Budapesti Hírlap, 1907. október(27. évfolyam, 233-258. szám)
1907-10-01 / 233. szám
Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 233. szám. Kedd, október. 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 1. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanő ház József körút 5. sz. a. oldalán. Apróhirdetések ára : Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Kapunyitás előtt. Budapest, szept. 30. Közeledik a nap, amelyen a képviselőhöz nyári szünete után ismét összeül és megindul a politikai élet s akuttá lesznek azok a kérdések, melyek a szünet alatt csöndesen pihentek. Nagy munka vár a kormányra és a parlamentre egyaránt, mert sok fontos kérdésnek kellene a majdan megnyitandó új ülésszak alatt megoldatnia. Hiszen Apponyi Albert gróf is jelezte már a függetlenségi párt vacsoráján, szeptember 27-én mondott politikai nyilatkozatában, hogy nagyok a feladatok, amelyek megoldásra várnak. Akár mi lesz is a kiegyezéssel, akár létesül, akár a reciprocitás meghosszabbítására kerül a sor, az Ausztriához való gazdasági viszonyt tárgyalni kell az országgyűlésnek, mert az 1899. évi XXX. törvénycikkel történt rendezésnek a hatálya az év végével lejár. Az általános szavazati jog, az adóreform, az alkotmánybiztosítékok mind olyan kérdések, amelyek behatóbb megvitatást, alapos tárgyalást igényelnek, s ezen kívül a kormány, mint Apponyi nyilatkozatából kivehető, más a nemzeti konszolidáció szempontjából fontos javaslatokat is készül az országgyűlés elé terjeszteni. De a jövő évi költségvetés tárgyalása és a delegációk ülései is jelentékeny mértékben veszik majd igénybe az országgyűlés idejét s az ilyen és ehhez hasonló parlamenti folyóügyek a majdan megnyitandó új ülésszakban okvetetlenül el is intézendők. Szóval, nincs vesztegetni való idő, minden percet hasznos munkára kell fölhasználni, hogy amit még ennek a kormánynak el kell végezni, valóban el is végeztessék. De a parlament munkaképességét megzavarni készülnek a haza ellenségei,a nemzetiségi csoport és a horvát koalícióból a magyar országgyűlésre küldött képviselők. Tehát nem egy hazafias kisebbség akarja lehetetlenné tenni a nemzet jövőjére veszedelmes, a nemzet jogait föladni törekvő és osztrák érdekekben megalkotandó törvény megalkotását, hanem az állambomlasztó elemek akarják megakadályozni a tiszta választások útján keletkezett többségnek hazafias munkáját, mégpedig azokkal a fegyverekkel, amelyekkel sikerült egy hazafias kisebbségnek a szabadelvű, párti többséget a kormányzásra képtelenné tenni és új választásokat kikényszerítve, többségre jutni. Ily viszonyok között lehet-e, szabad-e habozni a mai többségnek abban, hogy ezt a fegyvert, az obstrukció fegyverét, ellenségének kezében hagyja? És, sajnos, azt látjuk, hogy a függetlenségi párt egy nagy része még mindig habozik, folyó események és irányzatok mellett nagy szükség van a históriai momentumokban az emberiség pszichológiájának sokféleségét nézegetni. A nagy francia forradalom hisztérikusai közt különös helyet foglal el s talán a legkülönb a „történeti elbeszélők“ közt G. Lenotre, aki már egy sereg monográfiaszerű művet adott ki az utóbbi években s a kitől tavaly jelent meg az ő Itaris révolutionnaire (a forradalmi Páris) ciklusában egy rendkívül érdekes kötet: Vieilles maisons, vieux papiers (régi házak, régi papírok). Ez már a harmadik része egy hasonló cimű munkának s ha ehhez hozzáveszszük a szerző egyéb műveit is a Pans revolutionnaire ciklusból, minek: La Guillotine pendant la revolution (A gillotin a forradalom alatt), La drame de Varenne (A varennei dráma), La captivité et la mort de Marie Antoinette (Mária Antoinette fogsága és halála), Le marquis de la Rouerie et la conjuration bretonne (De La Bouerie márki és a breton összeesküvés), Le baron de Batz, La Ghouanerie, norman de au temps de Vempire (A normandiai chouanok a császárság idejében), teljes enciklopédiáját kapjuk Franciaország benső életének ama húsz évből, amely a terrorral kezdődött és a restaurációval végződött. Lenotre egyes személyek rajzolásával világítja meg az eseményeket; e személyek közt bizonyára a legtipikusabb Frangois Ilankot. Ez a fura alak, teljes katonai díszben, háromszögletű kalappal valahonnan a semmiségből bukkant föl a forradalom kellő paroxizmusában; nincs múltja, nincs semmije. Bár nem tudták, hogy hol vette magát, azt mégis tudták róla, hogy sok mindent próbált odáig: volt orgonafuttató gyerek, mintha még ma is kisebbség volna. A mai többség soraiban még mindig nagy számmal vannak, akik ma is a kisebbséghez tartozóknak érzik magukat és az általuk egykor sikerrel használt fegyver iránt érzett kegyelettel kimúlik ezt a fegyvert az ellenség kezében is. Inkább hajlandók a saját fegyverüktől sebeket kapni, semhogy kiragadják az ellenség kezéből, vagy ártalmatlanná tegyék, mielőtt azzal ártani lehetne. És miért? Mert jöhet még idő, amikor ismét szüksége lesz erre a fegyverre egy hazafias kisebbségnek. Ez az az ok, amely miatt inkább tűrik, hogy egy hazafiatlan ellenzék ejtsen súlyos sebeket a magyar parlamenti életen, semhogy maga ez a fegyver megsemmisíttessék. Tehát inkább vérezzen el az obstrukció csapásai alatt a mai hazafias többség, inkább valljon kudarcot a nemzeti kormány minden törekvése, mely a nemzet megerősítésére irányul, minthogy baja essék az obstrukció fegyverének, mely ma a magyar nemzeti állam ellenségeinek a kezében van. Akik így okoskodnak, nem látják, hogy ez a magatartás a legbiztosabb mód arra, hogy a mai többségtől a nemzet közvéleményét elpártolásra bírják és a mai többségből ismét kisebbséget csináljanak. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy önmagukra nézve siettessék annak az időnek az elkövetkezését, amikor a nemzet ismét csak az obstrukció fegyverével lesz képes az országgyűlésen templomszolga, azután inas, pálinkamérő, majd a vásárokon harisnyákkal házalt. Azt mondtákóla, hogy az anyját is följelentette volt s ezért hívei Brutusznak nevezték őt, a mi akkor a legkitüntetőbb elnevezés volt. Ez a sehonnai 1793 junius 2-án az akkori hatalom kegyelméből mint a nemzeti gárda 17-ik hadosztályának a parancsnoka jelenik meg a szinen, ágyúit a tuileriákkal szemben állítja föl és kierőszakolja a girondisták halálos ítéletét. Hanriot hatalomra jutása szerint meglepőbb, tüneményesebb, mint a Napóleoné.. Ez a kis, lármás, simára borotvált, vörös képű, hunyorgó, apró szemű emberke, a párisi mosónék eszményképe, valami különös öntudatlansággal kezeli az ő hatalmát. Nem hiú, nera önző. A hotel de villében lévő nagy lakása üres, egyetlen fényűzési cikke a Rousseau, Brutusa és Marat mellszobrai. Kiáltványai és rendeletei, a melyekkel Párist elárasztja, s a melyek extázisba ejtik a szatócsokat, az egykori urasági inas ékesszólásával díszelegnek. Mikor szeptember 19-én generálissá lesz, még egy nadrágot szerez magának, mert a sansculotte-generálisról megállapítatott, hogy két nadrágja volt: egy kockás, meg egy vörös. Életében, helyesebben mondva: paroxizmusában két nevezetes dátum van, június másodika és termidor kilencedike, a forradalom két nagy momentuma. Termidor kilencedike a forradalmi eszeveszettség legnagyobb pszichológiai talánya. Mintha csak a részeges tobzódás istene, Dionizus jelent volna meg az emberek közt, akik nem ismernek egymásra. Termidor kezdete óta roppant a fülledtség Párisban, a terror naponkint hatvan embert küld vérpadra, rémület A forradalmi Páris. '— Lenotre legújabb könyve. —* írta Szabó Endre. Az idők értékelésében rá kell jönnünk, hogy a jelen kiméletleiü il pontos. Akár csak a fotográfia, élénkbe adj ide felesleges aprólékosságokat. A múlt pedig művész, amely letüntet minden feleslegest és nyugodt harmóniában állítja elénk az ő képeit. Benne is van ez mindnyájunk tudatában, midőn az előttünk lefolyó eseményekre azt mondjuk: erről mi még nem mondhatunk ítéletet, ítéletet mondani a későbbi történetírás feladata lesz. Mint minden írott műnek, azonképpen a történetírásnak is abban rejlik a varázsa, hogy a körülmények és események szövevényében kiemeli a karakterek főbb vonásait, de az olvasó szabadjára hagyja, hogy ez a szereplő személyek helyébe a magáét helyezze még akkor is, ha az övével egészen ellenkező karakterről van szó. Az események és karakterek rajzolásával foglalkozó történetírók, mint Titusz Iiviusz, vagy az újabbak közt Michelet és Lamartine, önkéntelenül is fölhasználják az emberi fantázia e tulajdonságát. És bármit beszélnek is azok a hisztérikusok, akik az emberiség ekonómiai történetével foglalkoznak, és lenézően bánnak a „históriai regények“-kel, mégis csak ezekben van meg az emberi lelkek igazsága, az az igazság, melyet Balzac is keresett, mikor valamely előre megállapított karaktert kivételes helyzetbe juttatva, szemlélte reflektív viselkedését. S kivált a most Mai számunk 36 oldal