Budapesti Hírlap, 1908. április (28. évfolyam, 80-105. szám

1908-04-01 / 80. szám

Budapest, 1908. XXVIII. évfolyam, 80. szám. Szerda, április 1. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 bor., félévre 14 bor., negyedévre 7 bor. Főszerkesztő 68 laptulajdonos, egy hónapra 2 bor. 40 ill. Egyes szám­ára helyben és vidéken X0 ill. RákOSI JóZsef Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Elörheté*- és hirdetés-fölvétel: ügy wie hu József-körut 5. ss. 2. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 flL Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. A nagy ellentét: Budapest, márc. 31. Tulajdonképpen csak annyira kel­lene a magyar kormánynak megbékíteni a magyar szíveket Ausztria iránt, hogy szomszédokul valamelyes nagyon közép­szerű jó barátságban, vagy egymást megbecsülő ellenségekként élhessünk. Ilyesmire minden magyar kormánynak törekednie kell annál a nagyon benső vi­szonynál fogva, a­mi a magyar királyt az osztrák császárral személyileg összeköti. De hát ez is afféle sziszifuzi munka. Ha valamely politikai kérdésben egyetértő eljárásra van szükség, mind nehezebb lesz Magyarországon az ilyen eljárásra publi­kumot találni. Mert odaátról olyan for­mán kapacitálnak bennünket újságok, könyvíró tudósok és messzehangzó szavú politikusok, hogy a legcsöndesebb lelkű m­agyarnak is dühbe kell gurulnia és ki­vágnia a „csak azért sem“ jelszót. A ma­gyar vezérpolitikusok például most m­o­ff­­initig hangoztatják, hogy a bankkérdé­s nem politikai, de közgazdasági termé­szetű. Az egész osztrák világ ezzel azt a nótát fújja, hogy bizony a bankkérdés erősen politikai és megoldásától sómonar­­kia hatalmi állása függ. Míg m­ii azt be­széltük, hogy a bank a vámterülettel együtt politikai kérdés, mel­yet Magyar­­ország államiságának kárára nem szabad közgazdasági haszonért, föláldoznunk, addig odaát a közgazdasági kérdés nótá­ját fújták. Ha végigtekintünk a politikai közvélemény különféle megnyilvánulá­sán Ausztriában és Magyarországon, úgy találjuk, mintha valami felsőbb hatalom játékos kedvébe is intézné a fogalmak és fölfogások folytilons ellentétességét. Az egész dologién ped­ig az a legszomorubb, hogy ezt harminc­sztender, — papiroson legalább — egyenjogú, szoros szövetsé­gesként­ való együttélésünk után is kon­statálnunk kell. , ■ Szinte^ lehetetlenül hosszú sora a politikai fellfogáokinak tárul elénk, ha azt nézzük, hogy hoáj^zu századok során mi minde­ns­égképpen­ próbálkoztunk a Habsburg-or?om alatt ^szomszédainkkal összeférni. Csak a legfontosabbat véve st­í, dé hoszú ideig akképp­ fogtuk föl Ausztriához való helyzetünket, mint a­melynek uralkodója egy szintén idegen ember: a római német császár. Soha sem tartoztunk a római szent birodalomba, de lojálisan megadtuk királyunknak a megillető császári megszólítást, mint sze­gélyes titulust. Folytonos háborúban lé­vén a törökkel, a német császárban segítőnket láttuk és hatalmi túlterjeszke­dését bizonyos idei kénytelen tűrés után mindig visszavertük, mint a nikolsburgi, bécsi, linci, szatmári békekötések mu­tatják. Mária Terézia alatt az uralkodó­ház osztrák birtokainak megmentősként szerepeltünk, s az akkori viszonyoknak megfelelően tűrhető nemzetközi helyze­tet élveztünk. II. József császár alatt egyszerűen nem ismertük el törvényes­nek az uralkodót s a fegyveres fölkelés­nek csak az uralkodó halála vette elejét. II. Lipót alatt siettünk az uralkodóval elismertetni teljes állami önállóságunkat és függetlenségünket, de teljes gyakorlati keresztülvitelében megakasztott bennün­ket az uralkodó halála. I. Ferenc alatt, a francia háborúkban, egyszerűen mint hit alattvalók és szövetségesek viselked­tünk. Az új osztrák császárnak a szent szövetség keretében való elnyomó törek­vései ellen sikraszállottunk, a­mely sikra­­szállásnak 1848-ban rövid időre teljes siker, azután pedig fegyveres fölkelés és elnyomás lett az eredménye. Az újonan született osztrák ra.várság öngyilkos energiája egészen 38 é 1­7-ig tartott, a­mi­kor az osztrák császár igazi szövetségre lépett a magyar királylyal, s a­mikor az osztrák nép első ízben lépett föl nemzet­közi tényezőül, tehát olyanul, a­melylyel nekünk is számolnunk kellett. Az osztrák alkotmányosság azonban hosszabb ideig csak­­az uralkodón át érvényesült velünk szemben. Nem a népképviselet, de egyes osztrák politikusok irányították a közös ügyek gyakorlati kiépítését és intézését. Az uralkodó magyar politikai rendszer­­azt tűzte jelszóul, hogy a király sze­mélyes megnyerésével tegyük át a mon­­arkia súlypontját Budapestre. Ebből az érdekből engedjünk az uralkodónak nyu­godt életet, hunyjunk szemet az osztrák észjárás tömérdek túlkapásán, mert ha a fő célt elértük, majd minden könnyedén helyreigazodik. Ez a rendszer megbu­kott, mert kisült, hogy mig mink a súly­pont felől ábrándozunk, addig Ausztria a maga hegemóniáját úgy közgazdasági, mint politikai téren intézményesen bás­tyázza körül s ennek az eljárásnak az uralkodó fölfogásában is természetes és jogos szint igyekszik biztosítani. A szabadelvű párt bukása után sza­kítottunk a súlypont elmélettel és arra az álláspontra állottunk, hogy nekünk Magyarország államiságának teljes érvé­nyesülése kell, Ausztria pedig legyen gaz­dag, hatalmas, de ne a mi bőrünkre és ne a mi számlánkra. Az osztrák császár országa súlypontját keresse Bécsben, a magyar király pedig Budapesten. Teljes paritást követelünk a közös hadügyben és külügyben, gazdaságilag pedig ön­állóan akarunk élni. Az uralkodót e köve­telések elismerésére alkotmányos esküje és az általa szentesített 1867. évi XII. törvénycikk betűje kötelezi. Ámde az el­határozó pillanatban az osztrák népkép­viselet politikája állott velünk szemben. Az uralkodó szokatlan és brüszk formá­ban azt mondta a magyar többség képvi­selőinek, hogy a magyar jogok gyakorlati érvényesítése tekintetében a magyarok tárgyaljanak az osztrákokkal. Most tehát azt a korszakot éljük, a­mikor az osztrák­ népképviselettel kell valamelyes békés megtérést kieszelnünk, sőt lehetőleg a teljes egymás­ megértésére törekednünk, s a két állam egymáshoz való barátságát nemzetközi jogi alapon megteremtenünk. Kétségtelen, hogy ennek előbb­­utóbb sikerülnie kell, hogy elkerüljük azt a szomorú végső eshetőséget, a­mikor fegyverrel kell egymás eben törnünk, s a lázadás szélébe kevernünk azt a hada­kozó felet, a­melylyel nem tart együtt az uralkodó. De a teljes megértés nagy cél­jához való haladásban erős akadályokat látunk. A legfőbb az érzésnek és gond­o­kozásnak az a folytonos ellentétessége,­­­melyet soraink elején kiemeltünk. Az érzéseknek és gondolkodásnak ez az el­lentétessége mind megannyi nagy vá­lasztófal, a­melyeket egy sajátságos vég­­zetszerűség uralma alatt mind a­­ két ország népe szorgalmasan mind maga­sabbakra emel. Nálunk a népszerű tollak, az igazi tudomány szolgálatában álló tudósok semminemű elnyomási elméleteken nem törik a fejüket. Nálunk az emberiség nagy ideáljai ösztönzik a tudós elméket. Ausztriában egy furcsa tudóscsapat van. Olyan, a mely nem népének akar szol­gálni, hanem az udvarnak, a melynek jó­indulatától sekélyes tudományának bősé­ges jutalmát reméli. Így sütöttek ki bécsi professzorok külön közös közjogot, az 1867-iki kiegyezés alapján álló kettős monarkiának birodalmi kapcsolatát. Tezner, Bernatzik és még egy csomó osz­trák közjogi professzor, tudományos és jogi alapot igyekeznek rakni az osztrák hegemónikus törekvéseknek s eltagadni Magyarország törvényekben biztosított s az osztrák császár által is elismert jo­gait. Azt hiszszük, ebben a munkában nem az uralkodó tetszésének kinyerése a fő cél. Bécsben nálánál, úgy látszik, ha­talmasabb faktorok vannak, a­kiktől könnyebben és biztosabban jön az osz­trák professzori lelkek által kívánt elis­merés. Egyik előkelő osztrák folyóirat­ban például most hosszú fejtegetést olva­sunk valami Werner Iváni úrtól afelől, hogy bizony az osztrák kormány és né­mely bécsi lap is hibásan jár el, mikor Magyarországot külföldnek tekinti. Mert a monarkia egyik rész­államának sincs joga ahhoz, hogy megakadályozhassa a Mai számunk 28 oldal.

Next