Budapesti Hírlap, 1909. november (29. évfolyam, 259-283. szám)
1909-11-02 / 259. szám
Budapest, 1909. XXIX. évfolyam, 259. szám. Kedd, november 2. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Ejtésa évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 3 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fl. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: Vill. ker., József körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 55-53. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. A negyvennyolc. Budapest, nov. 1. Tisztelet az 1818-as évszámnak minden magyar embertől, minden időkre. Nevezetes évszámokban annyira gazdag nemzeti történelmünkben is különösen ragyogó ez az évszám, mert nagy eszmékben, nagy emberekben, nagy eseményekben rendkívül bőségessétette a Gondviselés pazar kegyelme. Nincs történelmünknek olyan korszaka,, amelyet valaha is el szabad lenne felejtenünk, de a legemlékezetesebb idők közt is sokáig legelső marad nemzeti általános hatásában a dicső ,,negyvennyolc. Példátlanul nagy hatását bizonyítja, hogy még ma is, erről az évszámról nevezi magát az ország legnagyobb pártja, a népképviselet- abegolyt többsége. Szokatlan dolog pedig ez a pártok történetében s az elméleti politikában is. A rendes dolog az, hogy a párt valamelyjelszótválaszt nevéül, olyat, amely legfőbb törekvését, célját, irányát fejezi ki. Nálunk ez az évszám mindent kifejez, amit a párt akár más pártoktól való megkülönböztetésül, akár a választókra való hatás kedvéért kifejezni kívánhat. A ..negyvennyolc 14. olyan program, amely pet.v. pontjait fejtegetni egyetlen választó előtt sem szükséges. »,Negyvennyolcas vagyók44. — ez kész programbeszéd, a választó mindent megért belőle és lelkesülten kiált éljent. Sőt akkora a hatása ennek a számnak, hogy minden más politikai pártot ugyancsak numerusos név viselésére kényszerít, mert hiszen nyilván mind hatvanhetes nálunk, aki nem negyvennyolcas. Semmi csodálni való nincs abban, hogy bizonyos eszmék hatvan évet meghaladó idő múltán is nagy és gyakorlati hatást tesznek. A kereszténység eszméi a második évezet végén sokkal nagyobb, általánosabb hatásúak, mint voltak bármikor. Némely fölfogás, szerint a szocializmus eszméi is már azóta hatnak, már a krisztusi világnézetben is benne voltak. A liberalizmus és konzervativizmus jelszavai ősrégiek. A tulajdon, család, haza alapeszméinek eredetét ki sem lehet nyomozni az őstörténelemben. De hogy egy bizonyos évszám programja évtizedeken át is változatlanul a gyakorlati politika jelszava legyen, mégpedig az eredeti évszám jelzőjével, s hogy egy évszám két nemzedék múltán is még a jövő törekvések teljességét fejezze ki a rohamosan haladó huszadik században: ez páratlan valami a világon. Nem is rendes dolog. Ha pedig nem az, akkor nem a világ hibás benne, hanem azok, akiktől a párt elnevezése, iránya, programja függ. A negyvennyolcas pártban új korszak kezdődésének mutatkoznak a jelei. Az új korszak talán már meg is kezdődött, amikor ez a párt legnagyobb pártjává lett az országgyűlésnek, vagy talán akkor, amikor más pártokkal közösen, ideiglenesen bár, rálépett a nem számtani, hanem politikai értelemben ellentétes numerus, a hatvanhét alapjára. Ebből nem számbeli, hanem politikai zavar kezdődött abbana pillanatban, amidőn a más pártokkal való misztikus együttkormányzás megszűnt és folytatása lehetetlenné vált. Mi legyen most a negyvennyolcasokkal ? Az új korszak jele az is, hogy a párt nagynevű vezére jónak látta ketté választani a párt elvi és a párt gyakorlati programját. További jel, hogy a pártban határozottan megkülönböztethető egy mérsékelt és egy kevésbbé mérsékelt irány, s a két rész között ingadozni látszik az egésznek a súlypontja. Már előbb megtörtént, a koalíció uralma alatt (elég különös, hogy nem a negyvennyolcas pártnak a koalíciós kormányba való belépése alkalmából), egy radikális balpártnak a különválása. Az új korszak azonban csak most kezdődik igazán. A mostaniválság alkotmányos megoldásával a negyvennyolcas többség vagy megkapja a kormányra való meghívást, vagy ellenzékben megy. Ali lesz vele azután? Ha kormányra jut, egymagában, teljesen a maga felelősségére vállalja a hatvanhetes alapot s még csak kényszerítő szükségre sem hivatkozhatik, mert hiszen a mai látszóla g memoárok a francia Ma Man, lila Czenk. Parisban most, az előkelő, divatos világban nagyon fölkapták az emlékiratokat. A szellemes világfi és mondaine asztalán legsűrűbben a tizenhetedik és tizennyolcadik század vagy az empire ismert alakjainak memoárjai foglalnak helyet. S csodálatos, hogy most, mikor divatba jöttek, hány ilyen került elő! A napkirály idejéből és főleg a forradalom előtt való időből alig van szereplő férfi vagy asszony, akinek két, három kötet emlékirata ne maradt volna. Sőt, van számtalan olyan memoáríró is, akinek magának soha sem volt semmiféle szerepe, csak látta a nagy kort, benne élt, és leírta. S milyen pompás stílussal, micsoda sziporkázó elmésséggel írtak. Nagy része becsületére vált volna akármelyik hivatásos írónak. . . Mintha megsejtették volna íróik, hogy két vagy másfél század múlva az ő följegyzéseik lesznek hazájukban a művelt világ legkedvesebb olvasmányai, s majdan elterjednek az egész világon mindenütt, ahol a Szajna-parti zengzetes nyelvet olvassák. A nevesebb emberek emlékiratai már több kiadást értek, s annyira ismertek, hogy most a divat inkább az ismeretlenek felé hajlik. Mindig akad egy unoka, vagy dédunoka, aki sajtó alá rendezi a nagy kort átélt ős iratait. Sokszor kiváló írók is foglalkoznak ezzel, így Mainiellon asszony emlékeit újabban Houstonville és Hana Vilout állította össze. E kenytelve van intim részlettel a nagy király életéből, egészen odáig, mikor Maintenon asszony már vakbuzgóvá lett, s a napkirályt rávette, hogy aggkora mellett is három-négy misét hallgasson egy nap. Nem volt udvarhölgy, vagy kamarás, aki ne irt volna, s a királyi család tagjai sem voltak mentek ettől. Arvé de Barine néhányat fölhasznált az utóbbiak közül és érdekes korrajzot készített belőlük. .A legérdekesebb ezek közül a Louis XIV. et la grande Mademoiselle. (XIV. Lajos és a nagy kisasszony.) Ebben híven ragaszkodik XIV. Lajos unokahugának, a leggazdagabb Bourbon hercegnőnek a följegyzéseihez. De más memoárok segítségével (Mme de Dentadoin, Lauzun) kidomborítja alakjait. Színessé teszi és megeleveníti a kort is, mely telve volt hiúsággal, cselszövéssel, pompával és ragyogással. Ez a hercegnő nem ment férjhez, holott királyok és hercegek kérték kezét, ami elég kellemetlenséget okozott királyi unokatestvérének. Sőt azt is beszélték, hogy XIV. Lajost magát is visszautasította. Tény az, hogy hosszabb ideig száműzve volt az udvartól, valami sikertelen házassági terv miatt. Később, mikor már veszedelmesen közeledett az ötven évhez, beleszeretett egy egészen fiatal gascogni hadnagyba, aki egyszerű nemes volt. A ravasz, de rendkívül eszes Lauzunbe, aki szellemességével és elevenségével még a király kegyét is meg tudta nyerni, Biron hercegi címet kapott és sokáig egyike volt a legbenfentesebb embereknek az udvarnál. Hanem persze, mikor kitudódott, hogy a vénülő hercegnő kezére pályázik, hamarosan börtönbe került, ahonnan azonban a szerelmes grande Mademoiselle nemcsak hogy kiszabadította, hanem kivitte azt is, hogy feleségévé lehessen, persze csak azon az áron, hogy lemondott vagyona nagy részéről a király és Montelepan grófnő természetes gyermekei javára. A sok küzdelemmel kivívott házasság nem volt boldog. A finom modorú, de alapjában durva katona néha még el is verte öregedő feleségét, kinek kegyeiért egykor királyok versengtek. De a grande Mademoiselle ajkát nem hagyta el panasz. Mindent tűrt, szó nélkül. Mind a kettő, a hercegnő is, a gascognei is naplót hagyott hátra s Barine mind a kettőt fölhasználja művében. A második könyv címe: Madame, triére du Regent, (a régens anyja), ez mintegy beleilleszkedik az elsőbe. Ezt Barine nagyrészt Madamenak nagynénjéhez, Zsófia hannoveri választófejedelmnéhez írt levelei nyomán írta. Madame XIV. Lajos általánosan Monsieurnek nevezett testvérének neje volt. A német származású Liselotte sehogy sem tudott beleilleszkedni a francia viszonyokba, a mit még megnehezített féktelen gyűlölete Maintenon asszony iránt, a kit vén szemétnek nevezett, (vieille ordure), s kiről nénjenek egy levelében azt irtai: — Ha az ördög egyszer elvinné a vén szemetet, gavallér embernek tartanám, s szívesen kérném, hogy adjanak neki nemességet. Ennek a gyűlöletnek az volt talán a háttere, hogy a férje által végtelenül elhanyagolt asszony titkon mélyebben érzett a nagy király Mai számunk 28 oldal.