Budapesti Hírlap, 1907. február (27. évfolyam, 28-51. szám)

1907-02-01 / 28. szám

Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 28. szám. Péntek, február 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy Hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 84—*63, kiadók: 55—65, igazg. 56—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fotórér: Ugyane ház József-temt 5. tt a. oldalán. Apró hirdetések Ara : Egy sajó & 11., vastagabb betűvel 10 fll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Züllő háztartások. Budapest, jan. 31.­ Egypár esztendő óta éreztük­ azok­nak az ellenséges erőknek működését, a­melyek a polgári háztartás erkölcsi és anyagi rendjére törnek. De még egyszer sem éreztük olyan erősen, mint most. A háztartási cikkek rémítő drágulásához a cselédbajok aggasztó kiélesedése járul. Már nemcsak a gondosabb asszonyokból álló társaságokban van folyton szó a drágaságról és a cselédmizériákról, ha­nem a férfiak is kénytelenek e dolgok iránt érdeklődni. A kereső családfőnek és a háztartást kormányzó háziasszony­­­nak a maihoz hasonló rossz sorsa még soha sem volt. A mai nap ügye-baja és a holnap emésztő gondja uralkodik az em­berek lelkén. Ennek az állapotnak zajo­sabb megnyilvánulását csak­ azért nem láttuk eddig, mert a modern magyar társadalom a most mutatkozó bajokkal jóformán­­ először találja magát szemben s nem tudja magát miként, viselni. Nem tudjuk azonban, meddig tart ez a­ mos­tani csöndes elvérzésféle folyamat s mi­kor nyúl a gyógyítóeszközökhöz, az eny­hítő balzsamokhoz és a sebeket kiégető vashoz. Valaminek kell történnie. Mert csak nagyon kevés kell hozzá, hogy a mostani véletlen bajokat belső és külső ellenségeink mesterségesen is gyarapít­­sák és olyan sebeket üssenek a műveit társadalmi osztályokon, a­melyek erejé­nek javarészétől megfosztják. A drágaságról­­ már évek óta írunk és­ beszélünk. Nyugodt lelkiismerettel kiírhatjuk azt a súlyos vádat, hogy el­hárítása érdekében az illetékes tényezők­nek egyike sem tett egy lépést sem. Sem a fogyasztó közönség, sem­­ a közvetítő kereskedelem,­­sem a termelés, sem a fő­város, sem a kormány. A piaci mizériák, mintha csak vérszemet kaptak volna a tapasztalt tehetetlenség­­ láttára, évről­­évre gyarapodtak. A drágaság, a rossz mérték, a hamisítás, a fogyasztó publi­kum szemérmetlen zsákmányolása a legutóbbi két év alatt megkétszerező­dött. Ezen a télen nyakunkba szakadt még a lakásbér és a tüzelő-, meg világító­­anyag szertelen megdrágulása is. Mindez azt jelenti, hogy most háromszáz korona kell arra, a­mit eddig kétszázért vagy százötvenért megkaptunk. És még töb­bet.’ jelent a háztartások óriási nagy többségére nézve, a­melyek a régibb olcsóbb viszonyok mellett is csak defi­cittel voltak föntarthatók. A nélkülözést, a sanyarúságot vagy a teljes anyagi romlást. A nemzeti kormány mind e jelen­séggel szemben nem maradt közömbös. A nemzet belső élete és a kormányzás között eddig ismeretlen szorosabb kap­csokat láttunk mutatkozni, mikor ősz­szel, az alkotmánypárt költségvetési ér­tekezletén a társadalmat fojtogató drá­gaságot tárgyalták s a miniszterelnök ki­jelentette, hogy a kormány e tekintetben cselekedni akar- Azt hiszszük, itt lenne az ideje, hogy­ cselekedjék. Hibás dolog lenne azonban a­ kor­mánytól egyebet várni, mint irányítást s azoknak az önvédelmi intézkedéseknek a támogatását, a­melyeket a fogyasztó társadalom maga tesz. A rossz kereske­delmi szervezetből, az üzérkedő vissza­élésekből jövő támadásokat magának a fogyasztóközönségnek kell visszaverni. Közönségünk azonban olyan öntudatlan ,és gyámoltalan , ebben a védekezésben, hogy a kormánytól követelnünk kell az erélyes irányítást s a meginduló védeke­zés hathatós támogatását. Az egész fővárosban csak egy na­gyobb intézmény van, a­mely a szükség­leti cikkek olcsóbbítását szolgálja. .Ez a köztisztviselők fogyasztási szövetkezete. De ez is csak igen lanyhán működik, hiszen a fővárosban élő tisztviselőknek alig tizedrészét szolgálja. A főváros köz­intézményei, kezdve a drága,és rossz vá­sárcsarnokokon, mind a piac drágításán­­dolgoznak. A termelők még mindig az export után sóvárognak. Hosszabb időre és előre lekötik a termésük javát a kivi­teli cégek ügynökeinek s nem gondolnak arra, hogy itt vannak már az orruk előtt a jól fizető piacok. Nemcsak a fővárosé, de a vidéki városoké is. Azokat a bajo­kat, a­melyek a városi piacok rossz szer­vezetéből, a fogyasztók gyámoltalansá­gából és a termelők rövidlátásából fa­kadnak, nem nehéz orvosolni. Az olyan népeknél, a­melyek hasonló bajokkal A for­arina csókja, írta Vasskó Elemér. A velencei Szent Márk-templomnak a Piazzetta és a tenger felé eső oldalán, ott, a­hol a sarkon az Acconból hozott keresztes lovagok szobrai ölelkeznek egymással, fenn a Bazilika oromzatánál örökösen ég két kovácsolt vas lámpa. A cicerónék nem igen szokták rájuk figyelmez­tetni az idegeneket, pedig a két lámpás történe­tet mond el. Ezek a fornaretto lámpásai­ így ne­vezték el őket egy szegény fornarettoról, egy pékinasról, kinek lelki üdvösségéért egykor a Negyvenek Tanácsa gyujtatta ezt a két örök lámpást, mert a fiút valamikor régen mint egy előkelő fiatal nemes vélt gyilkosát ártatlanul kivégezték. .. 1347-et írtak az Úr születése után. Élt akkor Velencében egy érdemes pékmester, a­kit gyönyörű szép feleséggel áldott meg a­ sorsa. La Bella fornarina, a szép pékné: Így hívták a mu­lató város fiatal lovagjai a szép asszonyt é­s meg voltak győződve a név igazságáról. Terezona az ő kissé teli pompás alakjával beillett a régi nagy festők híres modelljei közé, a­kiket oltárképektől a rajzokig olyan sokféle alakban örökítettek meg, a velencei akadémiától egészen a budapesti Szépművészeti Múzeumig. Szépségét a király­nőkénél ragyogóbb korona gyanánt aranyvörös­­ségű szőka haja ékesítette; az a bizonyos Tizián­­vörös haj, mely egykor büszkesége volt a velencei asszonyoknak és a mely azóta kiveszett a lagú­nák városából. A milyen bőkezűen áldotta meg hajdiszszel az ég a szép Terezonát, magának Lambertucció mesternek épp olyan kevés jutott belőle. Sőt feje egészen kopasz lett volna, ha Terezona nem gon­doskodik néha azokról a szarvakról, melyeket némely férj szokott viselni. A fegyverkovácsok utcáján, a Calle degli Fabbrin, hova Terezona virágos ablakai nyíltak, sok fiatal lovag sétált, a­ki szívesen segített a szép fornarinának a férje homlokának földiszítésében. Egy novemberi nap alkonyán Terezona ki­tekintett erkélyes ablakán, hogy néhány izgal­mas szót váltson egy fiatal lovaggal, ki ott sétált a ház előtt a Calle degli Fabbrin. S beszélgetésük ezzel végződött: — Ha lehet, ma éjjel kötélbágcsó lesz az ablakban. Ki fogok tekinteni az erkélyre, ha odalenn megszólal a mandolin. — Lakoma lesz nagybátyámnál a Tran­­sari-palotában, de én azért mindenesetre eljövök. A magyar követ egészségére ehetnek nélkülem is. Nagy Lajos magyar király akkor vezette hadait Nápolyba, hogy megboszulja öcsését, Endrét, kit felesége, Johanna és a szeretői meg­gyilkoltak. Udineig együtt vonult a magyar se­reg, de azután apróbb csapatokra szakadva ha­ladt át Olaszországon, hol akkor majd minden városban más volt a fejedelem, Velence Lajos királynak soha sem volt valami nagy barátja, akkor még igen élénkek voltak Velencében a zárai emlékek, hiszen csak egy évvel ezelőtt mér­ték össze Zára falainál kardjukat Lajos és Ve­lence. De szükség nélkül a signoria nem kötött ki Európának akkor leghatalmasabb királyával s az Adria csöndes maradt, bár az Olaszországon átvonuló magyar hadak felé elég barátságtalan szél fújt Nápolyból, hol Johanna mulatott és Avignonból, hol akkor a pápa székelt. Mikor az egyik magyar csapat a velencei tartományon átvonulva, olyan közel jutott a lagúnákhoz, hogy Ugartay István Szörényi bánt követséggel bekül­­dötte Velencébe, a signoria nagy tisztességgel fogadta a magyar urakat, a prokurátoroknak a Márk-tér belső oldalán fekvő régi palotájában rendezett be szállást a számukra s mikor Ugartay távozott, Velence fegyvereket, élelmiszereket és száz arany zecchinót küldött az átvonuló magyar csapat számára. •* — Az éjjel, rózsám, nem lehetek idehaza — mondotta Lambertuccio mester a feleségének. — A signoria ötszáz kenyeret süttet a velencei pékekkel azoknak a folyton háborúskodó gaz­magyaroknak. Nekem tehát a műhelyben kell dolgoznom egész éjjel, de hogy bajod ne essék, a földszinten itt hagyom szolgálatodra Pietrot, az inast. Mondotta és elment a pékmű­helybe, mely a ház túlsó oldalán lévő kis cortere nyílt, a szom­széd házak által befoglalt udvarra. * A Canal Granden, a Transart-palota falai­nak vaskarikáiba tűzött égő fáklyák lobogása hirdette, hogy a doge atyjafia lakomát ad ma este a Szörényi bán tiszteletére. A palota előtt a családi színekkel és címerekkel ékesített cölöpök­höz egymásután kötötték ki a patríciusok csó­­nakait, jött a’doge disz-gondolája is és­ végül a Szörényi bán. Csak két magyar úr kisérte, a fia- Siai számunk 24 oldal. stó­. *

Next