Budapesti Hírlap, 1909. október(29. évfolyam, 232-258. szám)

1909-10-01 / 232. szám

1909. október 1. BUDAPESTI HÍRLAP (232. sz.) ból egy negyedik rangosztálybeli tábornok-hadbiró, illetve a honvédbirák tisztikara főnökének vezetésé­vel uj igazságszolgáltatási osztályt szervezzenek és hogy a honvédhadbirák tisztikarának valóságos ál­lományát két százados hadbíróval növeljék, vala­mint, hogy a már fennálló tábornok-hadbírói állá­sok egyikére egy negyedik rangosztálybeli tábornok­­hadbíró állást szervezzenek. A képviselőház bizottságaiból. A gazda­sági bizottság október 4-ik napján, hétfőn délelőtt tizedfél órakor a képviselőház elnöki elfogadó ter­mében ülést tart, melyre a tagok okvetetlen megje­lenését kérik.­­ A könyvtári bizottság október 4-ik napján, hétfőn délelőtt kilenc órakor a képviselőház elnöki elfogadó termében ülést tart. Az országos katolikus kongrua-tanács. A király szeptember 24-én kelt elhatározásával apostoli királyi főkegyúri jogánál fogva és a lelkészi jövede­lem kiegészítéséről szóló 1898. évi XIV. törvény­cikket módosító 1909. évi XIII. törvénycikk 7. sza­kaszába foglalt rendelkezés végrehajtása céljából Országos katolikus kongrua-tanács néven állandó bizottságot rendelt ki, melynek feladata a mindkét szertartású katolikus alsóbb világi papság kongrua­­igényének jövőben évenként való megállapítása, valamint a katolikus kongrua-szükséglet fedezésére az 1908 november 24-iki legfelsőbb elhatározás ér­telmében rendelt, egyházi forrásokból eredő járu­lékok kezelésének ellenőrzése. A kongrua-tanács elnöke a mindenkori vallás- és közoktatásügyi mi­niszter, a­ki magát akadályoztatása esetén a tanács ülésein a tanácsnak egy, püspöki rangban lévő tagja által helyettesíttetheti. Tagjainak számát ő felsége az elnökön kívül tizenötben állapította meg, ily­­képpen: Négy tagot a nagyobb egyházi javadalmak képviseletére a püspöki kar küld ki a nagyobb egy­házi javadalmasok közül, a magyar vallásalap kép­viseletére öt tagot, az államkincstár képviseletére pedig hat tagot a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére három évre ő felsége nevez ki. A tanács tagjaivá 1909. évi október 1-től három évi időtartamra kinevezte a király a magyar vallásalap képviseletére Dedek Crescens Lajos tiszteletbeli udvari káplánt, egyetemi könyvtárőrt, Simonyi- Semadam Sándor dr. országgyűlési képviselőt, Szabó Jenő nyugalmazott miniszteri tanácsos, főrendiházi tagot, Timon Ákos dr. miniszteri tanácsos, egyetemi nyilvános rendes tanárt, Zichy János gróf belső titkos tanácsos, országgyűlési képviselőt, továbbá az államkincstár képviseletére Bakonyi Géza pénzügy­minisztériumi miniszteri tanácsost, Mailáth József gróf belső titkos tanácsos, főrendiházi tagot, Buffy Pál dr. miniszteri tanácsost, az állami gyermekmene­dékhelyek országos felügyelőjét, Sághy Gyula dr. udvari tanácsos, országgyűlési képviselőt, a buda­pesti tudományegyetem rektorát, Széll Ignác belső titkos tanácsos, nyugalmazott államtitkárt és Smia­­lovszky Valér dr.-t, Trencsén vármegye főispánját. Válságos idők. Budapest, szept. 30. A király ma kihallgatáson fogadta We­­kerle Sándor miniszterelnököt. A kihallgatáson, mint előrelátható volt, Wekerle a lemondott kormány fölmentését kérte. Ez azonban még meg nem történt. A király mindenekelőtt Kos­suth Ferencet óhajtja fogadni. A függetlenségi párt vezére holnap (pénteken) utazik s kihall­gatása szombaton délelőtt lesz. Bécsi tudósításainkból kitetszik, hogy a király nagyon szeretné, ha a szövetkezeti párto­kat további együttműködésre bírhatná. Ez azon­ban oly óhajtás, a­mely azok után, a­mik történ­tek, alig valósulhat meg. Hogyan dolgozhatná­nak tovább együtt és harmonikusan — ha más formációban is — a koalíció pártjai, a­mikor a függetlenségi pártnak egy része hetek és hóna­pok óta a legélesebb vádakkal illeti eddigi fegy­verbarátait? A darabontokat sem becsmérlik oly hévvel, mint az alkotmánypártot és a néppártot. A­mikor ennyire kiélesedtek az ellentétek, akkor alig lehet csak el is képzelni azt, hogy a fölrob­bantott koalíciót újra föltámasztani lehessen. Csudának kellene történnie, hogy ez a szándék megvalósítható legyen. Ha ő felsége teljesítené a nemzeti követe­léseket, akkor új pártalakulás — becsületes, nyílt, őszinte és jó magyar politika vitelére — még mindig létesíthető volna. Ez a legkomo­lyabb magyar politikusok fölfogása. Ha azon­ban a magyar törekvések Bécs részéről rend­szeres visszautasítással, bizalmatlansággal és mindenekfölött hosszú — habozással találkoz­nak, akkor mind nehezebbé válik alapot, módot és tisztes eszközöket találni az alkotmányos, békés kibontakozásra. Mert a bécsi negációval szemben a felelet Magyarországon is csak álta­lános negáció lehet. Magyarország bécsi ellenségei — s itt első­sorban a keresztény-szocialisták táborára gon­dolunk — csak arra irányítják figyelmüket, hogy a magyar nemzetnek ártsanak. Ez kitűnik lapjaikból, a­melyekben felejtve Ausztriának minden nyomorúságát, csak Magyarország ellen agyarkodnak. Egyre azt hajtogatják, hogy Ma­gyarországon csak olyan választási reformot szabad megengedni, a­mely alkalmas a magyar nemzeti törekvések letörésére, még­pedig a nem­zetiségek felülkerekedése alapján. Mintha abból, hogy fölforgatnák Magyarországot, valami nagy jó háramlanék a monarkiára, vagy mintha föl­tartóztathatná Ausztriának züllését, ha Magyar­­országot is romlásba sodornák. Sajnos azonban, erre az agitációra a bé­csiek elég anyagot kapnak magyar honpolgá­roktól is. Ma például egy nemzetiségi képviselő, Mihályi Tivadar azt írja a Reichspost-ban, hogy Bécs csak akkor fog eredményt elérhetni Ma­gyarországon (természetesen Magyarország ellen), ha a magyar képviselőházban a nemze­tiségeké lesz a döntő szó. Ez persze soha és semmi körülmények között nem fog megtör­ténni, mert hiszen ha csak meg is közelíteni akarnák ezt az oktalan célt: ebből Magyarorszá­gon nem békés állapot származnék, hanem örö­kös forrongás s az egész ármádiát kellene le­kötni a magyar nemzet leigázására, miközben a hatalomhoz juttatott nemzetiségek vígan gra­­vitálhatnának kifelé, a monarkia szétrobban­­tására. Vájjon mikor fogják már belátni Bécsben, hogy a dinasztiának egyetlen biztos támasztéka — nemcsak a magyar királyságban, hanem az egész kettős monarkiában — a magyar nemzet hűsége, boldogulása és megelégedése? *■ Ő felsége, a­ki nagy tapasztalásokkal bíró uralkodó, minden jel szerint alaposan fontol­gatja, mitévő legyen a rendkívül súlyos helyzet orvoslására. Könnyű volna a válság megoldása, ha ő felsége teljesítené a magyar nemzet jogos, méltányos, törvényes követeléseit. De úgy lát­szik, a király sem teheti mindig azt, a­mit (talán) szeretne is. A király még semmi irányban nem hatá­rozott. Nem utasította még el a Wekerle-féle ki­bontakozási tervet, s még nem fogadta el a Kossuthot sem, ámbár ez nagyon közel jár ahhoz az ajánlathoz, a­mellyel ő felsége Lukács László útján kínálta meg a függetlenségi pártot. Elhatároztam, hogy inkább megmondom neki nagy szomorúságom igazi okát. Különben is már régen óhajtottam értésére adni meny­asszony voltomat, mert örökösen attól retteg­tem, hogy megkéri a kezemet. S a kosár szégye­nétől meg akartam kímélni. — Rossz hírt kaptam a vőlegényemtől — mondom neki elszántan. Ijesztően elsápadt. De nem látszott na­gyon meglepettnek. Talán beteg? — vigasztalt gyöngéden. — Dehogy! — tiltakoztam hevesen. S azonnal megkérdeztem — mert — ó, hiúságok hiúsága! — bántott a kis veréb látszólagos kö­zönyössége, hogy talán hallotta már, hogy menyasszony vagyok. — Hogyne — feleli egyszerűen. — Az első jó kritika után, melyet magáról, Zsuzsika nagy­­sád, irtani, azonnal „beadták”' nekem, hogy maga egy huszártiszt boldog menyasszonya. Ezt ugyan gondolhattam volna, ismerve a rivális elveit, melyek szerint: háborúban min­den eszköz szent. —­ És most azt írja nekem, hogy háború, csata lesz, tudja-e? — szóltam elkeseredve. S megint csak elborította a szememet egy tolakodó könycsepp. — Én ne tudnám? — feleli a szerkesztő úr olyan önérzettel, mintha ő írta volna meg a hadüzenetet. — Igaz, hiszen maga újságíró, hát min­dent tud, — szóltam neki egy szemernyi hízelgő hanglejtéssel — maga adhatna nekem jó taná­csot. De üljön már le! Láttam, hogy fáradtan emelgeti fájós lábát, de a világért le nem ült volna, míg leg­alább kétszer föl nem szólítom rá. — Nézze, szerkesztő úr, — szóltam neki hirtelen jött és rá nézve meglehetősen kegyetlen, bizalmaskodási rohammal — én nem akarom, hogy Gyurka, úgy hívják, tudja, elmenjen a há­borúba. Semmi szükség rá, hogy megölje az ostoba, hitvány ellenség. A királynak van még rajta kívül elég katonája, de nekem nincs, sen­kim sincs, ha ő elpusztul. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom. Okos, tanult ember, megél ő, mint „civilt” is. Azt fogom neki írni, hogy hagyja ott azt a mészárszéket, hol minden nagyobb ok nélkül halomra öldösik egymást az emberek és vesse le azt a cifra ruhát s legyen egyszerűbb, de szabad, boldog ember. Ezt fogom neki írni s meglássa, ő any­­nyira szeret engem, hogy meg fogja tenni a ked­vemért, a boldogságunkért. Egészen föllelkesített ez a pompás, meg­váltó eszmém. Azt hittem, hogy ő is kitűnőnek fogja találni. De nem szólt semmit. Szemét makacsul az ut porára szögezte s hatalmas sétabotjával, mely hűséges segítőtársa volt a kis „sánta veréb 11 szökdécseléseinek, gya­korlott kézzel óriási „Z“ betűt pingált a földre. De a­mint észrevette, hogy figyelem, halvány arcán átfutó bíborfelhővel elkavarta a po­rondon. Közben majd kínos halálra szánt egy rut szürke bogarat, a­mely nagy igyekezettel mene­kült tova számtalan lábának megsebzett ma­radékával. — Jaj, de rut! de gyűlölöm, hanem azért ne bántsa szegényt, sajnálom — kiáltottam igazi asszonyos logikával. — Nem is bántom — felelte szomorú mo­sollyal a kis veréb. — Miért is bántanám? Én éppen olyan vagyok, mint ez a rút féreg. A szép, erős férfiak közt, szegény, beteg, szürke bogár. A szívem összeszorult a szánalomtól, de nem mertem szomorú arcára pillantani. Attól féltem, hogy kiolvassa a szememből, hogy elég hitvány voltam én is gondolatban ahhoz a csúf állathoz hasonlítani. — Ugyan, hogy mondhat ilyent — hebeg­tem végre valami halvány tiltakozásfélét. — Nem is azért mondom — felelte szelíd mosollyal — mintha elérzékenyíteni akarnám, csak úgy elkeserített kissé a magam nyomorék volta. És éppen most, mikor olyan pompás al­kalom volna megmutatni, hogy miként is írják a költők: „Látszólagos gyáva, vézna külseje alatt, oroszláni bátorságot rejteget.11 De hiába, az ezredorvos ur nem Röntgen-sugárral fürkészi a hadi erényeket s igy nekem semmi reményem sincs arra, hogy kiléphetnék az örökös „untang­­lich“ díszes és kényelmes állásából. — De nem rólam van szó, ugy­e, Zsuzsika nagysám, hanem a főhadnagy úrról? Én azt gondolom, hogy ne írjon neki. Legalább is azt, a­mit az előbb említett — semmi esetre. Soha sem szabad a­ szerelmes férfit valami gyáva cselekedetre fölhívni, mert még — megteszi. Én legalább ismerek valakit, a­ki — bármilyen cso­dálatos legyen is az a mai világban — soha becstelenséget nem követett el még gondolatban sem, a­ki éhezni hagyta a tulajdon édesanyját, mert azt kívánták tőle, hogy a lelke tisztaságá­val fizesse meg a puhább, fehérebb kenyeret — ez az ember annyira szeret egy leányt, hogy ha ... azt kívánná ... meglopná ... a legked­vesebb barátját... hősiességnek gondolná a gyávaságot és gyávaságnak minősítené a bátor­ságot ... ha az a leány azt úgy kívánná ... ha... Elfáladt a hangja s az arcán végigszántott egy kinos, keserű könycsepp. Nagyon nehéz lett a szivem. Bizonyosan tudtam, hogy soha, senki sem fog többé hoz­zám ilyen igaz érzéssel, ekkora szerelemmel szó­lam s én még csak vigasztalni se tudtam. Gonosz 3

Next