Budapesti Hírlap, 1908. január (28. évfolyam, 1-27. szám)

1908-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 1908. január 1. meg tud élni. Mennyi hatalmas faj ve­szett el, mert nem tudott alkalmazkodni. Micsoda sors vár mi ránk? Mindazokban a panaszokban, fekete­­látásokban van igazság, de van tévedés, felszines gondolkodás is. A magasból mégis kissé másképp látjuk a dolgokat. A politizálásnak nagy túlságai vannak, de nem szabad akarattal választottak. Ránk kényszerítették a körülmények. Nemzetvédő ösztönünk nyilvánult meg benne. A magyar politika mint nemzeti védelem. Szerencsétlen házasságban élünk négyszáz év óta a szomszéddal és nem tudunk se elválni tőle, se megférni vele. Mindig ő tört ellenünk, mi csak védekez­tünk, néha a kétségbeesés szélén fegyver­rel, különben politikával. Ha ebben nem vagyunk mesterek, rég tönkrementünk volna. Ez a négyszázéves csöndes háború, melyet csak néhány forradalom tett rö­vid időre zajossá, nagyobb baj nekünk, mint a török veszedelem volt, mely kü­lönben százötven éven át együttjárt amazzal. Soha nem élhettük gondtalanul napjainkat, mindig a lét kérdését kellett lelkünkben éreznünk. Hogyan lehet ben­nünket angolokkal, franciákkal összeha­sonlítani, a­kik mindig biztosaknak érez­ték magukat, a­kiket a halál félelme soha nem bánthatott? Nekünk mindig éberek­nek kellett lennünk. Ha elszunnyadtunk, és, fájdalom, elégszer szunnyadtunk, belefáradva az örökös küzdelembe, csak életösztönünk mentett meg bennünket, mely az utolsó pillanatban mégis fölriasz­tott álmunkbó. Nekünk minden kultúrás munkát abból a szempontból is kellett néznünk, vajjék­ gyarapítja-e nemzetvédő erőnket. Mert ránk akartak sokszor tuk­málni kultúrát, de nemzet voltunk árán, és ezen az áron nem kellett. Ki csinálhat nekünk ebből szemrehányást? Csak a legerősebb egyének és nemzetek védekez­nek annyi erővel és kitartással. Mi nem tudtunk alkalmazkodni a változott viszo­nyokhoz? Egész életünk ilyen alkalmaz­kodás volt, különben rég elvesztünk volna. Mondjanak még egy nemzetet, mely ily kedvezőtlen körülmények kö­zött odáig tudott jutni, a­meddig mi mégis eljutottunk. A kiegyezés és a függetlenségi párt. Az elmúlt évben sikerült megegyezni Ausztriával és minthogy a megegyezés­ben a függetlenségi pártnak döntő sze­repe volt, ebből nagy zűrzavar támadt a pártban és az ország közvéleményében. Az a párt mondott most igent, mely idáig mindig nemet mondott! Hűtlen lett elvei­hez ! Második Mohács! Fegyverletétel, hazaárulás! Barabás mint a delegáció elnöke! Kvótaemelés, emelés! holott a függetlenségi párt mandig dörgött a kvóta ellen, minden közös ügy ellen, delegáció ellen. És ki tudja, meglesz-e az önálló bank 1911-ben? Soha olcsóbb fegyverek­kel nem küzdöttek, mint ebben az eset­ben a függetlenségi párt ellen. Micsoda könnyű gúny! Kimondatott nagyfennen: egész közéletünk merő hazugsággá lett. Nem lehet mondani, hogy ez nem hatott magára a függetlenségi pártra. Sorai in­gadozni kezdettek. Szerencsére, vezérei helyt állottak. Nem fukarkodtak népsze­rűségük fölhalmozott kincseivel. Most A függetlenségi párt mint történeti szükség. Mit lehet várjon a függetlenségi párt­nak szemére hányni? Csak azok léphetné­nek föl ellene jogosan, a­kik azt kívánják, hogy bár soha sem létezett volna. De van-e, a­ki ezt kívánhatja? Hiszen a füg­getlenségi párt táborában volt érzésben mindig az egész nemzet, csak a párt neve változott, és a küzdelem módjában tértek el egymástól az emberek. Praktikus szempontból ez igen fontos különbség, de eszmei szempontból nem jelent sem­mit. Minthogy egyetlen fegyverünk a po­litika volt, már politikából is pártokra kellett oszolnunk, ámbár persze a párt­képződés a pártalakítók és a pártok előtt más színben tűnik föl, tudniillik mint az egyetlen helyes út megválasztása. Ha Ausztria nyájas volt, akkor a békésebb emberek, kikhez a könnyebben hívők és az érdeküket keresők csatlakoztak, a bé­kés megegyezés útjait próbálták meg. Végre is az észnek is szerepet kell­­tulaj­­donítani a világ dolgainak elrendezésé­ben! Mindig kellett hinnünk, hogy Ausz­tria át fogja látni, hogy az erőszak nem bír velünk, hogy neki is jobb, ha nem bánt bennünket és engedi, hogy nemzeti egyé­niségünket kifejleszszük, 1867-ben leg­­jogosultabbn­ak látszott ez a remény. Akkor Ausztria nagyon gyönge volt, gyönge mindegem és mi erősek voltunk, jogunk tudat életerőnkben és kiváló embereink­­ által. Takkor remél­hette alien tartós béke lesz köz­tünk és Au v­ít melynél­ legfőbb védőjeként profikat tisztelhet­tük. Ezért „Iggar­len -­égi párt ki­sebbségbe­gyszáz­a óta nem volt akkora pár­t az Ausztriával való igaz békének és ték­és együttélésnek, mint 1867 óta a legutolsó választásokig. De azért nem volt kormány 1867 óta, mely szerette volna, ha a függetlenségi párt el­tűnik a föld színéről. Az a konglomerá­tum, melyet Ausztriának neveznek, mely­nek soha nem voltak közös eszméi, mely­nek mindig igen satnya volt egész politi­kai élete, meg sem is értette a mi helyze­tünket. Az osztrák bürokrácia pedig és az osztrák hadsereg soha nem mondott le az egységes állam gondolatáról. Nem­zeti önállóságunk elismerésének igaz szándéka sem volt meg bennük, még ke­­vésbb a mivoltának igaz megértése. A gazdag jótékony hölgy meglátogatja sze­gényeit és egy helyen fölkiált: milyen szép, tiszta, jó levegőjű ez a pincelakás. A szegénynek természetesen pincelakásban kell laknia. Az osztrákok is mindig azt gondolták, hogy nekünk jó a pincelakás is. Függetlenségünk nekik mindig pince­­fü­ggetlenség volt. Minisztereink ezt na­gyon érezték és a világért sem mondtak volna le a függetlenségi pártról. Ez a párt volt az Ausztriában érthetőbb szimbó­luma a nemzet függetlenségének. Nekünk pedig eleven lelkiismeretünk, ellenőrünk volt, melynek vigyáznia kellett, nem fize­tünk-e túlságos nagy árt a békéért, nem csúszunk-e lefelé azon a lejtőn, mely a nemzet egyéniségének csorbításához ve­zet. A függetlenségi párt nagy történeti szükség a nemzet­politikái életében. Az is szükséges volt, hogy mennél ellensége­ A függetlenségi párt győzelme. Arra azonban nem volt senki sem elkészülve, sem Tisza István, sem­ Bécs, sem maga a párt, hogy már­is többségre jusson. Hogy mennyi esiki ebből az eredményből Tiszára, mennyi Bécsre, mennyi a pártra, ne kutassuk,­ nem is fontos. Annyi azonban bizonyos,­ hogy erre rettenetes nagy zavar támadt,­ mindenfelé, Bécsben is, Budavárában is, és nem legkevésbbé magában a füg­getlenségi pártban. Hogy mi az­ egy nagy politikai meglepődés, akkor tudta meg a ma élő nemzedék. Idáig nem volt itt rá példa, ki tudja, mikor lesz. De ha nem hányhatjuk szemére a független­ségi pártnak, hogy négyszáz év óta van, csak nem róhatjuk föl neki bűnül, hogy a választásokon győzött és a szabadelvű­­párt megszűnt? Ha most némely szabad­­elvűpárti nagyon támadja a független­ségi pártot, akkor elvéti a címet. Magát kellene támadnia, miért ültette nyeregbe,­ vagy legalább nagyon segédkezett benne? Vagy csak burkolt önvádak azok a táma­dások? Az is fölösleges. A szabadelvű­­pártot tulajdonképpen mégis leginkább­, Bécs buktatta meg. Annyi azonban bizo­­­nyos, hogy a­kik Magyarországot jelenleg­ be akarják csapni, nem a függetlenségiek,-;­ hanem azok a támadók, azok a vádlók. A­ szabadelvű pártot azonban nem támaszt­­­ják föl többé soha sem. Hogy a nagy politikai földrengés-­ után rettenetes zűrzavar támadt, köny­­­nyen fölfogható. Senki sem értette meg­ a maga helyzetét, se Bécs, se a független-­ ségi párt, még leginkább föltalálta magát Tisza István és néhány embere, a­ki át­látta, hogy a szabadelvű pártnak vége.­­Nem bocsátkozott hiábavaló számítgatá­­sokba, mit lehetne megmenteni, hogyan lehetne megmaradni, félreállott, hogy sík mezőn szembe találhassa egymást a két hadviselő fél: Magyarország és Ausztria. Ausztria bizottan, erejének tudatában,­ gőgjének fokozott érzésében, Magyaror­szág elkeseredetten, megzavarodottan és rendetlen hadjáratának sok demoralizáló visszahatásától elgyöngülten­ tűnt ki, hogy a legjobbaknak kellett az első sorba államok, hogy a katonákból hadsereget lehessen csinálni. Jobb arcot mutatott Ausztria, annál in­­kább szaporodtak hívei. A függetlenségi párt kormányra jutása. Ekkor hibát követett el a függet­lenségi párt, nem vette át azonnal az or­szág kormányzását. De nem egészen bi­zonyos, hogy átadták-e volna neki. A­mi­lyen példátlan a mi helyzetünk az eu­ró­­pai népek történetében, olyan példátlan, precedens nélkül való volt a független­ségi párt helyzete többségre jutása pilla­natában. Ama fennálló törvények alap­ján kellett volna kormányt vállalnia, a­melyek megváltoztatását, megszünteté­sét programjának alapjává tette. Hogy itt is, Bécsben is haboztak, tanakodtak, na­gyon természetes. Angliában egészen ren­des dolog volt, hogy a toryk keresztülvit­ték a whigek programját, ha a kormány­zásban fölváltották őket és az ellenke­zőre is van példa. De a két program közt még­sem volt akkora különbség, mint a függetlenségi és a hatvanhetes közt. Így jött létre az a gyászos interregnum, melynek legjellemzőbb vonása az volt,­ hogy senki sem tudta, az intézők sem,­­mi­ lesz holnap és mely tényleg váltatla-

Next