Budapesti Hírlap, 1908. november (28. évfolyam, 262-286. szám)

1908-11-01 / 262. szám

cionális tárgyalások közt e tekintetben is nagy volt a különbség. 1. A törvény közös ügyekben teljes paritást követel, a­mely paritás azonban nincsen meg sehol. A külügyi hivatalok legnagyobbrészt osztrákokkal vannak betöltve. A magyar állam szuverenitása a követségek által használt zászlóban és címerben, mely ma is az ausztriai csá­szárságé, kifejezésre nem jut. A közös kormányzat hivatalos nyelve a német. A­ közös hadsereg Magyarországon is a német vezényszót és a német szolgálati nyelvet használja. A közös hadsereg tisztjeinek túlnyomó része osztrák állam­polgár és a magyar ezredeknek igen je­lentékeny része Ausztria területén van elhelyezve. Ott fogyaszt és ott szolgál a magyar huszár és a magyar baka. A hadsereg ellátásában az osztrák ipar még mindig nagy előnyben részesül a magyar mellett s az állam zászlajának és címerének a hadsereg magyar részében semmi szerepe nincsen. .Elég­ ennyit is fölhozni arra, hogy a paritás csak papi­roson van meg s még csak komoly, félre nem érthető ígéret sem tétetett arra, hogy ez meg fog változni. Ausztria tehát a közös ügyek közös­ségének minden előnyét élvezi ma is, Magyarországnak pedig közjogi sérelme még mindig van elég. És mégis, a­míg a magyar delegáció­ban teljes egyértelműség uralkodott a nagy kérdésekben, s tekintettel a súlyos külügyi helyzetre, a magyar delegáció tagjai iparkodtak elnyomni azt a kese­rűséget, a­melyet éreznék és támogatni a közös minisztereket a külfölddel Szem­ben s ennek megfel­előleg felsőbb néző­pontból tárgyalták a fölmerült kérdése­ket, addig az osztrák delegációban az apró érdekek, a szeparatisztikus, szét­húzó tendenciák nyilatkoztak meg és ke­vés kivétellel alig hangzott el beszéd, mely az európai konstellációk szempont­jából tárgyalta volna a kérdéseket. Nem nyomtak el ezek az urak semmi gyűlöl­ködést, mely keblüket marta, hanem Európa szeme láttára kitálalták mindazt a benső antagonizmust, mely az osztrák népeket emészti. A közös miniszterek láthatták, hogy itt csak egy államalkotó nemzet van, a magyar, a­melynek magatartására, poli­tikai belátására és nagy kérdések iránt való érzékére építeni és politikát alapí­tani lehet. Iparkodtak is ezt némiképpen honorálni, a­mennyiben nyilatkozataik­ban konciliánsak voltak és a hadügymi­niszter annak a nézetének adott kifeje­zést, hogy a hadsereg kérdésében a leg­jobb reményekkel tekint a jövőbe. . Ő felsége is láthatta­, hogy miként elődei a múltban, úgy Ő és utódai a jövő­ben, nehéz időkben mindig megnyugvás­sal tekinthetnek a magyar nemzetre, mely mindenkor féltékenyen őrködött királyának külső tekintélyén, királya ha­talmának nemzetközi súlyán­, s ha tettre­­került a dolog, a magyar nem sajnálta a vérét ontani , sem Mária­ Terézia alatt, sem a Napoleon-féle­ háborúk idejében, még olyankor sem, a mikor idegen érde­kek és nem a nemzet­­érdeke kívánták tőle. . .-f: A magyar­ nemzet mindenkor tudott áldozni nemcsak a maga érdekében, ha­nem olyankor is, a­mikor csak a király­­, hűség és az elvállalt kötelezettség, az adott szó megtartása követelte, hogy ..ál­­­dozzon. És­ nem egyszer történt, hogy a mikor már — királyi szóval élve, ,— „ad aimaritudines non medicas pro­­cessum est"­, a magyar nemzet föladta keserűségeit, mellőzte sérelmeit, hogy királyát kiszabadítsa válságos helyze­téből, így volt most is. A külügyi bonyo­­dalmakkal szemben, az elmúlt­ idők ke­serű napjait feledve, sietett támogatni a magyar királyt. Pedig nem lehet mon­dani, hogy sérelmei orvosolva volnának, sőt még Bosznia annektálása sem történt olyan formában, mely a­ nemzetet telje­sen kielégíthetné. De nem tették szóvá, nehogy súlyosbítsák a nehéz helyzetet. A magyar delegációnak ezt a maga­tartását ő felsége az udvari ebéden Oko­­licsányi képviselőhöz intézett néhány szóval honorálta s a hadügyminiszter azzal, hogy biztató reménnyel tekint a jövőbe. De téved a hadügyminiszter, ha ezt a reményt nem a nemzet királyhűségére, hanem arra a reményére alapítja, hogy ez a nemzet és a függetlenségi párt már eléggé megpuhult arra, hogy fát vághas­sanak a hátán. A sérelmek megvannak ma is és minden magyar embernek fáj­nak ma is. Ha a közös hadügyminiszter szebb reményei nem, arra vannak építve, hogy a nemzet sérelmei orvosoltatni is fognak, akkor homokra és nem sziklára épít a hadügyminiszter. Pedig a dinasz­tia, sőt Ausztria érdeke is az volna, ha sziklára építené reményeit. Ezt a sziklát, a méltányos megegyezés szikláját azon­ban csak egyetlenegy osztrák delegátus emlegette. " Talán később lesznek majd többen is, a­kik megértik, hogy a magyar szívekben csak magyar hazaszeretet ég és nem osztrák gyűlölet. S ezt­­akarta most­ a delegáció is dokumentálni or­szág-világ előtt. Ez azonban­ nem ok arra, hogy elhigyjék, hogy a magyar nemzetet mindig ki lehet fizetni néhány jó szóval. Ezt vegyék tudomásul ő fel­sége nem magyar tanácsosai, kísért. Hát ha annak megteszi a pap, a­ki mást gyilkolt meg, akkor csak annak is megteheti, a ki magára emelt kezet? Hisz tán ez a kisebbik bűn ? A papnak kötelessége­ elősegíteni, hogy­ mi­nél több meghalt lélek üdvözül­jön, a szerint jó­ pap­, ha ezt elősegíti.- Hát ennek, uramfia az a módja, hogy a másvilág kapujánál cserbehagyjon egy veszendő lelket ?... Ilyen módon dü­nnyögött az öreg... A­mig Buzsákiból a mi pusztánkra­ jutott, sok argumen­tumot kitalált s azt nekünk ott mind kitálalta. Másnap bementünk a faluba a Hidvégi­­i családhoz. A szerencsétlen öngyilkosnak anyja, leány testvérei, meg a rokonsága a ..legnagyobb­ kétségbeesésben voltak. Mikor minket megláttak, a szó szoros értelmében ránk rohantak, mintha mi lettünk volna a mentőangyalok.. Igyekeztünk vigasztaló szavakat mor­mogni.. Hogy ámulatunkra nem igen hallgattak ránk, mert jóformán kizárólag az egyházzal való összeütközés érdekelte és izgatta őket. A fiú éle­tét az „öngyilkosságig úgy tekintették, mint egy befejezett­­egészet, a­mely megváltoztathatatlan és így­­népi érdemes vele foglalkozni. Az öngyil­kossággal­ kezdődik­ egy új stádium s most ennek a rendbeszedéséről van szó. A temetésről úgy be­széltek, mint valami olyan eseményről, a­mely jelentékeny befolyással van a fiú másv­ági karrierjére. Különös benyomást tett rám “az egész­ dolog. Egy csomó egyszerű lelket láttam magam körül, melyekben egy képzeleti világ erősebben élt, mint az ő mindennapi világuk. Magamban cso­dálattal adóztam Csiborka tisztelendő úrnak, a­ki híveiben a túlvilágnak oly intenzív képzetét tudta fölkelteni,­hogy-magával-a pozitív földi léttel egyforma fontosságú, szerepet játszott. Ez kétségtelen sikere a papnak, mert így tarthat a túlvilági élettel rendet idelet­t a földön. A szomszéd szobában fehér lepedővel lete­­rítve feküdt a szegény ,öngyilkos fiú. Mi pedig az asztal körül helyet foglaltunk, hogy megbe­széljük a teendőket s az ég és föld, a purgató­­rium, a mennyország és a. .pokol között nyugtala­nul bolygó lelket valahogy a helyes útra iga­zítsuk. Mert ez volt a kérdés lényege és ez volt a mi föladatunk. A nagybátyám is, én is fekete ruhában vol­tunk és ünneplés megjelenésünk a tisztességes,­­gyászos külsőnk már maga annyira hatott a csa­ládra, hogy az izgalom lecsillapult, a meghatott­ság a kellő korlátok közé vonult s a zaklatott lel­­kekbe, mint a ránk szegezett szemekből láttuk, viszatért a bizalom és a­ remény. -—-- Tekintetes úr — kezdette az öreg Hid­­véginé, az áldozat anyja. —- Hát lehetséges az, hogy az én fiam pap nélkül menjen a temetőbe és hogy na szenteljék be a koporsójában ? -Hisz akkor én többet nem merek becsületes keresztény katolikus hívők közt megjelenni. Én, a­ki hu­szonöt év óta a templomban is mindig ugyan­arra a­ helyre ülök. Hiszen ez a megszentelet­lent sir átka lesz a mi hívő famíliánknak. Imádkozni se merek­­az én meghalt fiamért,­­mert­ hiszen a jó Isten nem is tudhat róla semmit, vagy ha tud, hát csak azt tudhatja, hogy elkárhozott, mert hisz ,nem az­­Isten szolgájának, karján jelent meg az örök üdvösség kapujában, hogy bebocsáttas­­sék, hanem az angyalok tüzes karddal kergették le a poklok országába... Figyelemmel tekintettem az üreg asszonyra. Ősz haja kicsúszott főkötője alól a homlokára. Szemében köny csillogott, szája széle remegett. És én rám, a­mint ott néztem, csodálatos hatást tett, a lelkem is reszketett bele. Először láttam életemben magam előtt ilyen erős hitet, mely érzékelhető valóságnak veszi a másvilágnak fé­lelmesen szép regéit, a­hogy azt szentek, prófé­é­ták, bölcsek elképzelték. És e nagy hit mellett, a minő talán a vadállatok elé dobott vértanú­ban élhetett, az egyszerű, csiszolatlan, falusi el­mének kicsinyes fölfogása az óriási titokról, a Mindenható Istenről.Hogyha Csiborka tisz­telendő­­ur, a buzsáki plébános be nem szenteli, akkor az angyalok becsukják a fényes kaput s kijelentik, hogy Hídvégi Andrásnak nem szabad belépni. Mint a­hogy itt a földön a hajdú kilöki a főszolgabírói hivatalból a szegény parasztot, ha a hivatalos óra után talál bekocogtatni/ A vér- BUDAPESTI HÍRLAP. (262. sz., 1908. november 1. Osztrák közállapotok. Grác, október. A­míg Magyarországban a delegációk Budapesten folytatott tanácskozása, a nagy események, a bosnyák annexió, Szerbia ha­dakozó kedve s a fejedelmi látogatások kötik le a közérdeklődést, nem árt, ha a magyar közvélemény Ausztria életéről is közelebbről tájékozódik, mert­ bizony a nagyobb osztrák lapok, kifejezett politikai­ tendenciák szolgálatában áll vám­, nem mindig írják meg a közvélemény fölfogását úgy, a­mint a valóságban van. Grác, Stájerország fővárosa most élénk po­litikai mozgalmak színtere, a­mennyiben a tar­­tománygyűlés csak a minap fogadta el az új tar­tományi választójogi törvényjavaslatot­, így tehát.

Next