Budapesti Hírlap, 1908. április (28. évfolyam, 80-105. szám
1908-04-01 / 80. szám
Budapest, 1908. XXVIII. évfolyam, 80. szám. Szerda, április 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 bor., félévre 14 bor., negyedévre 7 bor. Főszerkesztő 68 laptulajdonos, egy hónapra 2 bor. 40 ill. Egyes számára helyben és vidéken X0 ill. RákOSI JóZsef Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Elörheté*- és hirdetés-fölvétel: ügy wie hu József-körut 5. ss. 2. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 flL Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. A nagy ellentét: Budapest, márc. 31. Tulajdonképpen csak annyira kellene a magyar kormánynak megbékíteni a magyar szíveket Ausztria iránt, hogy szomszédokul valamelyes nagyon középszerű jó barátságban, vagy egymást megbecsülő ellenségekként élhessünk. Ilyesmire minden magyar kormánynak törekednie kell annál a nagyon benső viszonynál fogva, ami a magyar királyt az osztrák császárral személyileg összeköti. De hát ez is afféle sziszifuzi munka. Ha valamely politikai kérdésben egyetértő eljárásra van szükség, mind nehezebb lesz Magyarországon az ilyen eljárásra publikumot találni. Mert odaátról olyan formán kapacitálnak bennünket újságok, könyvíró tudósok és messzehangzó szavú politikusok, hogy a legcsöndesebb lelkű magyarnak is dühbe kell gurulnia és kivágnia a „csak azért sem“ jelszót. A magyar vezérpolitikusok például most moffinitig hangoztatják, hogy a bankkérdés nem politikai, de közgazdasági természetű. Az egész osztrák világ ezzel azt a nótát fújja, hogy bizony a bankkérdés erősen politikai és megoldásától sómonarkia hatalmi állása függ. Míg mii azt beszéltük, hogy a bank a vámterülettel együtt politikai kérdés, melyet Magyarország államiságának kárára nem szabad közgazdasági haszonért, föláldoznunk, addig odaát a közgazdasági kérdés nótáját fújták. Ha végigtekintünk a politikai közvélemény különféle megnyilvánulásán Ausztriában és Magyarországon, úgy találjuk, mintha valami felsőbb hatalom játékos kedvébe is intézné a fogalmak és fölfogások folytilons ellentétességét. Az egész dologién pedig az a legszomorubb, hogy ezt harmincsztender, — papiroson legalább — egyenjogú, szoros szövetségesként való együttélésünk után is konstatálnunk kell. , ■ Szinte^ lehetetlenül hosszú sora a politikai fellfogáokinak tárul elénk, ha azt nézzük, hogy hoáj^zu századok során mi mindenségképpen próbálkoztunk a Habsburg-or?om alatt ^szomszédainkkal összeférni. Csak a legfontosabbat véve stí, dé hoszú ideig akképp fogtuk föl Ausztriához való helyzetünket, mint amelynek uralkodója egy szintén idegen ember: a római német császár. Soha sem tartoztunk a római szent birodalomba, de lojálisan megadtuk királyunknak a megillető császári megszólítást, mint szegélyes titulust. Folytonos háborúban lévén a törökkel, a német császárban segítőnket láttuk és hatalmi túlterjeszkedését bizonyos idei kénytelen tűrés után mindig visszavertük, mint a nikolsburgi, bécsi, linci, szatmári békekötések mutatják. Mária Terézia alatt az uralkodóház osztrák birtokainak megmentősként szerepeltünk, s az akkori viszonyoknak megfelelően tűrhető nemzetközi helyzetet élveztünk. II. József császár alatt egyszerűen nem ismertük el törvényesnek az uralkodót s a fegyveres fölkelésnek csak az uralkodó halála vette elejét. II. Lipót alatt siettünk az uralkodóval elismertetni teljes állami önállóságunkat és függetlenségünket, de teljes gyakorlati keresztülvitelében megakasztott bennünket az uralkodó halála. I. Ferenc alatt, a francia háborúkban, egyszerűen mint hit alattvalók és szövetségesek viselkedtünk. Az új osztrák császárnak a szent szövetség keretében való elnyomó törekvései ellen sikraszállottunk, amely sikraszállásnak 1848-ban rövid időre teljes siker, azután pedig fegyveres fölkelés és elnyomás lett az eredménye. Az újonan született osztrák ra.várság öngyilkos energiája egészen 38 é 17-ig tartott, amikor az osztrák császár igazi szövetségre lépett a magyar királylyal, s amikor az osztrák nép első ízben lépett föl nemzetközi tényezőül, tehát olyanul, amelylyel nekünk is számolnunk kellett. Az osztrák alkotmányosság azonban hosszabb ideig csakaz uralkodón át érvényesült velünk szemben. Nem a népképviselet, de egyes osztrák politikusok irányították a közös ügyek gyakorlati kiépítését és intézését. Az uralkodó magyar politikai rendszerazt tűzte jelszóul, hogy a király személyes megnyerésével tegyük át a monarkia súlypontját Budapestre. Ebből az érdekből engedjünk az uralkodónak nyugodt életet, hunyjunk szemet az osztrák észjárás tömérdek túlkapásán, mert ha a fő célt elértük, majd minden könnyedén helyreigazodik. Ez a rendszer megbukott, mert kisült, hogy mig mink a súlypont felől ábrándozunk, addig Ausztria a maga hegemóniáját úgy közgazdasági, mint politikai téren intézményesen bástyázza körül s ennek az eljárásnak az uralkodó fölfogásában is természetes és jogos szint igyekszik biztosítani. A szabadelvű párt bukása után szakítottunk a súlypont elmélettel és arra az álláspontra állottunk, hogy nekünk Magyarország államiságának teljes érvényesülése kell, Ausztria pedig legyen gazdag, hatalmas, de ne a mi bőrünkre és ne a mi számlánkra. Az osztrák császár országa súlypontját keresse Bécsben, a magyar király pedig Budapesten. Teljes paritást követelünk a közös hadügyben és külügyben, gazdaságilag pedig önállóan akarunk élni. Az uralkodót e követelések elismerésére alkotmányos esküje és az általa szentesített 1867. évi XII. törvénycikk betűje kötelezi. Ámde az elhatározó pillanatban az osztrák népképviselet politikája állott velünk szemben. Az uralkodó szokatlan és brüszk formában azt mondta a magyar többség képviselőinek, hogy a magyar jogok gyakorlati érvényesítése tekintetében a magyarok tárgyaljanak az osztrákokkal. Most tehát azt a korszakot éljük, amikor az osztrák népképviselettel kell valamelyes békés megtérést kieszelnünk, sőt lehetőleg a teljes egymás megértésére törekednünk, s a két állam egymáshoz való barátságát nemzetközi jogi alapon megteremtenünk. Kétségtelen, hogy ennek előbbutóbb sikerülnie kell, hogy elkerüljük azt a szomorú végső eshetőséget, amikor fegyverrel kell egymás eben törnünk, s a lázadás szélébe kevernünk azt a hadakozó felet, amelylyel nem tart együtt az uralkodó. De a teljes megértés nagy céljához való haladásban erős akadályokat látunk. A legfőbb az érzésnek és gondokozásnak az a folytonos ellentétessége,melyet soraink elején kiemeltünk. Az érzéseknek és gondolkodásnak ez az ellentétessége mind megannyi nagy választófal, amelyeket egy sajátságos végzetszerűség uralma alatt mind a két ország népe szorgalmasan mind magasabbakra emel. Nálunk a népszerű tollak, az igazi tudomány szolgálatában álló tudósok semminemű elnyomási elméleteken nem törik a fejüket. Nálunk az emberiség nagy ideáljai ösztönzik a tudós elméket. Ausztriában egy furcsa tudóscsapat van. Olyan, a mely nem népének akar szolgálni, hanem az udvarnak, a melynek jóindulatától sekélyes tudományának bőséges jutalmát reméli. Így sütöttek ki bécsi professzorok külön közös közjogot, az 1867-iki kiegyezés alapján álló kettős monarkiának birodalmi kapcsolatát. Tezner, Bernatzik és még egy csomó osztrák közjogi professzor, tudományos és jogi alapot igyekeznek rakni az osztrák hegemónikus törekvéseknek s eltagadni Magyarország törvényekben biztosított s az osztrák császár által is elismert jogait. Azt hiszszük, ebben a munkában nem az uralkodó tetszésének kinyerése a fő cél. Bécsben nálánál, úgy látszik, hatalmasabb faktorok vannak, akiktől könnyebben és biztosabban jön az osztrák professzori lelkek által kívánt elismerés. Egyik előkelő osztrák folyóiratban például most hosszú fejtegetést olvasunk valami Werner Iváni úrtól afelől, hogy bizony az osztrák kormány és némely bécsi lap is hibásan jár el, mikor Magyarországot külföldnek tekinti. Mert a monarkia egyik részállamának sincs joga ahhoz, hogy megakadályozhassa a Mai számunk 28 oldal.