Budapesti Hírlap, 1907. február (27. évfolyam, 28-51. szám)

1907-02-01 / 28. szám

többször küzdöttek, már meg is történt volna az orvoslás társadalmi úton. Ná­lunk azonban, a­kik az aránylagos ház­tartási jóllétből csak most estünk a nyo­morúságba, a kormány erélyes vezetése és útmutatása szükséges ahhoz, hogy eredményt érjünk. Nehezebb kérdés a cseléd­mizéria. Igen nagy baj, hogy cselédeink javát odaengedtük az amerikai cselédközvetí­­tőknek és itteni cinkostársaiknak, a­kik olyan ügyesek, hogy még a nemzeti kor­mány kezét is ki tudják kerülni. Ez éven még erősebben megindult a cselédkiván­dorlás. E sorok írója csak egy házból három cselédet tud, a­ki Amerikába ké­szül. A cselédszerzőknél nincs cseléd. Ha azután azt nyomozzuk, hogy honnan kerül az útiköltség, ki szerzi meg az út­levelet, honnan kerül a törvénykövetelte kisérő, ki várja a kivándorló leányt az amerikai kikötőben, a nyomozásunk ködbe vész, melyen a rendőrség volna hivatva áthatolni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a cselédek kivándorlását öntudatos kezek intézik. A­mint azt is láttuk, hogy a cselédség még a szokásos kis tiszteletet sem hajlandó megadni a gazdáknak s a legegyszerűbb kifogásolá­sát a munkájának, tudatlanságának vagy lustaságának olyan sérelemül te­kinti, a­mely miatt törvényt sértve, azonnal ott hagyja a házat. A tavaly szabadjára eresztett és miniszterileg támogatott császári szocialista izgatás a cselédek között is megtermette a maga gyümölcsét. A szellem, a­mely falusi népünknél lábra kapott, erősen át van hatva Ame­rikából jött eszmékkel. A cselédi szolgá­latot most már általában igen lealacso­­nyítónak tekintik, a­melyet csak nagy fizetés mellett szabad elviselni. Ma úgy állunk, hogy cselédet azok a házak kap­nak legkönnyebben, a­hol nincs ugyan jó bánásmód, de van nagy fizetés és lany­hább a házirend. A magyar háziasszo­nyok leggyakoribb típusa azonban, a rend- és tisztaságszerető, a cselédjeit anyai módon gondozó asszony rossznak van kikiáltva, a­kivel foghegyen beszél a cselédszerző s­­minduntalan szakit a cseléd. A magyar társadalmi élet belső er­kölcsi és anyagi rendje ezt az állapotot sohá nem tűrheti. A züllő háztartások anyagi és erkölcsi bomlasztó hatása be­láthatatlan. Segíteni kell a cseléd­mizé­riákon is. A cselédek megrendszabályozása, a­mit a főkapitány vitt végbe, megtisztí­totta a fővárost tömérdek rossz elemtől, a­kik csak névleg viselték a cseléd nevet. Sajnos, a rendőri eljárás sok jóba is bele­ütközött és ez is gyarapította a cselédek kivándorlását. A rosszak helyébe jobbak nem jöttek, pedig falvainkban van igen sok keresetre szoruló, ügyes, erkölcsös leány. Ha a jobbérzésű anyák meg lesz­nek nyugtatva abban a tekintetben, hogy lányuk nem zallik el a városi élet­ben s a lányok is, hogy rendőri eljárás­ban nem lesz részük, erkölcsüket, egész­ségüket nem fenyegeti veszedelem, a most uralkodó bérviszonyok mellett nem lesz nehéz cselédségünket regenerálni. De erre a célra is társadalmi szervezetek szükségesek, jobbak, okosabban műkö­dők, mint az egy-két meglévő. A városi háziasszonyoknak nem lenne nehéz ilyenféle nagy egyesületeket alkotni, a­melyek elhatolnának a falusi szegény családokig, hogy gyermekeiket tisztes­séges és hasznothajtó foglalkozásba von­ják. Ide­s­tova a cselédek tanításával és nevelésével is foglalkoznunk kell, any­­nyira lábra kapott közöttük a tudatlan­ság és dologkerülés. A züllő háztartásokat fönn kell tar­tanunk a hanyatlás útján. Egyes embe­rek elszigetelt ereje a cél megközelíté­sére nem elegendő. A fönnálló társa­dalmi szervezetek foglalkozzanak a föl­vetett kérdésekkel s igy hamarosan meg­indulhat az eredményt ígérő mozgalom. A képviselőház holnap délelőtt tíz óra­kor ülést tart, a­mely elsőbben az apropriációt tárgyalja. A vita, mint más helyen is említjük, már be van rekesztve és így csupán a szavazás lesz napirenden. Ezután két kisebb javaslatot és a kérvényeket tárgyalja a képviselőház. Az új igazságügyminiszter. Ma dél­ben a képviselőházban teljes határozottsággal Günther Antal igazságügyi államtitkárt emle­gették igazságügyminiszternek és a mi értesü­lésünk is az, hogy Günther lesz Polónyi Géza utódja. Kinevezését még­sem lehet befejezett dolognak tekinteni, mivel itt kétrendbeli etikett­kérdéssel kell számolni. Első­sorban ugyanis a királynak tesz jelentést a miniszterelnök a tá­vozó miniszter lemondásáról és csak aztán tesz javaslatot az új miniszter személyéről, így tehát előzetesen a király beleegyezése szükséges. A másik etikettkérdés pedig a következő: Wek­erle Sándor a jelölés dolgát, mint a koalíciónak kor­mányelnöke, a függetlenségi pártra bízza, mivel az új miniszter csak függetlenségi párti lehet. Annak a körülménynek oka pedig, hogy már ma olyan határozottsággal emlegették Günther miniszterségét, egy incidens volt. Wek­erle Sán­dor miniszterelnök ugyanis ma reggel levelet kapott Günther Antal államtitkártól, de nem volt ideje fölbontani. Polópyinak a képviselőház ülésterméből történt távozása után a miniszter­­elnök Güntherhez ment s kérdezte tőle, hogy mi van a levélben? — A lemondásom az államtitkárságról —– felelte Günther. — Akkor föl sem bontom a levelet —– mondotta a miniszterelnök. Ebből az incidensből következtettek, hogy Günther az új igazságügyminiszter. Mind­a mellett föntarthatjuk abbeli hír­adásunkat, hogy csakugyan Günther lesz az új miniszter. Az új igazságügyi államtitkár jelölt Mesk­ó László, a­ki a függetlenségi pártnak régi és népszerű tagja. Megemlítjük itt végül, hogy Wek­erle Sán­dor miniszterelnök és Kossuth Ferenc kereske­delmi miniszter ma este fönn voltak a függet­lenségi pártkörben, a­hol a párttagokkal hosz­­szabb ideig beszélgettek. Természetesen sok szó esett az uj igazságügyminiszter és államtitkár kinevezéséről is s úgy tudjuk, hogy a pártnak igen sok tagja Günther Antalt óhajtotta Pa­tal vitézek otthon maradtak a prokurátorok pa­lotájában. Alkonyatkor Adorján vitéz kisétált egy kicsit s csakhamar beletévedt a fegyverko­vácsok közeli utcájába. Szemébe ötlött az erké­­lyes ablak s rajta a kötélhágcsó. Adorján vitéz nem hiába látott elég vár ostromot, a szép Tere­­zonát megpillantva, néhány szökéssel fönn ter­mett a hágcsó felső fokán. Szép legény volt Ador­ján vitéz s a fornarina, a­mint végig mérte a merész látogatót, csakhamar elfeledte, hogy az ő jövetelét nem jelentette be mandolin. Alig hogy becsukódott az ablak s eltűnt a kötélhágcsó — hiszen a csókok csattogását nem bízzák a ma­darak szárnyára — sem­ a Calle degli Fabbrin megszólalt Mercutio: hosszú, selymes zöld köpe­­nyegbe hurkolt lovag pengette a mandolint, pen­gette busán. A Transari-palota billikomait először Tybald hagyta ott. Mikor a szép asszonynak ez a másik imádója Mercutiot nem látta ott, sietett végezni s a széles márványlépcsőn lesietve, már az forgott a fejében: — Látom én a dogó aranyhímes süvegjét máskor is. Többet ér nekem az az arany vörös korona, mely ott ragyog a Terezona fején. A Calle degli Fabbrihoz legközelebb eső vizi sikátornál kiugrott a gondolából. Nem­sokára léptek kopogása hallatszott a zajtalan ut­cán s a Frezzaria felöl feltűnt udvari diszke, kerek kék bársonygallérba öltözött alakja. Az erkély alatt még ott volt Mercutio és közbe­­közbe hol szerelmesen, hol reménykedve meg­megszólalt a mandolin. — Mit keressz te az én Terezonám ablaka alatt ? — ragadta őt vállon Tybald. Szivében föl­támadt minden gyűlölség, mikor vetélytársát megpillantotta a paradicsom kapujában. — A te Terezonád ? Te jött-ment, te Tirol­ból ide került csavargó, te maledetto tedesco, ki­nek a neve most tévedt a patríciusok arany­könyvébe! — kiáltott Mercutio és kirántotta a kardját. De mielőtt hasznát vehette volna, Tybald egy szökéssel előtte termett, kikapta Mercutio tőrét az övéből s acélját markolatig döfte a lovag szivébe. Mivel a rövid szóváltás zajt támasztott a kihalt utcán s hallatszott az őrség sárgaréz alabárdjainak kopogása, Tybald elhajítva a tőrhüvelyt, átbújt néhány utcát el­záró vasláncon s a canálén veszteglő gondolába ugrott. Mire Mercutio holttestét a Transari­­palotába szállították, Tybald már a szabad lagú­nán járt s a temető-sziget mellett sietett arra felé, hol a mai Mestre tájékán a velencei száraz­­föld, a Terra Ferma kezdődött. * Mikor Pietro reggel kaput nyitott Lam­­bertuccio mesternek, szinte szemébe világított egy drágaköves tőrhüvely, mely nem messze onnét feküdt a ház mellett. A fornaretto fölkapta s mivel aznap nem szabadulhatott, másnap sietett a Merceriára, hol az ötvösök és ékszerészek bolt­jaiban mindig akad vevője az ilyen elvesztett nagyúri holminak. A detektívek ősei, a velencei shirtek akkor már az egész várost tűvé tették a doge rokonának gyilkosáért. Alig hogy az első boltba a fornaretto előhúzta a tőrhüvelyt, ott ter­mett egy sbirt és rája tette a kezét. Jó fogás volt: a hüvelybe éppen bele­illett az a tőr, me­lyet Mercutio szívéből húztak ki. A fornaretto esküdözött, hogy ő ártatlan, de hiába. A Negy­venek Tanácsa halálra ítélte, a Piazzettán a dogepalota előtt, a halál trónusáról, a két vörös­­márványoszlop közül kihirdették neki az ítéletet és odébb, Velence két védőszentjének oszlopai között lefejezték. Fél év múlva a signoria levelet kapott Pá­­risból, az odamenekült Tybaldtól — „most már nem félek Velence haragjától, írta levelében, mert testőre vagyok a suisek csapatában a francia királynak. Hogy tehát ártatlant ne ül­dözzenek, megírom, hogy Mercutio Transarit én szúrtam le. Nem mondom miért, asszony volt a dologban.“ A Negyvenek Tanácsa akkor nagy alapít­ványt tett Szent Márk bazilikájánál és ebből a pénzből égnek ma is a lámpák a fornaretto lelki­­üdvéért.* 1349-ben idehaza voltak már Magyarorszá­gon a nápolyi hadak. Egy szép nyári éjszakán, a visegrádi várban vig volt az élet a királyi őr­ségnek a Salamon-tornya mellett elhúzódó ár­kádjai alatt. A nápolyi hadjáratról folyt a be­széd. Adorján vitéz vitte a szót. — Elfoglaltunk sok­­várost, bevettünk elég várat. De én nekem a legszebb hódítás mégis az maradt, mikor Velencében egy szőke asszony becsukta a kedvemért az ablakát. A vitézek összeütötték a kancsójukat és ittak a szép Terezonáért. * Magyar turistáknak, a kik megfordulnak Velencében, jusson eszébe ez a mese s a San Marco mellett elhaladva, gondoljanak arra, hogy talán magyar legény is segített meggyujtani a fornaretto lámpásait, azokkal a tüzes csókokkal, melyeket a fornarina szórt az ő szép fekete bajuszára. BUDAPESTI HÍRLAP, (28. sz.) , 1907. február­ 1.

Next