Budapesti Hírlap, 1908. november (28. évfolyam, 262-286. szám)
1908-11-01 / 262. szám
Budapest, 1908 XXVIff. évfolyam, 262. szám Vasárnap, november 1 megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 66—95, igazg. 65—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-föltétel: Ujjam Kál József körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 6 ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szrint. A delegációk szereplése. Budapest, okt. 31. A delegáció tárgyalásai be vannak fejezve. A közös költségvetés meg van állapítva, a közös miniszterek nyugodtan tértek vissza Bécsbe és ő felsége is örömének adott kifejezést, hogy a magyar delegációban olyan szépen és jól folyt le minden. Most már ő is elhagyta magyar székvárosát s elutazott Bécsbe. Ismét üres a királyi vár, melyben megtörtént Bosnyákország annektálása és a melyben ő felsége itt tartózkodása alatt két fejedelmet fogadott, egyet, a ki király volt addig is, egyet, aki azóta lett király. Nem zavarja már a déli katonazene és a miatta odacsődülő közönség a Szentgyörgy-tér megszokott csöndjét. A delegációk kapui bezárultak, hogy megnyíljanak a magyar országgyűlés kapui s a külügyi kérdések izgalmai csillapodnak, hogy helyüket a magyar belpolitika izgalmai váltsák föl. Mert nagy kérdés közeledik a megoldáshoz, a választói reform kérdése, amelyet ha sikerül szerencsésen megoldani, Magyarország új politikai érába lép, melynek uralkodó planétája lesz az ellenállhatatlan nemzeti akarat, de ha balul oldatnék meg, ez az ország a fölszabadult és egymás ellen törő társadalmi részerők ádáz harcterévé válnék s ez nagyobb csapást mérne a magyar nemzetre, mint a milyet a török mért rá Mohácsnak gyászos mezején. A belpolitikai küzdelmek küszöbén visszapillantást kell vetnünk a két delegáció működésére. Nem az eredményekre, mert ezek ma már nem érdekelnek senkit, csak a közös minisztereket, akik boldogok, hogy hazamehettek a megállapított közös költségvetéssel. Hanem magára a működésre, arra a magatartásra, amelyet egyik és amelyet a másik delegáció tanúsított. A magyar delegáció otthon volt, az osztrák pedig vendégként időzött Budapesten. A magyar delegáció tartózkodott mindentől, ami az osztrákoknak kellemetlenséget okozhat. A tárgyalások során soha egy sértő szó az osztrákokkal szemben el nem hangzott. Az a kérdés, mely leginkább zavarhatta volna az osztrák delegáció itteni működését, az Erisz almája, Bosnyákország végleges hovácsatolása a magyarok részéről szóba sem került. A bosnyák kérdés,mely eddig külügyi kérdés volt, az annektálás következtében megszűnt külügyi kérdésnek lenni, nem közös ügy többé és igy a magyar delegáció nem tartotta magát illetékesnek arra, hogy tárgyalja. Egykét horvátországi képviselő hozta csak szóba, de az elnök leintette. Horvát beszédük különben sem került bele a naplóba és igy nem hagyott nyomot maga után. Nem my cselekedtek az osztrákok. o* Majdnem valamennyi szónokuk szóba hozta nemcsak az annektálást és külügyi hatását és vonatkozásait, hanem a közjogi rendezés, a kovácsatolás kérdését is. Éskkor, amikor nagy külügyi bonyodalmak közepette, amelyek még buzsáki öngyilkosok parcellája nem kapott friss halottat. Nagyot is néztünk, mikor egy este, vacsora tájban házunkhoz beállít Hidvégi János, buzsáki parasztgazda s jelenti, hogy az ő házában szerencsétlenség történt. — Mi az? — kérdezte a nagybátyám. — Jóska fiam az istállóban fölakasztotta magát. — Mi vitte rá ? — Ki tudna rá biztosat mondani? Én azt akartam, hogy idehaza maradjon, itthon folytassa a csizmadiamesterséget, a mi mellett még a mezei munkára is ráér, ő pedig visszakivánkozott a városba. Nagyon megszokta Kaposvárt azalatt, míg kitanult. De hát nem veszkedtünk, soha egy rossz szót nem szóltam neki ebben a dologban. Lehet azonban, hogy megérezte, hogy nem engedek és ez elkeserítette. Hitvány fából vannak ezek a fiatalok faragva, tekintetes úr... Hamar elveszítik a fejüket, a bajnak nem mernek a szeme közé nézni. Inkább még az életet is lerázzák a nyakukról, ha másképp a hajt ki nem kerülhetik • • * ■> ■ Nagybátyám helyben hagyta az öreg föidvégi kijelentéseit. Már az igaz, hogy a mi parasztjainkat a város megrontotta. Aki egyszer ott gázvilágításnál olvasott, annak nem ízlett ma sem szűntek meg teljesen, egész Európa szeme a delegácionális tárgyalásokra volt irányítva; akkor, amikor a külügyi szempontok azt parancsolták, hogy a két állam közt fönnálló minden ellentét elpalástoltassék és a teljes egyetértés jusson kifejezésre mindenkivel szemben, a ki rossz szemmel nézi hatalmi gyarapodásunkat; akkor, a mikor az osztrák delegátusok nálunk a vendégjogot élvezik s mint ilyenek kíméletet követelhetnek, de egyúttal illik, hogy a házigazda iránt kíméletet is tanúsítsanak, akadtak közöttük, még pedig elegen, akik nemcsak az 1880. évi bosnyák törvény 5. szakasza alapján követeltek hozzászólási jogot Bosznia és Hercegovina jogviszonyainak végleges rendezéséhez, hanem a magyar király koronázási esküjének kötelező voltát is tagadták s Magyarországnak Bosnyákországra vonatkozó történeti jogait is kétségbe vonták. Sőt akadtak olyanok is, akik belső ügyeinkbe avatkozva, a soha nem létezett horvát korona viszaállítását s Boszniának Horvátországhoz való csatolását sürgették, valamint olyanok is, akik a választói reform ellen izgatták itt Budapesten az itt lévő szocialistákat. Azokról az ízetlenségekről, Magyarország és a magyar nemzet ellen intézett támadásokról, amelyeket egyesek meg nem válogatott kifejezésekkel ékesítettek föl, nem is beszélünk. ** De akár a külügyi, akár a hadügyi költségvetésnek a tárgyalását hasonlítsuk össze, a magyar és az osztrák delegatöbbet a faggyúgyertya, meg a homályos petróleumlámpás. Ha szegényül éltek is a városban, ehhez képest is primitívnek tetszett a falusi életük. Megunták és kivetették a szívükből szülőfalujukat az ő egyhangúságával, méla csöndjével, eseménytelen szürkeségével. — Jelentettem a papnak is, — folytatta az öreg — de nem fogadta el. — Mit? — A temetést. — Mit mondott ? — Azt mondta, hogy a ki kezet emel magára, azt nem lehet megszentelt földbe tenni. Azt az Isten szolgájának nem szabad beszentelni és eltemetni. Igaz ez, tekintetes úr ? Ezért jöttem, hogy megkérdezzem. Láttam a nagybátyámon, hogy a kérdés nehéz volt. Sokáig nem felelt Hidvégi uram kérdésére, gondolkozott, hogy ugyan mit is mondjon neki? Sajnálta a megsebzett szivü apát, akit az egyház is ily keményen készült sújtani, de hát azzal vigasztalja, hogy a papot ledorongolja? Ezt sem akarta. — Tudja mit, Hidvégi uram? Majd beszélek én a pappal. t — Én csak a mondó vagyok, tekintetes ur, láttam én már siralomházba kitett gyilkost, a kit a pap egész éjjel vigasztalt és az akasztófáig el- Hídvégi halála. Irta Sipulusz. A buzsáki temetőnek volt egy bozótos, tüskés, bozontos, buja, elhanyagolt része, melyet a sírásók ásócsapásai soha sem érintettek. Oly lompos, kietlen és vad hely volt ez, hogy én mindig azt hittem, ide nyilván a rossz embereket temetik. Mikor aztán az öreg Magi, az uradalom legöregebb bérese meghalt s a temetésén én is megjelentem a nagybátyámmal, mellesleg megkérdeztem Sóst, a temető-csőszt, hogy miféle Istentől elrugaszkodott szöglete ez a temetőnek ? — Odij rakjuk el az öngyilkosokat, vagyis — tette hozzá magyarázólag az öreg — azokat, akik elemésztik magukat. — De ilyesmi nem igen akad, ugye? — Nem ám. Rendes emberek laknak itt. Mindenki csöndesen megvárja, míg a halál bekopogtat hozzá, így is elég hamar elkövetkezik *— tette hozzá az öreg sóhajtva. Sós úgy hetvenöt esztendős lehetett, sárból összetákolt házban lakott a temetőárok mellett, a legfeketébb és a legszárazabb kenyeret ette és rövidnek találta az életet ! A nagybátyámtól megtudtam, hogy van, vagy húsz esztendeje, hogy a tiai számunk 62 oldal.