Budapesti Hírlap, 1910. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1910-02-01 / 26. szám

Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 26. szám. Kedd, február 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kör. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fi. Hirdetések milliméter számítása*­, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptula­jdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: vm. ker., Bükk Salárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József­ körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 55*59. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55*59. Könyvkiadó 55*53. Igazgató 61*04. A trón bizodalma. . . ‘ ’ ' ' ' . ' « , Budapest, jan. 31. , Kétszer huszonnégy órán belül Kh­uen-Héderváry Károly gróf kétszer­ is megfordult Bécsben s a zsákmánya egy királyi kézirat, az ő további cselekedetei­nek mintegy komitivája­­ és alapja. Ok­ ,­mányilag hitelesített birtokosa a "trón bi­zalmának, a­ki sikamlós útjára indul el­nyerni, elhódítani,­kierőszakolni­(a­mint lehet) a nemzet bizodalmát. Útközben még ráér állítólag megoldani a horvát kérdést is azzal, hogy ■ elejti a bánt és rehabilitálja a zágrábi és bécsi kettős perben kompromittált horvát koalíciót. Ha ez való, akkor némi aggodalommal látjuk, hogy a bátor miniszterelnök nem nagyon válogatós.­ Egyébként,­­ ebben a horvát fordulatban egyelőre még kétel­kedünk. Nem­ kételkedhetünk­ azonban abban, hogy­­ itthon mindenre el van szánva. Ha­ mind igaz, a­rajit forgalomba hoznak­,mint az­ ő nyilatkozatát. ..akkor megdöbbentőnek kell ítélnünk önbizadal­­mát. Kijelentette, hogy főispánjelöltek­ dolgában sokkal jobban áll, m­int Fejér­­váry­ Gréza báró állt annak idején, a­ki a legkétesebb alakokra­­volt, szorulva, míg ő hozzá csak úgy tódul az alkalmas és megfelelő elem. Kijelentette Andrássy Gyulára és Tisza Istvánra vonatkozólag, hogy ha nem tudja őket­ kielégíteni pro-­ gramjáv­al, ez, a két úr félre fog­ állani. Ki­jelentette még, hogy hadjárata Justhék letörésére irányul. . Ezek bizony fenhéjázó és önérzet dolgában túltengő kijelentések. Nagyon­­ fiatalosak és nagyon vérmesek. Igazolni látszanak azt a föltevést, a­mit eddig nem igen hittek el, hogy eddigi elhatáro­zásaiban nem élt sem Tisza, sem , An­­drássy tanácséval. Konstatálnunk kell,­­ hogy Khuen- Héderváry minden számítása két igen labilis erkölcsi alapra van építve. • Az egyik, m­ely m­ás körülmények közt fon­tos és­ nagyjelentőségű lehetne, a­ trón bizodalma. De ma Magyarországon e tekintetben egy “sajnálatos meggyőződés vett erőt az elméken, ez, a ki itthon a nemzet szolgálatába szegődik, az nem szám­íthat a trón bizodalmára.‘"A" szivek­ben e tekintetben meghasonlás van és csak kétféle politikus: egy fajta, a­ mely e$qka.nemzet bizalmát, egy, a mely csak a‘trón bizalmát bírja. A nagy föladatra p­edig,,a. trón és, a nemzet­­­közti megha­­poplást gyógyítására s az egyetértés fel­­élesztésére e két, kategóriabeli " politikus kö­zü-­ egyik sem alkalmas. Ezt az üdvös munkát csak az végezheti el sikeresen, a­ki a nemzet és a király bizodalmát együtt­ bírja.. Ha ilyen embert nem lehet kiállítani, akkor» a­n választás, melyet a Héderváryhoz intézett királyi kézirat be­jelent., ""némi választási küzdelem, nem alkotmányos mérkőzés lesz, hanem irtó­­háború. A szenvedelmek, az elkeseredés, a gyűlölség szilaj harca.. Világos, akár­hogy végződjék,­ úgy nem végződhetik, hogy­ a trón és a nemzet egyetértése szár­­mazhassék belőle. Lehet a kormány nagy­­veresége, lehet a kormány pirrhuszi győ­zelme. De nem­ lehet a trón győzelme a nemzeten, nem lehet­­ a nemzet győ­zelme a trónon, hanem lesz a válság, a zaj­var, a kétség, a felfordulás, a nyomorú­ság győzelme" a jó és nemes célú hazafiak szándékán, jó visszavonás győzelme a keresett egyetértésen. -1.­1 A másik megbízhatatlan erkölcsi­­alapja­­ Héderváry­­ vállalkozásának a nemzet kifáradt, kiábrándult volta, állító­lag abbeli dispozíciója, hogy minden áron óhajtja a békét. r» ■ ‘ Minden számításr­a melyet erre ala­kítanak,' csalókának­ és hibásnak fog bi­zonyulni. Mert igaz, hogy immár joga volna e zaklatott­ nemzetnek a békére.­­Igaz, hogy ' mindnyájan ■ óhajtjuk ' is, várva-várjuk, lesve-lessük az olajágat, a mely meghozza. De vagyunk­ sokan, a­kik nem minden békét fogadunk hozsanná­­­val. A kifosztatás békéjét nem áhítjuk. A rabszolga­­ békéje ,nem­ az ideálunk. A behódolás békéje értéktelen nekünk. Ne­künk becsületes béke­ kell csak, a­mely adományait­­nemcsak a trón zsámolyára rakja le, hanem a nemzet asztalára is tud tenni olyat, a minek bec­ser van. És ezek a mink,' a kik ’igy' gondolkozunk, el­fogadjuk az elénk dobott keztyüt és oly elszántsággal és lelkesedéssel megyünk az öldöklő, háborúba, a melytől a kifárad­tak uj erőt, a kiábrándultak uj eszménye­ket kapnak s­ magunkkal fogunk ragadni mindenkit, a­ki érzi,­hogy magyar és a ki- Csak egy szál viola! " írta Szekula Jenő. " A szőke gróf, a regék és a pusztai dalok hőse, a magyar vitézek virága, miután elfogyasz­totta a szegényes ebédjét, a rizsben főtt berbécs­­tokányt, fölsóhajtott: — Ez ősömnek, Sebestyénnek való étel, — mormogta boszosan. — Igen, Sebestyénnek, a­ki fakereskedő volt. Egy pipa dohányt szeretett volna elszívni, a­mit nagyon megszokott, bár ebben az időben nem igen volt még divatban. De ő török vitézek között morzsolta le kenyere javát, nagyon elta­nulta a szokásaikat, s idővel belőle is , valóságos muzulmán lett. A szultán kegyence volt egyidő­­ben. Szerelmes fiának nevezte őt régen, arany kardjának. De ennek vége. Mazulságra esett. Csatákat vesztett. S most fogoly. A Hét-torony­ban. A­honnan a jó Bélas Pált is eltemették. De­­ egyik lábával már a trón lépcsőin átjött, s hir­telen zuhant le a börtön feneketlenségébe. Még jó, hogy selyemzsinórt nem küldtek neki, mint a­hogy a kegyvesztett basákkal szokták tenni. de őt még tartogatták. Maga sem tudta mire. Fölállokt. A­mennyire a hétfontos lánc engedte. De az ablakon át nem látszott más, csak a szürke ég és a fehér tenger. ■—Vénülök, — mormogta a vitéz baboná­san, s összerázkódott. Pedig még nem volt, csak harminckét éves, de ő nyolc éves korában már Mármaros megye főispánja volt, s azóta, hét, hétszer emelte föl a szerencse, hogy ugyanany­­nyiszor lezuhanjon.­­ •­ Római császárokkal viaskodott egykor, s arról álmodozott, hogy birodalmi­ hercegek fog­nak féltérdre borulni a lábai előtt. Később ösz­­szezsugorodtak az álmai. Csupán arra vágyott, hogy a Felvidék hercege legyen és a saját képére verhesse aranyait. . . . Akkor már meg volt törve, békét akart Béccsel és sólyomszárnyú vágyaiból nem maradt más, mint hogy ő uralkodjék fönn, a tiszta és szűzies Szepességben. . Talán ez volt a veszte. Mert neki a szabad mező volt a hazája, a csatazaj, a porfelhő, a szilajon száguldó tatár lovasok forgatagában, az oroszlán bátorságú magyar hajdúk élén. Be­hunyta a­ szemét, s egy pillanatra mintha a sza­bad rétek illatát érezte volna újra, s hallaná m­egint az elvonuló diadalmas hordák patkójá­nak­ a kattogását. Pedig csak a tengerszoros halk mormogása volt! De mindez már nem izgatta. A harcmező, az udvaroncok zaja, a­hogy körülkódolták őt, mint a szitakötők a napra­forgót, a tábortüzek meleg fénye, a­hol áttetsző halványsárga arca annyira fölmelegedett, úgy tűnt föl csak már, mint egy messzi kedves ,áldani a mélynek már elmúlt minden varázsa. Rengeteg mezőségeiből, a­hol most más az úr, nem kellett neki más, — csak egy violaszál! Hiányzott az asszony, a kiért szive szerelmével lángolt itt a Hét-toronyban. Minden kincséből csak ez az egy! A kit nem lehet elfelejteni a sírig!­­ — Csak egy szál viola! — sóhajtotta a vitéz könybelábbadt szemmel, mintha láthatat­lan árnyakkal feleselne, a­kik kísértő messzeség­ből, sötét kolostor-tornácról öltögették a nyel­vüket feléje. Csak káprázat volt.De ő az asz­­szonyra gondolt szüntelenül. Már kilencszázadik éjszakája, mióta elszakították tőle. r. Kérkedéssel és hiúságokkal volt teljes az élete, igen, most érezte csak. Kevés időt töltött ennél az asszonynál, a­ki pedig jobb és szebb volt, — úgy gondolta­m— amaz istennőknél is, a­kikről a régi latin és görög krónikák megem­lékeznek. Felordított.: Ha még egyszer kiszáll­hatna a mezőségekre! Csak éretté tenné. Miatta! Eldobna kardot, királyi palástot, csak őt rabolná vissza, menekülne vele és futna ki a világból. Elsápadt, Heisterre gondolt. Ha ez útját állaná és újra megverné őt, mint Nagyvárad alatt, mikor alig tudott elmenekülni, eszeveszet­ten futó tatárjaival. Összerázkódott. A keze ökölbe szorult. Ostoba német generális, — mor­mogta — a sarkantyúmig sem ér, de nem tu­­dok szembeszállni a szerencséjével. A tenyerébe temette­ az arcát. ■— Engem Teleki Mihály babonái rontot­tak­ meg, s Heister szerencséje tett tönkre. Mig igy álmodozott a­­rab vitéz, alig vette észre, hogy kinyílik tömlöce ajtaja, s csillogó küldöttség lép be rajta. Mély hajlongással és bókkal állanak körülötte. Csupa aranysujtásos hatalmasság,’bégek és básák, divánülő vezérek. Megdörgölte a szemét. — Mivel lehetek­ szolgálatára kegyel­meteknek? ■ — Légy üdvözölve, — mondták mély haj­­longással — Erdélyország nagyságos fejedelmei A vitéz hátratántorodott. — Hát Apafi meghalt? Mai számunk 28 oldal.

Next