Budapesti Hírlap, 1909. június(29. évfolyam, 128-153. szám)

1909-06-01 / 128. szám

Budapest, 1909. XXIX. évfolyam, 128. szám Kedd, junius 1. B­udapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 fik Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fik Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József­ körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítós 55-53. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Pünkösd. Budapest, máj. 31. A piros pünkösd esővel vegyes ra­gyogó napsütésben múlt le rólunk. Itt­­ott talán az eső már sok is, de maga az eső első minőségű májusi eső volt. A rossz telelés és a száraz tavasz korának, reméljük, jó részét helyrehozta. A politikai pünkösd semmi újat nem hozott. A közigazgatási tisztviselők herkulesfürdői kongresszusa volt az ün­nep egyik legérdekesebb eseménye. Ott tette jóvá Horváth József, a Vármegye szerkesztője egy, a lapjában írt cikkét azzal a nyilatkozattal, hogy a nemzeti ellenállásra, ha szükség lenne rá, készen áll a vármegyei tisztviselők kara. Kedves szenzációja volt a kongresszusnak a la­komáján az, hogy a felköszöntőre, mely­ben Fazekas Ágoston a királyt ünne­pelte, a katonai zenekar a Kölcsey himnuszára zendített, melyet aztán a tár­saság lelkes éneke kísért. Andrássy Gyula gróf és Hadik János üdvözlő tele­gramját is lelkesedéssel fogadta a kon­gresszus, melyről alább bővebb tudósí­tást talál az olvasó. Ezen kivül jóformán csak újságcik­kekkel lehet cselekedetek helyett beszá­molni. Ezen a téren komikus benyomást tesz az emberre (ámbár van-e még vala­kinek ez országban kedve nevetni), ha az úgynevezett bankcsoport lapjában egy volt miniszter nyilatkozván, azt mondja, hogy a Hatvanhét immár halott. Mi úgy látjuk, hogy ma a Hatvanhét is, a Negy­vennyolc is jóformán írott malaszt. El­lenben, nézve azt az igen lelkiismeretlen erőszakosságot és kínálkozást, a­mely­­lyel a negyvennyolcasok ama csoportja hatvanhetes alapon, kormányt akar vál­lalni, a logikánk azt mondja, hogy volta­képpen a negyvennyolcas program a ha­lott. Mert ma ugyan függetlenségi negy­vennyolcas politikus az öreg Szappano­son és Nagy Györgyön kívül alig van a fórumon. Erről legkivált az a leleplezés győz­het meg bennünket, a­mely a bécsi N. Fr. Presse pünkösdi számában olvasható. A függetlenségi pártnak az a csoportja jut­tatott e közlés szerint egy memorandu­mot ő felsége kezébe kerülő utón, a mely­ben a hatalomért mindent megajánla­nak s maguknak csak azt kötik ki, hogy kormányra jutván, engedtessék meg az­­Országgyűlésnek oly határozat­hozatala, mely szerint a kormány utasíthatnék az önálló bank előkészítésére. Ez az előké­szítés megtörténnék az 1910. év végére és akkor a király tagadja meg tőle a szankcióját. A­kik ezt a memorandumot csinál­ták vagy­ ezt a tervet kieszelték, igen ravasz embereknek tarthatják magukat, de igen­­ rossz emberismerők. Ha az utóbbi napokban sokféleképpen híre ter­jedt, hogy ő felsége semmiképp sem haj­landó a kormányt kizárólag a független­ségi pártra bízni, akkor azt gondoljuk, hogy a király ebbeli elhatározásának egyik döntő oka lehetett ez az ostoba tervezet. Meggyőződésünk, hogy olyan alakokkal, a­kik I. Ferenc Józsefnek ily, perfid szerepet szántak és ezt neki pozi­tív formában föl is merték ajánlani, soha ő felsége komolyan szóba nem áll. A Habsburgok sokat engedtek történni Magyarországon. Vásároltak árulókat is, megtűrtek népcsalókat is, zsarnokokat és hóhérokat. De mindezek a magok sza­­­kállára árultak, csaltak és sanyargat­tak, soha sem kívánták, hogy valamelyik­ császár vagy király szolidáris legyen ve­lük a nemzet becsapásában. Kossuth Ferenc a Magyar Tudósítól bán kijelenteti, hogy ilyen memorandum­ról egyáltalán nincsen tudomása és hogy egy percig sem hiheti, hogy a független­ségi párt tagjai közül bárki is ilyen me­morandummal terhelte volna ő felségét. •Némely részletéről pedig azt mondotta­­Kossuth, hogy csak őrült ember agyá­ban születhetnek ilyen gondolatok. Hogy Kossuth Feremnek nincsen,­ nem lehet róla tudomása : arra nekünk nem kell cáfolat. Hogy őrület, az is igaz. De hogy ez az őrület ott van s hogy a ki­rálynak tudomása van erről a felkínálko­­zásról, a­melyről a N. Fr. Presse azt írja, hogy olcsóbb, mint az Andrássy—We­­kerle-féle kibontakozási tervezet, az, fáj­dalom, igaz. A bécsi leleplezés folytán Kristóffy is adott ki cáfolatot, a­mely azonban csak formaságokat tagad meg, a dolgok­­velejét megerősíti. A színpad magyarsága. írta Császár Imre. A megdobáltatás veszedelmével is bátran szembenézek, természetesen tisztes távolságból, ha valaki rámsütné akár a politizálás, akár a személyeskedés bélyegét. Egyik se szándékom, se kenyerem. Nem tudok hozzá. Valami, nekem és mindnyájunknak sok­kal fontosabb dologról szeretnék beszélni. A drámairodalom és színpad magyarságáról. Vá­dolni is kívánok, védeni is szeretnék. Hic Rho­­dus, hic salta. Szóval valamiképpen furcsa az eset. De majd csak megúszom ezt a vizet is. Ha netalán összecsapna fölöttem, jó mentő­öv van derekamra kapcsolva: a magam erős magyar érzése. A­ki valamit vizsgálgat­, vagy akár néze­get is, mindig egy bizonyos nézőpontra helyez­kedve cselekszi. Ez lehet sokféle, az kétségtelen, de nekünk van ezeken felül még egy saját külön nézőpontunk is, az pedig mindeneknek előtte az eset magyarsága. Szól pedig ez elsősorban és leg­kivált az irodalomra és minden ágabogára. Az újsághíreken kezdve a drámáig. Azt hiszem, nálunk sose veszett ki és nem is fog kipusztulni soha annak a parancsoló szük­sége, hogy magyarságunkat tüntetőleg mutassuk ki. Még ma sem jutottunk odáig, hogy nyugod­tan ejtőzhessünk a végzett munka után. A jól­lakottság pihenője, fájdalom, nem kínálkozik. A látóhatár mindig felhőzetes. Hol a német, hol az egyéb nemzetiségű,­­legújabban pedig a koz­­mopolitizmus burjánzik ki kertünkben és soha se kapjuk elég jókor két kézre az ásót-kapát. A boldog végét pláne nem kínálgatjuk a jövevé­nyeknek. Rögtön be tudjuk kapni az új áramlatokat. Mindjárt modernek lettünk, alig csapott meg a szele és mindig elfelejtjük, hogy csak magyarul lehetünk azok. Megtanulhatunk mindent, de azonnal váltsuk be jó magyar pénzre és ennek adjuk ki, ha meg tudtuk emészteni. Ne utánoz­zunk vakon mindent és a magyarság érzés­ alap­ját ne engedjük kicsúszni vagy kihúzatni ma­gunk alól. Nem arról beszélek én, a­mi politikai és nemzetgazdasági vonatkozás. Ezen a téren na­gyot fordult a világ. Tudunk és akarunk is ma­gyarok lenni. Valljuk is a magyarságot az egész vonalon, azok vagyunk, de nem tudunk olyanok­nak látszani. Eszembe jut Moliére, a­ki azt mondatja Sganarellel, hogy a­kit nőül vesz, annak nem elég szűztisztának lenni, még látszatával sem szabad bírnia, mintha nem volna olyan. Szóval nem elég magyarnak lenni, annak is kell lát­szani. A magyar drámának is megvan ez a hiánya. Két igen nagyjelentőségű megmutatója van ennek. A levegő és a hang. Drámánknak nincsen magyar levegője és nincsen magyar hangja. A­mi az elsőből megvan, az kozmopolita, a második pedig tisztátalan, fajtalan, erő és za­mat nélkül való. Az idegen befolyások számlájára írom én ezt. Magyar, a­ki írja, magyarul ír, így játszák is el, de azért mégsem magyar egyik se. El­vétve, nem mondom,­ kiismerszik ez is, de nem ez az ereje, nem ebben rejtőzik bája. Sem a dráma nem eléggé magyar, a színjátszás pedig nélkülözi majdnem teljesen a levegőt, a zamatos hangot, az igazi magyarságot. A legcsúnyább magyar beszéd manapság jórészt a színpadról hangzik. Ezzel senki se tö­rődik. Hiszen magyarul beszélnek! Ámde ho­gyan ? Megmételyezik ez által a közönséget is, a­ki csak nem teheti föl, hogy a színpadról hangzó beszéd nem magyar, hisz’ olyanként hallatszik? A darabok nincsenek magyarul írva és nem magyarul mondják el. Nem szabadna meg­engedni, hogy germanizmusok, gallicizmusok, a faji és felekezeti jelleg, meg a némileg még megbocsáj­tható tájszólás büntetlenül garázdál­kodjanak a dráma keretében a színpad desz­káiról.­­ A magyar drámairodalom óriásilag fejlő­dött. Nem beszélek a meglévőkről, de új, erőtel­jes nemzedék van fejlődésben. Tehetség van elég. Tudnak írni, van meglátó és kitaláló te­hetségük is, csak a magyar levegő és hang az, a­mi nem akar erőteljesen kiesmerszeni. Hovatovább odáig jutunk, hogy szószerinti magyarázó függeléket kell a darabok végére illeszteni, hogy az is megértse, a­ki csak ma­gyarán tud és érez. Az idegen irodalmak óriási befolyása­ ennek az oka. Leginkább pedig az a megfeled­­kezésünk, hogy nemcsak magyarul kell írnunk, de éreznünk is. Hányszor megesik, hogy a férfi és nő nem­ tudnak a­ színpadról ilyennek hatni, pedig meg­van a pozitív­­bizonyosság a nemben és az áb­rában. Hat számunk 24 oldal.

Next