Budapesti Hírlap, 1909. október(29. évfolyam, 232-258. szám)
1909-10-01 / 232. szám
1909. október 1. BUDAPESTI HÍRLAP (232. sz.) ból egy negyedik rangosztálybeli tábornok-hadbiró, illetve a honvédbirák tisztikara főnökének vezetésével uj igazságszolgáltatási osztályt szervezzenek és hogy a honvédhadbirák tisztikarának valóságos állományát két százados hadbíróval növeljék, valamint, hogy a már fennálló tábornok-hadbírói állások egyikére egy negyedik rangosztálybeli tábornokhadbíró állást szervezzenek. A képviselőház bizottságaiból. A gazdasági bizottság október 4-ik napján, hétfőn délelőtt tizedfél órakor a képviselőház elnöki elfogadó termében ülést tart, melyre a tagok okvetetlen megjelenését kérik. A könyvtári bizottság október 4-ik napján, hétfőn délelőtt kilenc órakor a képviselőház elnöki elfogadó termében ülést tart. Az országos katolikus kongrua-tanács. A király szeptember 24-én kelt elhatározásával apostoli királyi főkegyúri jogánál fogva és a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló 1898. évi XIV. törvénycikket módosító 1909. évi XIII. törvénycikk 7. szakaszába foglalt rendelkezés végrehajtása céljából Országos katolikus kongrua-tanács néven állandó bizottságot rendelt ki, melynek feladata a mindkét szertartású katolikus alsóbb világi papság kongruaigényének jövőben évenként való megállapítása, valamint a katolikus kongrua-szükséglet fedezésére az 1908 november 24-iki legfelsőbb elhatározás értelmében rendelt, egyházi forrásokból eredő járulékok kezelésének ellenőrzése. A kongrua-tanács elnöke a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki magát akadályoztatása esetén a tanács ülésein a tanácsnak egy, püspöki rangban lévő tagja által helyettesíttetheti. Tagjainak számát ő felsége az elnökön kívül tizenötben állapította meg, ilyképpen: Négy tagot a nagyobb egyházi javadalmak képviseletére a püspöki kar küld ki a nagyobb egyházi javadalmasok közül, a magyar vallásalap képviseletére öt tagot, az államkincstár képviseletére pedig hat tagot a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére három évre ő felsége nevez ki. A tanács tagjaivá 1909. évi október 1-től három évi időtartamra kinevezte a király a magyar vallásalap képviseletére Dedek Crescens Lajos tiszteletbeli udvari káplánt, egyetemi könyvtárőrt, Simonyi- Semadam Sándor dr. országgyűlési képviselőt, Szabó Jenő nyugalmazott miniszteri tanácsos, főrendiházi tagot, Timon Ákos dr. miniszteri tanácsos, egyetemi nyilvános rendes tanárt, Zichy János gróf belső titkos tanácsos, országgyűlési képviselőt, továbbá az államkincstár képviseletére Bakonyi Géza pénzügyminisztériumi miniszteri tanácsost, Mailáth József gróf belső titkos tanácsos, főrendiházi tagot, Buffy Pál dr. miniszteri tanácsost, az állami gyermekmenedékhelyek országos felügyelőjét, Sághy Gyula dr. udvari tanácsos, országgyűlési képviselőt, a budapesti tudományegyetem rektorát, Széll Ignác belső titkos tanácsos, nyugalmazott államtitkárt és Smialovszky Valér dr.-t, Trencsén vármegye főispánját. Válságos idők. Budapest, szept. 30. A király ma kihallgatáson fogadta Wekerle Sándor miniszterelnököt. A kihallgatáson, mint előrelátható volt, Wekerle a lemondott kormány fölmentését kérte. Ez azonban még meg nem történt. A király mindenekelőtt Kossuth Ferencet óhajtja fogadni. A függetlenségi párt vezére holnap (pénteken) utazik s kihallgatása szombaton délelőtt lesz. Bécsi tudósításainkból kitetszik, hogy a király nagyon szeretné, ha a szövetkezeti pártokat további együttműködésre bírhatná. Ez azonban oly óhajtás, amely azok után, amik történtek, alig valósulhat meg. Hogyan dolgozhatnának tovább együtt és harmonikusan — ha más formációban is — a koalíció pártjai, amikor a függetlenségi pártnak egy része hetek és hónapok óta a legélesebb vádakkal illeti eddigi fegyverbarátait? A darabontokat sem becsmérlik oly hévvel, mint az alkotmánypártot és a néppártot. Amikor ennyire kiélesedtek az ellentétek, akkor alig lehet csak el is képzelni azt, hogy a fölrobbantott koalíciót újra föltámasztani lehessen. Csudának kellene történnie, hogy ez a szándék megvalósítható legyen. Ha ő felsége teljesítené a nemzeti követeléseket, akkor új pártalakulás — becsületes, nyílt, őszinte és jó magyar politika vitelére — még mindig létesíthető volna. Ez a legkomolyabb magyar politikusok fölfogása. Ha azonban a magyar törekvések Bécs részéről rendszeres visszautasítással, bizalmatlansággal és mindenekfölött hosszú — habozással találkoznak, akkor mind nehezebbé válik alapot, módot és tisztes eszközöket találni az alkotmányos, békés kibontakozásra. Mert a bécsi negációval szemben a felelet Magyarországon is csak általános negáció lehet. Magyarország bécsi ellenségei — s itt elsősorban a keresztény-szocialisták táborára gondolunk — csak arra irányítják figyelmüket, hogy a magyar nemzetnek ártsanak. Ez kitűnik lapjaikból, amelyekben felejtve Ausztriának minden nyomorúságát, csak Magyarország ellen agyarkodnak. Egyre azt hajtogatják, hogy Magyarországon csak olyan választási reformot szabad megengedni, amely alkalmas a magyar nemzeti törekvések letörésére, mégpedig a nemzetiségek felülkerekedése alapján. Mintha abból, hogy fölforgatnák Magyarországot, valami nagy jó háramlanék a monarkiára, vagy mintha föltartóztathatná Ausztriának züllését, ha Magyarországot is romlásba sodornák. Sajnos azonban, erre az agitációra a bécsiek elég anyagot kapnak magyar honpolgároktól is. Ma például egy nemzetiségi képviselő, Mihályi Tivadar azt írja a Reichspost-ban, hogy Bécs csak akkor fog eredményt elérhetni Magyarországon (természetesen Magyarország ellen), ha a magyar képviselőházban a nemzetiségeké lesz a döntő szó. Ez persze soha és semmi körülmények között nem fog megtörténni, mert hiszen ha csak meg is közelíteni akarnák ezt az oktalan célt: ebből Magyarországon nem békés állapot származnék, hanem örökös forrongás s az egész ármádiát kellene lekötni a magyar nemzet leigázására, miközben a hatalomhoz juttatott nemzetiségek vígan gravitálhatnának kifelé, a monarkia szétrobbantására. Vájjon mikor fogják már belátni Bécsben, hogy a dinasztiának egyetlen biztos támasztéka — nemcsak a magyar királyságban, hanem az egész kettős monarkiában — a magyar nemzet hűsége, boldogulása és megelégedése? *■ Ő felsége, aki nagy tapasztalásokkal bíró uralkodó, minden jel szerint alaposan fontolgatja, mitévő legyen a rendkívül súlyos helyzet orvoslására. Könnyű volna a válság megoldása, ha ő felsége teljesítené a magyar nemzet jogos, méltányos, törvényes követeléseit. De úgy látszik, a király sem teheti mindig azt, amit (talán) szeretne is. A király még semmi irányban nem határozott. Nem utasította még el a Wekerle-féle kibontakozási tervet, s még nem fogadta el a Kossuthot sem, ámbár ez nagyon közel jár ahhoz az ajánlathoz, amellyel ő felsége Lukács László útján kínálta meg a függetlenségi pártot. Elhatároztam, hogy inkább megmondom neki nagy szomorúságom igazi okát. Különben is már régen óhajtottam értésére adni menyasszony voltomat, mert örökösen attól rettegtem, hogy megkéri a kezemet. S a kosár szégyenétől meg akartam kímélni. — Rossz hírt kaptam a vőlegényemtől — mondom neki elszántan. Ijesztően elsápadt. De nem látszott nagyon meglepettnek. Talán beteg? — vigasztalt gyöngéden. — Dehogy! — tiltakoztam hevesen. S azonnal megkérdeztem — mert — ó, hiúságok hiúsága! — bántott a kis veréb látszólagos közönyössége, hogy talán hallotta már, hogy menyasszony vagyok. — Hogyne — feleli egyszerűen. — Az első jó kritika után, melyet magáról, Zsuzsika nagysád, irtani, azonnal „beadták”' nekem, hogy maga egy huszártiszt boldog menyasszonya. Ezt ugyan gondolhattam volna, ismerve a rivális elveit, melyek szerint: háborúban minden eszköz szent. — És most azt írja nekem, hogy háború, csata lesz, tudja-e? — szóltam elkeseredve. S megint csak elborította a szememet egy tolakodó könycsepp. — Én ne tudnám? — feleli a szerkesztő úr olyan önérzettel, mintha ő írta volna meg a hadüzenetet. — Igaz, hiszen maga újságíró, hát mindent tud, — szóltam neki egy szemernyi hízelgő hanglejtéssel — maga adhatna nekem jó tanácsot. De üljön már le! Láttam, hogy fáradtan emelgeti fájós lábát, de a világért le nem ült volna, míg legalább kétszer föl nem szólítom rá. — Nézze, szerkesztő úr, — szóltam neki hirtelen jött és rá nézve meglehetősen kegyetlen, bizalmaskodási rohammal — én nem akarom, hogy Gyurka, úgy hívják, tudja, elmenjen a háborúba. Semmi szükség rá, hogy megölje az ostoba, hitvány ellenség. A királynak van még rajta kívül elég katonája, de nekem nincs, senkim sincs, ha ő elpusztul. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom. Okos, tanult ember, megél ő, mint „civilt” is. Azt fogom neki írni, hogy hagyja ott azt a mészárszéket, hol minden nagyobb ok nélkül halomra öldösik egymást az emberek és vesse le azt a cifra ruhát s legyen egyszerűbb, de szabad, boldog ember. Ezt fogom neki írni s meglássa, ő anynyira szeret engem, hogy meg fogja tenni a kedvemért, a boldogságunkért. Egészen föllelkesített ez a pompás, megváltó eszmém. Azt hittem, hogy ő is kitűnőnek fogja találni. De nem szólt semmit. Szemét makacsul az ut porára szögezte s hatalmas sétabotjával, mely hűséges segítőtársa volt a kis „sánta veréb 11 szökdécseléseinek, gyakorlott kézzel óriási „Z“ betűt pingált a földre. De amint észrevette, hogy figyelem, halvány arcán átfutó bíborfelhővel elkavarta a porondon. Közben majd kínos halálra szánt egy rut szürke bogarat, amely nagy igyekezettel menekült tova számtalan lábának megsebzett maradékával. — Jaj, de rut! de gyűlölöm, hanem azért ne bántsa szegényt, sajnálom — kiáltottam igazi asszonyos logikával. — Nem is bántom — felelte szomorú mosollyal a kis veréb. — Miért is bántanám? Én éppen olyan vagyok, mint ez a rút féreg. A szép, erős férfiak közt, szegény, beteg, szürke bogár. A szívem összeszorult a szánalomtól, de nem mertem szomorú arcára pillantani. Attól féltem, hogy kiolvassa a szememből, hogy elég hitvány voltam én is gondolatban ahhoz a csúf állathoz hasonlítani. — Ugyan, hogy mondhat ilyent — hebegtem végre valami halvány tiltakozásfélét. — Nem is azért mondom — felelte szelíd mosollyal — mintha elérzékenyíteni akarnám, csak úgy elkeserített kissé a magam nyomorék volta. És éppen most, mikor olyan pompás alkalom volna megmutatni, hogy miként is írják a költők: „Látszólagos gyáva, vézna külseje alatt, oroszláni bátorságot rejteget.11 De hiába, az ezredorvos ur nem Röntgen-sugárral fürkészi a hadi erényeket s igy nekem semmi reményem sincs arra, hogy kiléphetnék az örökös „untanglich“ díszes és kényelmes állásából. — De nem rólam van szó, ugye, Zsuzsika nagysám, hanem a főhadnagy úrról? Én azt gondolom, hogy ne írjon neki. Legalább is azt, amit az előbb említett — semmi esetre. Soha sem szabad a szerelmes férfit valami gyáva cselekedetre fölhívni, mert még — megteszi. Én legalább ismerek valakit, aki — bármilyen csodálatos legyen is az a mai világban — soha becstelenséget nem követett el még gondolatban sem, aki éhezni hagyta a tulajdon édesanyját, mert azt kívánták tőle, hogy a lelke tisztaságával fizesse meg a puhább, fehérebb kenyeret — ez az ember annyira szeret egy leányt, hogy ha ... azt kívánná ... meglopná ... a legkedvesebb barátját... hősiességnek gondolná a gyávaságot és gyávaságnak minősítené a bátorságot ... ha az a leány azt úgy kívánná ... ha... Elfáladt a hangja s az arcán végigszántott egy kinos, keserű könycsepp. Nagyon nehéz lett a szivem. Bizonyosan tudtam, hogy soha, senki sem fog többé hozzám ilyen igaz érzéssel, ekkora szerelemmel szólam s én még csak vigasztalni se tudtam. Gonosz 3