Budapesti Hírlap, 1908. március (28. évfolyam, 54-79. szám)

1908-03-01 / 54. szám

Budapest, 1908. XXVIII. évfolyam, 54. szám. Vasárnap, március 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak­: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd-d­oa 4. sz. Előfizetés-­­ hirdetés-fölvétel: Ogjave ház József-körút 5. si a. oldalas. Apró hirdetések ára: Egy szó S ül., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A horvát követválasztás. Budapest, febr. 29. A horvátországi követválasztás eredménye előttünk fekszik. Megválasz­tottak összesen 85 képviselőt és 3 kerü­letben pótválasztás lesz. A 85 mandátum pedig a következőképpen oszlik szét az egyes pártcsoportok között: horvát-szerb koalíciós 56, az előbbi 38 mandátummal szemben, Starcsevics-párti 25, paraszt­párti 2, komi­ny párti 3, radikális szerb 1. A koalíció volt osztályfőnökei, Niko­­lics, Boics és Badaj ismét képviselők, sőt Nikolics Vladimírt három helyütt, úgy­mint Ogulinban, Zimonyban és Karlócán választották meg. Supiló, Zagorác, Me­­dákovics, Budiszavljevics és a többiek, kik a magyar országgyűlésen tanúsított maguktartásával híressé váltak, mind kaptak mandátumot. Míg ellenben a Rauch Pál báró osztályfőnökei, Cern­­kovic­s, Milics és Aranicki megbuktak és Josipovichot jelölni sem lehetett, noha a horvát választási törvény fölötte kedvez a hivatalos hatalom érvényesülésének és a hivatalos hatalom a Rauch báró kezé­ben volt. Az eredmény kétségtelenül előre lát­ható volt, hiszen a Rauch pártjának oly csekély számmal voltak a jelöltjei is, hogy sokat várni e tekintetben nem lehe­tett. De hogy tizennégy jelölt közül csak kettőnek sikerült mandátumhoz jutni és e kettő közül is az egyik tulajdonképpen német nemzetiségi, az talán még a bánra nézve is meglepetés, a­ki pedig mindig hangoztatta, hogy ettől a választástól eredményt nem vár. A választás eredményei fényesen igazolják, hogy az a politika, a­melyet a volt nemzeti párt űzött az ő bánsága ide­jén, mennyiben állott a magyar állam­­eszme szolgálatában és mennyiben paci­­fikálta a horvátokat. Ez erőszakos poli­tika volt egyrészről, mely elkeserítette a horvátországi közvéleményt Magyaror­szág ellen, mert folyton azt hangoztatta, hogy az erőszakos párturalomra magyar érdekben van ott szükség; másrészről pedig olyan politika volt, mely mindent megtett, vagy legalább megengedett, hogy a szeparatisztikus tendenciák erő­södjenek és a paritásos állású horvát ál­lam eszméje a lakosságban meggyökere­sedjék s a magyar nyelv ellen való gyűlö­let minél szélesebb körben terjedjen el. Ezt bizonyítja az autonóm törvények egész sorozata, melyekben horvát-ma­­gyar állampolgárnak nevezik a magyar állampolgárt, s különösen a horvát is­kolai törvények, a­melyek arra töreked­tek, hogy a magyar államhoz való tarto­zásnak még az emléke is kiveszszen a köztudatból és helyét az osztrák monar­­kiához való közvetetten tartozás, vágya foglalja el.­­Pejacsevics gyönge kormányzata és Magyarországnak a horvát-szerb koalíció iránt tanúsított engedékenysége pedig csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy az ügyesen takargatott szeparatisztikus tö­rekvések lángja levegőhöz jusson és a vasúti szolgálati pragmatika tárgyalása alkalmából magasra csapjon föl. Most már láthatja mindenki, hogy a volt nem­zeti párt csak arra való volt, hogy takar­gassa a talaj égését, mely már egész Horvátországot alágyujtotta. Íme, az eredményt sem Rakodczay­­ óvatossága, sem Rauch báró merész vál­lalkozása­ nem tudta föltartóztatni. A horvát-szerb koalíciónak a magyar or­szággyűlésen véghezvitt garázdálkodása annyira megtetszett a horvátoknak, ala­nyira növelte Supilónak és társainak a népszerűségét, hogy velük szemben még a horvát függetlenségi pártnak, a Star­­csevics-pártnak sem sikerült elég nagy eredményt fölmutatni. 11 De most nincsen itt a rekriminációk ideje. Tényekkel állunk szemben, a­me-­­­lyek komoly helyzetet teremtettek, a­­­melyben úgy a magyar kormánynak, mint az országgyűlésnek, sőt a magyar­­ társadalomnak is, komoly elhatározással­­ kell cselekedni, hogy nagyobb bajok ne­­ keletkezzenek. Mert kétségtelen, hogy a­­ horvát választás hadüzenet akar lenni nemcsak a bánnak, hanem a magyar ál­­lantnak is. A jövő fogja megmutatni,­­ van-e ehhez Horvátországnak elegendő ■ereje, s képes-e annyi zavart csinálni, mely megakasztja az állami szervezet egészséges működését. Két irányban kell hát a magyar kor- A drága forint. írta Szemeike György. S Makra Mátyás tökéletesen meg lett volna elégedve a­­világgal, csak két igen kényes dolog rendeződött volna el valahogy rajta. Nevezetesen az ő siron inneni és siron túli sora. A Mátyás élete innenső felének abban volt a szépséghibája, hogy földecskéjébe cudarul bele­­ékellett a Pali Pista legelőrétje, úgy, hogy vég­kép elrontotta az illendő formáját; a túlsó feje meg azért volt aggságos, mert világéletében leg­alább is megsértett kilenc parancsolatot a tíz kö­zül ; ilyenformán biztosra vehette, hogy a po­kolba jut, vagy a tornácába,­­ akárhová, de sülni fog, mint a krumpli, ha ki nem békíti a szenteket. Mátyásnak mindössze kilencszáz forintra lett volna szüksége eme két rendbeli ügyek ren­dezésére. Ötszáz forint a Pali Pista földjére kel­lett volna, négyszáz meg egy harangra. Mert a harangszó (mióta megrepedt a templom ha­rangja) a pap szerint is legbiztosabb orvosság a jégeső és a pokol ellen. Ám bárhogy­­ iparkodott is Mátyás , földi és menybéli üdvössége biztosítására szükséges emez összeget sehogy se tudta előteremteni. Már kiásta az urasági magtár falát­­is, ezer veszede­lem között bemerészkedett­­a­ községi kasszába, lovat, birkát,­sőt disznót is lopott, — mind­hiába, nem volt szegénynek szerencséje: a mag­tár és a kassza üres volt, a ló levetette és be­rúgta két oldalbordáját, a birkákon meg disznó­kon meg rajtvesztett, két hónapot ült a bestye állatjai miatt. Mátyás, miután semmi­ esetre sem akart addig meghalni, míg az üdvössége biztosítva nincs, már-már arra gondolt, hogy becsületes ember módjára, garasonkint kuporgatja össze a hiányzó mulasztót, mikor egy váratlan eset végre segítségére jött a szerencséjének. Csak érteni kellett a kihasználásához. No, de attól nem kellett Mátyást félteni. Zavaros dolgok irányában olyan volt annak a­ tapintata, akár egy királykisasszonynak a vő­legénye irányában . . A Mátyás szerencséjének az a históriája, hogy meghalt a régi pándi zsidó és egy ur jött helyette ... A véletlen úgy akarta, hogy őkér­mét ez a Mátyás fuvarozza be az állomásról. Azaz ez­t tekintve, hogy fuvarozott már Mátyás nagyobb urat is) magában véve még nem lett volna valami hires véletlen; az volt az igazi, hogy a sötétben nekihajtott Mátyás egy kőkupac­nak és kiborította az­­uj korcsmárost az árokba. Ám még ettü­l sem gazdagodott volna meg a só­vár férfiú, de utána röpült a zsidónak a cók­­mókja is: egy batyu, egy kézitáska és egy ládikó. Hát ez a ládikó volt az, a­mi boldog bért csinált Mátyásból. Azaz a ládikó tartalma vagy még jobban mondva, az a nagyszabású­ ki­találás, a­mit tartalmának napfényrejötte a Má­tyás fejében megérlelt. Nevezetesen pénz volt a ládában: csupa fényes ezüstforintos, lehetett ta­lán ezer is. Ez úgy sült ki, hogy szétment az lá­dikó, midőn kiesett a szekérből s egypár tallér kigurult belőle az árokba ... A korcsmáros ráhasalt ugyan a tallérokra, de valamennyit még­se tudta megvédelmezni Mátyástól, egyet közü­lök sikerült az ügyes férfiúnak elcsennie. Egyébként nem történt az után semmi baj. A szekeret visszafordította Mátyás a négy kere­kére, rácsapta a kiborult ingóságokat és gyűl­t folytatta, a­hol elhagyta, az országutat. Csak még pipára gyújtott elébb, mert motoszkált már a fejében valami, a­mitől igen jókedve kerekedett. Tíz percnyi kocogás után már nyilván nem volt többé Mátyásnak semmi dolga a fejé­vel, mert szóba ereszkedett a korcsmárossal, a­mi ugyan nem volt csekély vállalkozás, mert még nem volt a zsidónak becsületes neve, azt pedig, a­mit magával hozott (Schornstein Pinkász), nem volt lehetséges kimondani. — Nini . . . Izé! — szólította meg Má­tyás az új pándi polgárt. — Hát mi fene ? — Semmi, — válaszolt a megszólított mor­cosán. — Mi lenne ? — Semmi ? — csudálkozott Mátyás. — De azt csak megmondhati, ki hírével gyű­tt hoz­­zánk ? . . . — S hogy nem felelt a korcsmáros, igy folytatta: — De aztat meg mán csak mégis megmondhati talán: mi szél hozta ide ? Azt se tudta a korcsmáros, hát megfelelt rá helyette maga Mátyás. —­ Jó szél hozta, no. Meg fogjuk becsülni; én mán most is kedvelem, penig csak ezután lesz belüle nyereségem. Nyereség!? No erre már csakugyan föl­­fortyant a zsidó . . . Hogy még a parasztnak le­gyen nyeresége a korcsmárosból, nem megfor­dítva. Ilyet ő még nem hallott! Mai számunk 54 oldal.

Next