Budapesti Hírlap, 1908. január (28. évfolyam, 1-27. szám)
1908-01-01 / 1. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 1908. január 1. meg tud élni. Mennyi hatalmas faj veszett el, mert nem tudott alkalmazkodni. Micsoda sors vár mi ránk? Mindazokban a panaszokban, feketelátásokban van igazság, de van tévedés, felszines gondolkodás is. A magasból mégis kissé másképp látjuk a dolgokat. A politizálásnak nagy túlságai vannak, de nem szabad akarattal választottak. Ránk kényszerítették a körülmények. Nemzetvédő ösztönünk nyilvánult meg benne. A magyar politika mint nemzeti védelem. Szerencsétlen házasságban élünk négyszáz év óta a szomszéddal és nem tudunk se elválni tőle, se megférni vele. Mindig ő tört ellenünk, mi csak védekeztünk, néha a kétségbeesés szélén fegyverrel, különben politikával. Ha ebben nem vagyunk mesterek, rég tönkrementünk volna. Ez a négyszázéves csöndes háború, melyet csak néhány forradalom tett rövid időre zajossá, nagyobb baj nekünk, mint a török veszedelem volt, mely különben százötven éven át együttjárt amazzal. Soha nem élhettük gondtalanul napjainkat, mindig a lét kérdését kellett lelkünkben éreznünk. Hogyan lehet bennünket angolokkal, franciákkal összehasonlítani, akik mindig biztosaknak érezték magukat, akiket a halál félelme soha nem bánthatott? Nekünk mindig ébereknek kellett lennünk. Ha elszunnyadtunk, és, fájdalom, elégszer szunnyadtunk, belefáradva az örökös küzdelembe, csak életösztönünk mentett meg bennünket, mely az utolsó pillanatban mégis fölriasztott álmunkbó. Nekünk minden kultúrás munkát abból a szempontból is kellett néznünk, vajjék gyarapítja-e nemzetvédő erőnket. Mert ránk akartak sokszor tukmálni kultúrát, de nemzet voltunk árán, és ezen az áron nem kellett. Ki csinálhat nekünk ebből szemrehányást? Csak a legerősebb egyének és nemzetek védekeznek annyi erővel és kitartással. Mi nem tudtunk alkalmazkodni a változott viszonyokhoz? Egész életünk ilyen alkalmazkodás volt, különben rég elvesztünk volna. Mondjanak még egy nemzetet, mely ily kedvezőtlen körülmények között odáig tudott jutni, ameddig mi mégis eljutottunk. A kiegyezés és a függetlenségi párt. Az elmúlt évben sikerült megegyezni Ausztriával és minthogy a megegyezésben a függetlenségi pártnak döntő szerepe volt, ebből nagy zűrzavar támadt a pártban és az ország közvéleményében. Az a párt mondott most igent, mely idáig mindig nemet mondott! Hűtlen lett elveihez ! Második Mohács! Fegyverletétel, hazaárulás! Barabás mint a delegáció elnöke! Kvótaemelés, emelés! holott a függetlenségi párt mandig dörgött a kvóta ellen, minden közös ügy ellen, delegáció ellen. És ki tudja, meglesz-e az önálló bank 1911-ben? Soha olcsóbb fegyverekkel nem küzdöttek, mint ebben az esetben a függetlenségi párt ellen. Micsoda könnyű gúny! Kimondatott nagyfennen: egész közéletünk merő hazugsággá lett. Nem lehet mondani, hogy ez nem hatott magára a függetlenségi pártra. Sorai ingadozni kezdettek. Szerencsére, vezérei helyt állottak. Nem fukarkodtak népszerűségük fölhalmozott kincseivel. Most A függetlenségi párt mint történeti szükség. Mit lehet várjon a függetlenségi pártnak szemére hányni? Csak azok léphetnének föl ellene jogosan, akik azt kívánják, hogy bár soha sem létezett volna. De van-e, aki ezt kívánhatja? Hiszen a függetlenségi párt táborában volt érzésben mindig az egész nemzet, csak a párt neve változott, és a küzdelem módjában tértek el egymástól az emberek. Praktikus szempontból ez igen fontos különbség, de eszmei szempontból nem jelent semmit. Minthogy egyetlen fegyverünk a politika volt, már politikából is pártokra kellett oszolnunk, ámbár persze a pártképződés a pártalakítók és a pártok előtt más színben tűnik föl, tudniillik mint az egyetlen helyes út megválasztása. Ha Ausztria nyájas volt, akkor a békésebb emberek, kikhez a könnyebben hívők és az érdeküket keresők csatlakoztak, a békés megegyezés útjait próbálták meg. Végre is az észnek is szerepet kelltulajdonítani a világ dolgainak elrendezésében! Mindig kellett hinnünk, hogy Ausztria át fogja látni, hogy az erőszak nem bír velünk, hogy neki is jobb, ha nem bánt bennünket és engedi, hogy nemzeti egyéniségünket kifejleszszük, 1867-ben legjogosultabbnak látszott ez a remény. Akkor Ausztria nagyon gyönge volt, gyönge mindegem és mi erősek voltunk, jogunk tudat életerőnkben és kiváló embereink által. Takkor remélhette alien tartós béke lesz köztünk és Au vít melynél legfőbb védőjeként profikat tisztelhettük. Ezért „Iggarlen -égi párt kisebbségbegyszáza óta nem volt akkora párt az Ausztriával való igaz békének és tékés együttélésnek, mint 1867 óta a legutolsó választásokig. De azért nem volt kormány 1867 óta, mely szerette volna, ha a függetlenségi párt eltűnik a föld színéről. Az a konglomerátum, melyet Ausztriának neveznek, melynek soha nem voltak közös eszméi, melynek mindig igen satnya volt egész politikai élete, meg sem is értette a mi helyzetünket. Az osztrák bürokrácia pedig és az osztrák hadsereg soha nem mondott le az egységes állam gondolatáról. Nemzeti önállóságunk elismerésének igaz szándéka sem volt meg bennük, még kevésbb a mivoltának igaz megértése. A gazdag jótékony hölgy meglátogatja szegényeit és egy helyen fölkiált: milyen szép, tiszta, jó levegőjű ez a pincelakás. A szegénynek természetesen pincelakásban kell laknia. Az osztrákok is mindig azt gondolták, hogy nekünk jó a pincelakás is. Függetlenségünk nekik mindig pincefüggetlenség volt. Minisztereink ezt nagyon érezték és a világért sem mondtak volna le a függetlenségi pártról. Ez a párt volt az Ausztriában érthetőbb szimbóluma a nemzet függetlenségének. Nekünk pedig eleven lelkiismeretünk, ellenőrünk volt, melynek vigyáznia kellett, nem fizetünk-e túlságos nagy árt a békéért, nem csúszunk-e lefelé azon a lejtőn, mely a nemzet egyéniségének csorbításához vezet. A függetlenségi párt nagy történeti szükség a nemzetpolitikái életében. Az is szükséges volt, hogy mennél ellensége A függetlenségi párt győzelme. Arra azonban nem volt senki sem elkészülve, sem Tisza István, sem Bécs, sem maga a párt, hogy máris többségre jusson. Hogy mennyi esiki ebből az eredményből Tiszára, mennyi Bécsre, mennyi a pártra, ne kutassuk, nem is fontos. Annyi azonban bizonyos, hogy erre rettenetes nagy zavar támadt, mindenfelé, Bécsben is, Budavárában is, és nem legkevésbbé magában a függetlenségi pártban. Hogy mi az egy nagy politikai meglepődés, akkor tudta meg a ma élő nemzedék. Idáig nem volt itt rá példa, ki tudja, mikor lesz. De ha nem hányhatjuk szemére a függetlenségi pártnak, hogy négyszáz év óta van, csak nem róhatjuk föl neki bűnül, hogy a választásokon győzött és a szabadelvűpárt megszűnt? Ha most némely szabadelvűpárti nagyon támadja a függetlenségi pártot, akkor elvéti a címet. Magát kellene támadnia, miért ültette nyeregbe, vagy legalább nagyon segédkezett benne? Vagy csak burkolt önvádak azok a támadások? Az is fölösleges. A szabadelvűpártot tulajdonképpen mégis leginkább, Bécs buktatta meg. Annyi azonban bizonyos, hogy akik Magyarországot jelenleg be akarják csapni, nem a függetlenségiek,-; hanem azok a támadók, azok a vádlók. A szabadelvű pártot azonban nem támasztják föl többé soha sem. Hogy a nagy politikai földrengés- után rettenetes zűrzavar támadt, könynyen fölfogható. Senki sem értette meg a maga helyzetét, se Bécs, se a független- ségi párt, még leginkább föltalálta magát Tisza István és néhány embere, aki átlátta, hogy a szabadelvű pártnak vége.Nem bocsátkozott hiábavaló számítgatásokba, mit lehetne megmenteni, hogyan lehetne megmaradni, félreállott, hogy sík mezőn szembe találhassa egymást a két hadviselő fél: Magyarország és Ausztria. Ausztria bizottan, erejének tudatában, gőgjének fokozott érzésében, Magyarország elkeseredetten, megzavarodottan és rendetlen hadjáratának sok demoralizáló visszahatásától elgyöngülten tűnt ki, hogy a legjobbaknak kellett az első sorba államok, hogy a katonákból hadsereget lehessen csinálni. Jobb arcot mutatott Ausztria, annál inkább szaporodtak hívei. A függetlenségi párt kormányra jutása. Ekkor hibát követett el a függetlenségi párt, nem vette át azonnal az ország kormányzását. De nem egészen bizonyos, hogy átadták-e volna neki. Amilyen példátlan a mi helyzetünk az európai népek történetében, olyan példátlan, precedens nélkül való volt a függetlenségi párt helyzete többségre jutása pillanatában. Ama fennálló törvények alapján kellett volna kormányt vállalnia, amelyek megváltoztatását, megszüntetését programjának alapjává tette. Hogy itt is, Bécsben is haboztak, tanakodtak, nagyon természetes. Angliában egészen rendes dolog volt, hogy a toryk keresztülvitték a whigek programját, ha a kormányzásban fölváltották őket és az ellenkezőre is van példa. De a két program közt mégsem volt akkora különbség, mint a függetlenségi és a hatvanhetes közt. Így jött létre az a gyászos interregnum, melynek legjellemzőbb vonása az volt, hogy senki sem tudta, az intézők sem,mi lesz holnap és mely tényleg váltatla-