Budapesti Hírlap, 1908. július (28. évfolyam, 157-183. szám)
1908-07-01 / 157. szám
Budapest, 1908. XXVIll. évfolyam, 157. szám Szerda, julius 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Blafstatist árak: Égész évre SS kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben ás vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 66—66, igazg. 66—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd-utca i. ss. fiiSuta- N hirdetés-fölvétel: IJgy Mibál Jósef-körút 5. i. 2. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 6 iil., vastagabb betűvel 10 fil. ________Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Bankkartel, Budapest, jan. 30. A védővámos, protekcionista agráriusokkal szemben hozzá vagyunk szokva a kereskedőket, a merkantilisták táborát a szabadkereskedelem elvének bástyájául tekinteni. A szabadkereskedelem voltaképpen a semmi által meg nem kötött szabad forgalom, szabad verseny. Ez az éltető levegője, a létfeltétele a kereskedelemnek és a kereskedőktől senki rossz néven nem veszi, ha küzdenek érte. Annál visszásabban hat, mikor a merkantilisták maguk ütnek rést a szabad verseny elvén. Elmúltak azok az idők, amikor bármely gazdasági tábor a karteleket abszolút bűnnek tekintette és létjogosultságukat tagadta. Kartelek néha, bizonyos ipari konjunktúrákkal szemben nemcsak jogosultak, de nemzetgazdasági szempontból szükségesek is. A kartel-ellenes törvényhozások sem tiltják el a karteleket, csak káros kinövéseiket nyesegetik és e célból a karteleket állami felügyelet alá helyezik. A kartel jogosultságának az a mértéke, hogy van-e rá szükség nemzetgazdasági szempontból, vagy valamely nagy tőkebefektetéssel fennálló iparág egész egyetemének gazdaságos üzeme szempontjából és hogy az ily szövetkezett megkötése az ipari üzemnek vagy árnak vagy eladóterületnek nem ütközik-e nagyobb nemzetgazdasági elvekbe a forgalom szabadságának megkötése, egész tömegek nélkülözhetetlen életszükségleti cikkeinek aránytalan megdrágítása révén. Állam nem engedheti meg például a kenyér megdrágítását kartel révén, amint nem engedhetné meg azt sem, hogy az ivóvízszükséglet fedezésére valamely kartel befolyást gyakorolhasson. A bankok kartelje mind e szempontokból nézve kedvezőtlen megítélés alá esik. Kedvező megítélés alá csak egyetlenegy részről eshetik, a bankok részvényesei részéről, de ezek is csak abban a pillanatban tarthatják helyesnek, amikor a szelvényeket lefejtik, mert minden más élet- és gazdasági viszonylataikban nekik is el kell ítélniök a bankok méltánytalan nyerészkedési törekvését. Az első kérdés, amely a kartel igazolásánál fölmerülhet, az volt, hogy okvetetlenül szükséges-e a gazdaságos üzem föntartásához, s hogy a kartel nélkül nem megy-e tönkre az a bizonyos ipari vagy egyéb gazdasági vállalatkor? Erre a bankok esetében határozottan nemmel kell felelnünk. A bankok azzal okolják meg a kartellüket, hogy a kezelési költségek oly nagyok, hogy e kezelési költségeket is alig képesek a haszonból fedezni. De vájjon ok-e ez arra, hogy kartelt kössenek és a betéti kamatlábat leszorítsák, a kölcsönkamatlábat pedig intézményszerűleg magas korlátokhoz kössék? Minden pénzintézetnek van hozzáértő igazgatósága, amely üzleteit a napi konjunktúrák szerint köti, úgy, hogy a banknál elhelyezett pénz és a kölcsönadott pénz ára között tisztességes margó maradjon a bank kezelési költségeinek és jogos nyereségigényeinek, valamint kockázathányadának fedezésére. A viszonyok az egész piacon egyformák, s ezeknek helyes kihasználása a bank igazgatójának a feladata, s másrészt nem tagadható meg joggal a bank klienseitől sem. Hogy ez a nyereség néha a pénzintézetekre nézve kisebb; ezt kárpótolja az, hogy máskor meg nagyobb. Mindezt a pénzpiac hullámzása és az adott viszonyok adják. A pénzpiac természetes autonóm,és ciak nemzetgazdasági logikáján részeül annál kevésbbé szabad, mert a pénzü fézeteket semmi sem kényszeríti magukra nézve káros üzletek kötésére, s így nem is szükséges a kamatláb megkötése. A banküzlet technikája arra van berendezve, hogy mikor kevés a vállalkozó kedv, akkor a pénz áramlik a pénzintézetek pénztárába, s akkor úgy is leszállítják a betéti kamatlábat és ezzel párhuzamosan a kölcsönkamatlábat. Ez üzleti elv. Mikor meg az olcsó kölcsön-kamatláb és másrészt az olcsó betéti kamatláb is vállalkozásra buzdítja azt is, aki a pénzét a bankban helyezte el, meg azt is, akinek vállalatához hitelre van szüksége, akkor a vállalkozó kedv növekedésével a pénz megcsappan, s a bankok kezdik nagyobb kamatlábbal odacsalogatni a pénzt és kevesebb lévén a pénzanyag, drágábban is adják. Ez az inga mozgása, amely egyik végletből a másikba csap át és a melynek útjához szükségszerűen alkalmazkodik az egészséges bankpolitika. A kartel a szabályozó inga mozgását állítja meg, tisztán jogosulatlan önző érdekből. És miért teszi ezt? A nagy bankoknak az fáj, hogy a kicsinyek nagyobb kamatlábbal csalogatják oda a pénzt és esetleg talán még olcsóbban adják, mint ők. Ez egyértelmű azzal, hogy kisebb nyereségre dolgoznak. E pontnál a nagy pénzintézetek nem respektálják azt az elvet, ami tőzsdei árjegyző lapjaikban mindennap újra megnyilatkozik. Aki a pénzét csak féltetten, mondjuk pupilláris biztosságú állampapírba vagy záloglevélbe akarja helyezni, megelégszik négy százalék járadékkal, aki egy kis kockázatra is kész, az ipari vagy közlekedési részvényt vesz és öt-hat százalék osztalékot kíván. Az a betevő, aki a pénzét a Pesti Hazainál, vagy a Hitelbanknál, vagy a Kereskedelmi Banknál, vagy más bástyaszilárdságú pénzintézetnél akarja elhelyezni, kell hogy kisebb kamattal elégedjék meg, holott aki nagyobb kamatra akarja a pénzét elhelyezni, egy kisebb pénzintézethez megy, amely örül, ha drágábban jut betéthez, csak jusson. A pénzintézetek bonitása kell hogy érvényesüljön üzleteikben. A kisebb pénzintézetek egyetlen odacsalogató eszköze a kamatláb, másrészt a betevőnek a bonitásra alapított spekulációja teljesen jogosult. A bonitás érvényesülését a piacról kiszorítani nem szabad. Másrészt pedig hogy vagyunk a kölcsönökkel? Igen jól tudjuk, hogy pénzintézetek nem utcasarki nyílt kút a melyekből tetszés szerint meríthet a ki megszomjazik. A kereskedők iparos hitelét előbb megszavazzák, előtt élvezheti s igy a pénzintézet, semmi sem kényszerítheti arra, magukra nézve káros üzleteket köss. Igaz, hogy néha, pénzbőség idején, hoz hordják a pénzt a hitelt érő kereskedőnek vagy iparosnak, de szükség idején viszont jön a félévi megszorítás és hitelfelmondás. A nemzetgazdasági mozgalmak békettlen logikája nem mondana ellent , hogy a hitelre szoruló közönség pénzintézetek között létesüljön kartel, amely a pénz árát minden menyek között állandóvá tegye, elsült volna, de az, hogy a pénzintéz csak a maguk föltétlen nyereségét is biztosítsák, hanem fokozzák azzal,hogy a szabad versenyt kizárják, az teljesen jogosulatlan. És ez az a második kérdés, amelyre följebb általánosságban rámutattunk. A pénz szabad forgalma éppen olyan jelentőségű, mint a kenyér árának önkényesen rászabott bilincsektől szabad fejlődése. A pénz az ipari és mezőgazdasági termelés és a kereskedelem éltető ereje. A józan bankpolitika, amely nem szatócselvek szerint pillanatnyi haszonra gondol, de felsőbb szempontokat tart irányadóknak, csak arra törekedhetik, hogy minden lappangó tőkét kicsaljon az odújából és a piacra vessen. A ládafiában heverő pénzt, a reszketeg, fösvény ember zacskóba varrt garasait be kell csábítani a bank pénztárába, ahol gazdaságos elhelyezés vár rá. Ennek fegyvere a lehetőség által megengedett nagy betéti kamatláb. A bank másik feladata a vállalkozás és üzleti élet szaturálása és buzdítása az így begyűjtött tőkével. Ennek fegyvere a lehetőség által megengedett olcsó kölcsönkamatláb. A kettő között való különbség a bank nyeresége. Mai számunk 28 oldal