Budapesti Hírlap, 1908. december (28. évfolyam, 287-312. szám)

1908-12-25 / 308. szám

40 BUDAPESTI HÍRLAP. (308. sz.) 1908. december 25. Uber Ödön: Kevés hijján száz esztendeje, hogy egy francia tudós rájött a fényképezés elemi titkára, de hazánkba csak mint­egy hetven esztendeje vonult be az első, természetesen igen kezdetleges fényké­pező­gép. A tudomány jegyében szüle­tett meg a fényképezés, majd hosszú időn át ipari mesterség gyanánt szere­pelt, ma azonban már egyik ága lett a művészet nagyterebélyű­ fájának. E bámulatos fejlődést azonban nemcsak a gép és a tömérdek eszköz tökéletesedése idézte elő, hanem az, hogy az utóbbi időkben már akadt olyan ember is, a­ki művészi kvalitásokkal fo­gott bele a fényképezés tanulmányozá­sába. Megszűnt az a fölfogás, hogy a fényképész csak másol, de a saját egyéni ízlését, tudását nem varázsolhatja oda a fotográfiára. Éppen ellenkezően áll a dolog. Nem a gépé a főszerep, hanem a fotográfusé. Csak ő tudja a képre oda­varázsolni azt, a­mit a művész akar. A festői talentumú fényképész is­meri az arcot, meg tudja látni az alak művészi vonalait, számot tud vetni a színek és fény bűvös játékának csodála­tos harmóniájával, meg tudja válasz­tani minden­ alaknál a miliőt, a­melybe belehelyezi és mindezen kivil még el tudja találni azt a pózt, ki tudja válasz­tani azt a­ röpke mozdulatot, a­mely egy arcot, vagy akár egy egész alakot a maga természetes, de mégis legszebb formájában juttat érvényre. Ila még mindezek mellett nem vét a hűség ellen hajszálnyit sem, akkor a valónak igazi, de művészi mását, a tökéletes fényké­pet nyújtja, a­mely vetekedik a legkü­­lönb festménnyel. Hol vagyunk ma már attól a idő­től, a­mikor a térképész mindezt ezzel a sztereotip kérelemmel intézte el: — Tessék mosolyogni! Ma már nincs fényképész, a­ki ezen a kérelmen maga is ne mosolyogna. Iparkodtak is a magasabbrendű köve­telményeknek megfelelni, sőt törekvé­sük sok, gyakran ízléstelen aberrációra adott alkalmat, így például főként a nők hiúságának iparkodtak szolgálni azzal, hogy megszépítik őket a képen. Persze vétettek a­ hűség és az ízlés ellen, mert nem tudták eltalálni, hogy mik a mű­vészi eszközök, a­melyek az igazi szép­nek megalkotására alkalmasak. Csak egy vérbeli festőművész-ta­lentum képes erre. A magyar fényképé­szek között már van ilyen: Uher Ödön, a­ki a Kossuth Lajos­ utca 7. szám alatti műtermében lett ennek a művészi irány­zatnak hivatott követője s itt nálunk Magyarországon úgyszólván, úttörője. A nagyváros utcáin járva, a kira­katokban és egyebütt ezer és ezer fotog­ráfia tekint a járó­kelő emberre, de csak kevés akad olyan, a­mely az utca tö­mérdek látnivalóin szerterévedező te­kintetet meg tudja ragadni. Az Uber Kossuth Lajos­ utcai kirakata előtt a nap minden pillanatában meg-megállnak a sétáló urak és hölgyek, hogy gyönyör­ködjenek a képekben. Úgy hat minde­­nik, mint egy művészi portré; nem a gép produktumát, de a művész kezének nyomát látják rajta. Az alakok élnek, az arcukon ott van az igazi élet kifeje­zése, a mely egyéniségüknek legjellem­zőbb sajátossága s a melyet hűségeseb­ben a piktor ecsetje se tudna megrög­­zíteni. Hogy a fényképezésnek immár sok köze van­ a művészethez, azt ma már érti és érzi a közönség. Legjobban bizo­nyítják ezt az amatőrfényképészek, a­kiket tulajdonképpen nem vezet más, mint valami művészi alkotás belső vá­gya. De ők csak egyes képekre fordíthat­nak gondosabb tanulmányt s innen van, hogy ritkábban is érnek el művészi si­kert. A­minek oka egyébként az is, hogy a legtöbb amatőr csupán szórakozásból, gyönyörűségből űzi a fényképezést s igy a legnagyobb témánál az élő ember fo­­tográfozásánál nem mindig alkotnak tö­kéleteset. A hivatásos fényképészé a babér, mert neki minden képe sikerül, ő, mint a festő, már fiatal korában ellenállha­tatlanul vonzódik művészetéhez, a me­lyet érez és később ért. Ezt lehet elmon­dani Uher Ödönről, a kinek a művészete össze van forrva élettörténetével. Uher katonatiszt volt s már akkor szép képeket festett és egyidejűleg kedv­telésből fotográfozott. Baj­társait fes­tette le s az ország garnizonjainak tiszti szobáiban nem egy pompás portré őrzi tehetségének korai emlékét. A fiatal ka­tonatiszt figyelmét közben megragadta a fényképezésnek művészi irányban való fejlődése. Körülbelül húsz évvel ezelőtt átlé­pett a tartalékba s attól kezdve telje­sen a portré-festésnek, majd pedig­­ a fényképezésnek szentelte erejét és te­hetségét. Sokat járt a külföldön s mi­közben az artisztikát tanulmányozta, mint képzett embernek nem kerülte el figyelmét a technikai eszközök hihetet­len fejlődése sem. Tisztában volt gépek­kel, papírnemekkel, világítási hatások­kal, a villamos fény csodás alkalmazá­sával már akkor, a­mikor nálunk ezeket oly nagy fejlődési fokon nem is ismer­ték. Tudta azonban azt is, hogy az igazi sikert nem azzal éri el, ha emez eszkö­zök megszédítik, hanem azzal, hogy ha valamennyit a maga tehetségének, íz­lésének és önálló fölfogásának szolgála­tába tudja hajtani. Éveken át dolgozott, tanult, járta a külföld kiállításait, műteremit, gyá­rait, műhelyeit, kísérletezett idehaza, a­míg végre olyat tudott alkotni, a­mi egé­szen más volt, mint az a sablon, a­mely a régi fényképészek atelierjéből kikerült. Hosszú ideig tartott, a­míg képeivel ki mert lépni a nyilvánosság elé, de akkor aztán egy csapásra hódított úgy a szak­emberek, mint a közönség körében. Meg­látszott képein, hogy készítőjük meg tudja látni az arc minden finomságát, mesterileg alkalmazza a világítás hatá­sait a legszubtilisebb árnyalatokig s ér­zéke megsúgja neki, mit kell jobban ki­emelni s mit szabad homályba bur­kolni. Az Uber specialitása a fényképezés­nek ez idő szerint bár költséges, de leg­pompásabb fajtája: az úgynevezett szé­­pia-plattin-kép, a­mely a legartisztiku­sabb hatást kelti gyönyörű barna színé­vel, e szilinek tömérdek és igen finom ár­nyalataival, ez árnyalatok elragadó össz­hatásával. Ilyen képet, a­mely már ab­szolút tartós voltánál fogva is különb a többinél, olyan tökéletesen, mint Uher Ödön Kossuth Lajos­ utcai atelierjében, nem tudnak készíteni sehol. Ezekkel a szépia-plattin-képekkel már a külföldön is nagy becsületet szerzett a magyar fo­­tográfozásnak. Egy ízben hat darabot küldött el belőlük a bécsi Photographi­sche Gesellschaft kiállítására, a­melyre csak elismert kiváló fényképészeket hív­tak meg. A kiállítást megnézte a király is, a tömérdek fotográfia között föltűnt neki a hat szépia-plattin-kép, sokáig nézte őket és alaposan­ elmagyaráztatta magának a készítés módját. A külföldi szaklapok is, különösen a magas mű­vészi értékénél fogva, igen magasztalóan nyilakoztak róla. Az elismerés osztályrészül jutott Uhernek a magyar szakemberek részé­ről is. Ő hozta néhány évvel ezelőtt egy táborba a magyar fényképészeket. Meg­alakult a Magyar Fényképészek Orszá­gos Szövetsége, a­mely egyhangúan el­nökévé választotta. Az ő sürgetésére adja ki a szövetség is a maga szaklap­ját, a Fényt. Kitüntetés is érte már pá­lyáján régebben is Uher Ödönt; meg­kapta a császári és királyi udvari fény­­képészi címet és kamarafényképésze lett Erzsébet királyi hercegnőnek. A­ki belép a Kossuth Lajos­ utca 7. számú ház két felső emeletét el­foglaló atelierjébe és dolgozótermeibe, első pillanatban érzi, hogy itt művészi légkörben van. A pompás szalonok, a stílusos remek bútorok, szőnyegek, a fa­lakon valóságos tárlata a művészi fény­képeknek, a fényszóró csillárok, a csín­nal berendezett öltözőszobák, mind gazdájuk ízlését dicsérik. Technikailag tökéletes a műterem berendezése, a szak­értelem látszik rajta. Minden modern vívmányt meg lehet találni, mert Uher most is évente tesz tanulmányutat a kül­földön. A műveit és jóizlésű közönség pe­dig tódul Uherhez, a legelőkelőbb kö­rökből egyre többen s nem mennek már a külföldre, mert belátták, hogy ott se találnak különbet, sőt ilyet is csak ritkán.

Next