepey Károly. 1817—1906. Irta Szilágyi Gyula. Gyászol az ország együk történelmi nevezetességű főiskolája, a nagyenyedi Bethlen-kollégium, gyászolja professzorainak tudós nesztorát; gyászol az ország egyik leggazdagabb múzeuma, a Bethlen-kollégium régiségtára, ásvány, kőzet- és kövület-gyűjteménye gyászolja fáradhatatlan, önzetlen megteremtőjét . . . Meghalt Herepey Károly! Nem lelkesít többet önzetlenül szeretni a hazát, nem biztat többet kitartó munkára, folytonos tanulásra, nemzeti kultúránk föllendítéséért. Erdélyi embernek alig elhihetően hangzik a gyászhír. Mellette nőttünk föl, tanítványai voltunk, ismertük mindnyájan és már-már azt hittük, hogy örökké közöttünk lesz a kedves, jó Bácsi. Hiszen, hogyléte felől kérdezősködve, hányszor hallottuk tőle magától, amint mondogatta: ne féljetek, fiaim, nem engedek egy órát sem a százból. A természet nagy törvényei nem tesznek kivételt legjobbjainkkal sem. Herepey Károly nincs többé az élők sorában és azért mégis örökké fog élni, múltja biztosítja örök életét! Herepey Károly érdemét, nagyságát igazán kifejezni csak értékes gyűjteményei tudják. Erdély arheológusa, lelkes hazafi, mélyen érző szív, feledhetetlen jellem volt. E pár szó eleget mond, ebben van az ő egész múltja. * Külső elismerésben soha sem volt része. Hire — nem tekintve a szaktudósokat — alig terjedt túl a Királyhágón, hanem azon innen annál jobban ismerte mindenki, alig volt idősebb tanult ember, ki tanítványa nem lett volna. Ott, ahonnan az elismerés külső jelei jönnek, nem tűnt föl az ő zajtalan munkája. Haza, egyház, tudós társaságok, minisztérium nem vette észre egyszerű alakját, pedig érettük dolgozott, de ő maga akarta ezt így. Kerülte a föltűnést, bántotta, ha emlegették, ha érdemeiről szóltak. Jegyzeteinek is csak önképzés volt a céljuk, soha sem gondolt arra, hogy nyomtatásban is megjelenhetnek. Kedvelte a magányt, az ismeretlenséget, de mi, kik szerettük, nem engedhetjük, hogy a múltak homályába örökre eltűnjön lelkének sok kedvességével, eredeti természetének, tiszta jellemének minden szépségével. Buzás-Bocsárdon 1817. szeptember 1-én született, abban az időben, amikor Ferenc császár éppen Enyeden tartózkodott egész kíséretével. Szülei jómódú, nemesi családból származtak. Nemesi eredetére ő ugyan semmit sem tartott, de annál büszkébb volt családjának ősi becsületére. Atyja, Herepey Vince Sámuel, Alsófehérmegye táblabirája volt és Bethlen Pálné grófné összes jószágainak teljes hatalmú kezelője. Becsületességében a grófné annyira megbízott, hogy év végén a beterjesztett számadásokat olvasatlanul összetépte s fia gazdatisztjét a két legszebb csikóval jutalmazta meg. Anyja kisbaconi Benedek Zsófia, a bocsárdi ev. ref. pap leánya, a nőiség minden erényével tündöklött. Tőle örökölte gyöngéd, nemes lelkét, általános emberszeretetét. Szüleihez hála és kegyelet fűzte, utolsó napjáig szeretettel emlékezett rájuk, pedig milyen korán elvesztette őket. Alig volt tíz éves, már egészen árván állott az emberek között. Olvasni még a buzásbocsárdi iskolában tanult, egyéb ismereteit a nagyenyedi és selmeci főiskolákon sajátította el. Az enyedi iskolát a „kis német“ grádustól végigjárta a logikáig, 1834- ben lett diák. Szépírás, rajzot Barabástól, a híres festőtől tanult, kivel atyafiságban is volt, filozófiát Csórja professzortól, németet a híres Baricz János orvosdoktortól, jogot Szász Károlytól hallgatott. Első eminens volt az első osztálytól az utolsóig. Enyedről a selmeci bányászati főiskolára ment. Egészen a természet fia volt, szerette a természet minden országát, de hogy ezenkívül mi ösztönözte arra, hogy bányász legyen, nehezen volna megállapítható. Bányászmérnöki oklevele megszerzése után a zalatonai állami bányahivataloknál vállalt hivatalt, mint bányagyakornok. Itt találta a szabadságharc. Kossuth Lajos hivó szózatára az elsők között állott be az enyedi nemzetőrök csapatába s ezzel bányászpályája egyszer s mindenkorra bevégződik. Innen a tüzérekhez ment át mint közlegény, végül az utászcsapatoknál szolgált, hol megbizhatóságáért s hídépítéseknél többször kipróbált szakismeretéért Bem hadnagygyá léptette elő. A segesvári végzetes csatától s így a biztos pusztulástól csak véletlen szerencse tartotta távol. A borgoprundi csatában megsebesült, sebével több, mint nyolc hétig kórházban feküdt, ezért nem tudott egy ideig részt venni a szabadságharc folytatólagos eseményeiben. Amikor újra a küzdők sorába állott, Kolozsvárt elfogták Graczával, Mester Károlylyal és Székely Jánossal egy- Mai számunk 32 oldal.