Budapesti Hírlap, 1908. szeptember (28. évfolyam, 209-234. szám)
1908-09-01 / 209. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (209. sz.) 1908. szeptember 1. ______-«______—.......... ■ .....- - .............. dasági politikánknak, a melynek során a saját érdekeinket mindig föláldoztuk az osztrák nagyipar érdekeiért. A kinek türelme van, könnyen kiszámíthatja, hány száz millióval gazdagodott Ausztria 1882 óta, tisztán a mi rovásunkra.. . Ennek a szerencsétlen állapotnak most egyszer s mindenkorra vége van. Piacainkról eltűnik a szerb gabona és marha nyomasztó versenye. Az a hús, amelyet Szerbia hozzánk és pedig csakis huszonkét nagyobb városunkba behozhat, a hazánkban évenként vágott marhahúsnak csak két százalékát, a sertéshúsnak pedig nem egészen két és fél százalékát teszi. A drága vámok megakadályozzák, hogy ez a kis mennyiség bármi kedvezőtlen hatást gyakorolhasson a mi marhánk árára. Évtizedek óta először jutunk abba a helyzetbe, hogy nyers terményeinket a közös vámterületen keleti szomszédaink versenye ellen hatékonyan védelmezve értékesíthetjük. Ez a múlthoz képest elvitazhatatlanul nagy haladás s új, jobb helyzetet biztosít a magyar termelésnek. Az új szerződéses állapot, bármi kevés haszna van belőle az előbbi állapothoz képest, mégis barátságos szerződéses állapot. Ez nem maradhat hatás nélkül a politikai állapotokra sem. A szerződés nélküli három esztendő alatt Szerbia igen kellemetlen szomszédunkká fejlődött. Olyasmi volt nekünk, mint egy tűzfészek a ház oldalában. Akadtak olyan törekvések is, amelyek piszkálni kezdték a tűzfészket, mint a Zágrábban most bontogatott nagy-szerb összeesküvésből látjuk. Az új barátságos viszony majd leszereli az ártó törekvéseket és módot ad a tűzfészek eltisztogatására. Föl kell jegyeznünk, hogy szerződésnek gyorsabb, a fölhatalmazási törvény alapján való életbeléptetése is főleg a magyar érdekek érvényesülését jelenti. Az osztrák irányadó politikai többségnek, az agráriusoknak egy cseppet sem kellett a szerb szerződés korábbi életbeléptetése. Még most is ugyancsak lármáznak és fenyegetőznek. Nekünk azonban közvetetten érdekünk, hogy ha már papiroson megvan a károsodásunk nélkül való jó viszony szomszédunkkal, legyen meg mielőbb a gyakorlati életben is. A szerződés életbeléptetésénél magyar részről mutatott készség szintén az Andrássy Gyula gróf által vitt politika szellemébe illik bele. Magunk részéről szívesen látjuk a velünk történelmi, társadalmi és gazdasági szálakkal összefűzött Szerbiát megint jóbarátaink között. Még álomban sem gondolunk kis, szomszédunk elnyomására, mint némely fenhéjázó osztrák politikus teszi, de nem is áldozunk a barátságért semmit. Az ilyen állapot a modern világban a legszilárdabb alapja a politikai barátságnak, így fest új politikai és közgazdasági viszonyunk Szerbiával az új szerződés életbeléptetésének az elején. Európát, elsőben a kelták, kik a mai írekben s Wales lakóiban most is élnek; aztán a görög, román, germán és szláv törzsek, melyek mind egy nagy népcsaládnak gyermekei. Hasonló népáradat volt a nagy népvándorlás a középkor elején, mikor mongol és mongol rokonságú népek raját bocsátotta Ázsia Európára a hunnoktól egész a magyarokig. Be lehet bizonyítani, hogy ilyetén vándorlás a szélrózsa minden irányában Ázsiából indult ki. Nincs semmi kétség, hogy Észak-Amerikának legészakibb lakosai ázsiai eredetűek. Az aleuti szigetek lakói testileg, de erkölcsökre és szokásokra nézve is északkeleti Ázsiának lakóihoz hasonlítanak. Ugyanez áll az eszkimókról, kik mindenben az ázsiai mongol népekhez hasonlítanak. Az Ázsiát s Amerikát északon elválasztó Bering-tenger partjainak lakói egymáshoz egészen hasonlók s ugyanazt a nyelvet beszélik. Hogy az eszkimók Ázsiából származtak át Amerikába, annál valószínűbb, mert a Bering-tenger csak kilencven kilométer széles és befagyott felszínén a benszülöttek egyszerű bőrszánkóján is könnyű átjutni Ázsiából Amerikába. Számos ázsiai mítosz egész északi és déli Amerikán át el van terjedve, s a mi legszembetűnőbb, néhány egymástól legtávolabb élő nép, Észak-Amerika észak-nyugati partjain s néhány dél-amerikai, őrizte meg azokat legjobban. A vándorlásoknak legpompásabb példája a malájok költözése a Csendes-óceánon. Ez a nagy világtenger százhetvenöt millió négyzetkilométernyi roppant területével és számtalan szigetével az Ázsia és Amerika közt lévő nagy távolságot tölti ki. E rengeteg területnek népessége csaknem kivétel nélkül a maláj eredetű polinéz népség. Déli Ázsiából, illetve a hosszúra nyúló malakkai félszigetről indult ki e nép és igen szerény és gyönge hajócskákon berajozta az egész nagy óceánt. Lakóhelyeinek szélső partjait: Számost, a Hawas szigeteket, Új-Zélandot, Madagaszkárt nyolc-tízezer, de sőt húszezer kilométernyi távolság választja el egymástól; ugyanazt a népet, nyelvet, hagyományt, ugyanazt a vallást találjuk mindenütt. Először a Számoa-szigeteken telepedtek meg; innen átköltöztek Tongába. A Számoához tartozó Szavaisziget válik aztán a további telepítések középpontjává. Az óriás szigettengeren mindenütt énekekben magasztalják Szavait, mint a többi szigetnek az anyját. A bevándorlás tudata anynyira élénk, hogy egyes szigeteken az első bevándorlástól kezdve számon tartják fejedelmeiknek sorozatát. Legfeltűnőbb a Madagaszkárnak betelepítése. Ez az óriás, csaknem hatszázezer négyzetkilométer nagyságú sziget, Afrika keleti partjain fekszik s a legkeletibb polinéz-szigettől, a Húsvét-szigettől kétszáz hosszúsági fok választja el, ami huszonkétezer kilométernyi útnak felel meg. Pedig semmi kétség sem lehet, hogy Madagaszkár havái szintén malájok. Nyelvük csak tájszólásilag különbözik a többi malájsziget nyelvétől s főleg Borneó, Szumátra és Jáva nyelvéhez hasonlít; háziállatuk, a púpos zebu, kelet-indiai eredetű; társadalmi szokásaik, ruházatuk, házi eszközeik szintén maláj eredetre utalnak. És ezek a maláj vándorlások nem is nagyon távoli időkben folytak le; a Krisztus utáni ötödik század elejétől a tizenötödik századig történt valamennyi. Azelőtt a nagy óceán szigetei, a nyugatiak kivételével, lakatlanok voltak. Nem kevésbbé érdekesek ama tengeri vándorlások és kalandozások, melyek keleti és nyugati irányban Amerikába vezettek. Egészen bizonyos, hogy keleti Ázsiának mongol népei, a kínaiak s japánok Kolumbusz előtt már nagy idővel ismerték Amerikát. Régi kínai könyvekben szó esik Fu-szang országról, amelynek leírása mindenképpen Amerikára illik. Kínai források szerint Fu-szang ország húszezer li-re fekszik Kelet-Ázsiától, ami tízezer kilométernek felel meg, vagyis annak a távolságnak, melyKínát Kaliforniától elválasztja. Kínai írók szerint Fuszangban sok a réz, arany s ezüst ; vas azonban nincs, ami teljesen ráillik Amerikára, melynek lakói nagy kultúrájuk mellett sem ismerték, a vasat. Kínai könyvekben, melyek e távoli országgal foglalkoznak, a láma képe is előfordul. Már pedig ez az állat kizárólagosan a dél-amerikai Andesekben otthonos. Speciálisdél-amerikai állat. Későbbi spanyol írók aztán olyan perui falvakat említenek, melyeknek lakói a többi néptől különböznek s oly nyelven beszélnek, melyet a beköltöző kínaiak jók megsértenek. De sőt régi kínai könyvek vallási missziókról" is beszélnek, melyek az ötödik század derekán indultak Fuszangba Buddha vallásáénak hirdetésére. Eténynek valóságáról kezeskednek azok az ősrégi Buddha-képek, melyeket Amerikában fedeztek föl s melyek az ázsiaiakhoz teljesen hasonlitanak. De a japánok is ismerték Amerikát. Egyik régi' enciklopédiá ’ban szó esik Fu-szang országról (melyet ők szo-nak neveznek), s nekik is van tudomá: buddhista missziókról, melyek e messze őrs mentek igehirdetésre." Mindentösszefogva,szén bizonyos, hogy Kelet-Ázsia mongol, Tittoni és Aehrenthal. Budapest, aug. 31. Külügyminiszteri találkozók újabban már majdnem rendszerré váltak a diplomáciában. Régebben eseményszámba ment, ha két hatalom külpolitikájának vezetője találkozott egymással. Ma, azt lehet mondani, az lesz már feltűnő, ha elmaradna a minden évben megismétlődő találkozó. Különösen szövetséges hatalmak közt már határozottan szükséges kellékek lettek az ilyen államférfi összejövetelek. Érdekes, hogy a hivatalos helyeken minden évben megismétlik azt a kísérletet, hotgy az ilyen találkozók politikai jelentőségét elrejtsék. Mikor először merül föl hikk, azon buzgólkodnak a külügyi kabinetek, hogy puszta udvariassági látogatásoknak tüntessék föl. Most is így volt, mikor Tittini olasz külügyminiszter látogatásának híre jött. Ezúttal volt egy szemernyi valóság is abban, hogy Tittoni úr csupán baráti látogatásra jön. Csakugyan egy olasz barátját akarta viszontlátni. De megragadta az alkalmat arra is, hogy találkozzék egy másik barátjával, aki azonfelül kollégája is, Rehrenthal báró magyar-osztrák külügyminiszterrel. Azonfelül a látogatás elhatározása és megtörténte közt eltelt idő alatt Európában rendkívüli jelentőségű események történtek, amik a két szövetséges hatalmat erősen érdeklik. És így vált a találkozó, mely különben sem lett volna teljesen mentes a politikai jelentőségtől, határozottan fontos eseménnyé. Mert, bár igaz, hogy a hatalmak még a macedóniai reformakció kifüggesztését javasló orosz jegyzék előtt sáni jegyzékváltás útján kimerítő eszmecserét folytattak a helyzetről,kétségtelen, hogy személyes érintkezésben a két külügyminiszter sokkal mélyebben behatolhat minden kérdés lényegébe és így sokkal több remény lehet arra, hogy minden eddig homályos részletre vonatkozóan tisztázódnak a fölfogások. A szaleburgi találkozót már csak ezért is szívesen látjuk. Mert tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben ismét jelentkeznek azok a törekvések, melyek zavart akarnak támasztani ott, ahol eddig minden rendben volt. Bizonyos, hogy Tittoni és Aehrenthal Szalzburgban is megegyeznek abban, hogy az olasz és a magyarosztrák külpolitika párhuzamosan halad aBalkánon is, és hogy örömmel fogják látni, ha Törökországban európai államhoz méltó állapotokat fog teremteni az alkotmányos mozgalom. Maga Tittoni legutóbbi nagy beszédében, mit az olasz parlamentben mondott, ünneplésen kijelentette, hogy Olaszországnak épp úgy,mint Magyarország-Ausztriának a Balkánon ,csupán civilizáló céljai vannak és , igy csupán, a kereskedelmi összeköttetések fejlesztésére, a föld gazdag kincseinek föltárására, vasutak építésére és hasonlókra fordítja ott figyelmét és fáradozását. Valamennyi olasz, párt hozzájárult, e nyilatkozatokhoz, sőt a kormánnyal szélső ellenzéken ülő Boncciati kijelentette, hogy a külpolitikában maga is csatlakozik Tittoni fölfogásához. Azt hihetnők ezek után, hogy Olaszország közvéleménye mint egy ember állott Tittoni mögött. Annálnagyobb meglepetéssel látjuk most, hogyéppen az utóbbi időben, közvetetlenül a két szövetséges külügyminiszter találkozása előtt szenvedelmes hangok hallatszanak az olasz sajtó, egy részében. Az ilyen támadások mindig szimptomatikusak. Ha egyebet nem, azt árulják el, hogy a hivatalos politika felszíne alatt titkos áramlatok vannak, óvatos politikusok az ilyen jelenséget soha sem becsülik ugyan kelleténél többre, de nem is hanyagolhatják el. Éppen ezért két-