Budapesti Hírlap, 1910. augusztus (30. évfolyam, 182-206. szám)

1910-08-02 / 182. szám

Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 182. szám. Kedd, augusztus 2. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 23 s­or., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10­­0. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: Vill. ker., József-kort 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetőé 55-95. Elárusítóé 55-59. Apróhirdetés­­15-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 5­5-53. Igazgató 01-04. Balkán-szerződések és a drágaság. Budapest, aug. 1. (Cs. J.) A román kereskedelmi szer­ződés pártolói közül szemmel láthatóan az a meggyőződés hatotta át a legtöbbet, hogy a román húsbehozatal a tűrhetet­lenné vált drágaság némi enyhülését hozza meg. Kereskedelmi és ipari körök­ben pedig nagy tért hódított az a felfo­gás, hogy a vámhatár megnyitása a Bal­kán felől tökéletes orvosszere lenne a so­kat vitatott élelmiszer drágaságának-Kétséget nem szenved, hogy­­a mező­gazdasági termékek árát a rászabadí­tott balkáni versennyel le lehetne szorí­tani. A fogyasztó olcsóbb élelemhez jutna és könnyebben boldogulna , a­míg pénze nem volna kevesebb, mint most a drágaság idején. Csak az a baj a számításban, hogy az idegen termelés versenye magában ilyen boldog világot nem teremthet. Pénzünk egy részét el­vonjuk a magyar termeléstől és a vám, külföldre küldjük a behozott élelemért. A minek közvetetten következése­, hogy megcsökken termelőink vásárlóképes­sége, mely e szerint az ipart és kereske­delmet az eddigi mértékben táplálni nem képes. A mennyivel kisebbedést az élelem ára, annyival kevesbedett pén­zünk, melyet a fogyasztás céljaira fordít­hatunk. Ha azt mondja valaki, hogy nem csak mi küldünk pénzt a Balkánra éle­lemért, mi is kapunk onnan ipari térhó­dításunk eredményeként, annak az a feleletünk, hogy nincs benne lehetetlen­ség, noha az osztrák verseny nagyobb jelentőségű térhódítást nem igen tűr meg. A­mi azonban kétségtelen: a mos­tani állapotainkban nem nyerhetjük meg másképp a román vagy szerb nyers­­termelőt vevőül, mint­ a magyar gazda vásárlóerejének meggyöngítésével. " Ez pedig nem jelentene kevesebbet, mint hogy a magyar gazdasági életben a ter­melő és fogyasztó érdekét kettévá­lasztva,­ egymással­­szembeállítottuk. Az organikus összefüggés közöttük végkép­pen megszakadt és soha ki nem egyen­líthető­­harcot idéztünk fel. Akár kizáró­lag a fogyasztóra, akár kizárólag a ter­melőre alapított kereskedelmi politika, egyformán kárhozatos. S az kétségtelen, hogy a­mint az írás szerint az első volt a tett, a gazdasági életben is első a terme­lés. Nem fogyasztani ,kell előbb többet, azután a termelést megfokozni. Ez­ kép­telenség. Csak ha már termeltünk töb­bet, ebből lehet és kell a fogyasztásnak nagyobbnak lennie. Hiába hoznak ide, ebbe a kis produktivitású országba fo­gyasztani valót, ha nem tudtunk érte ter­melésünkből küldeni ellenértékűt, nyo­masztó gazdasági állapotunkon nem javítottunk semmit sem. Pénzkészle­tünkből, kölcsönből, vagy a mi terme­lőinktől elvont pénzzel kell a különbsé­get kiegyenlíteni. Tehát a magyar gazda­sági élet vérveszteségével. „ Nem igen méltatták még figyelemre, mint drágaságot előidéző jelentős okot, a pénzbevándorlást. Azt az állandó pénz­áramlást, melyet Amerikában dolgozó honfitársaink indítottak meg. Ismét olyan pénz, a­melyet nem a mi termelé­sünknek köszönhetünk. Az amerikai gaz­dasági élet teremtette kivándorlottjaink segítségével, mi majdnem minden ellen­szolgáltatás nélkül kapjuk.. Az évi pár száz millió, számbavehetően nem fo­kozza meg termelésünket, majdnem ki­zárólag a fogyasztás céljait szolgálja. Az emberek százezrei kint dolgoztak, kint termelték a vagyont, itthon már csak fogyasztanak. Fogyasztják földünk ter­mését, osztozkodnak benne idegenből hozott pénz segítségével, melynek itthon­­termelés nem felel, meg s igy természe­tes, hogy egy emberre belőle kevesebb jut, az árnak emelkednie kell. A földé épp úgy, mint termékeié. A föld értéké­nek ez a mesterséges felhajtása,, a­mely, jól tudjuk, nem a hozam megnagyobbo­dásából ered, ugy­anolyan jelensége a drágaságnak, mint a­mikor az élelmisze­rek árát csigázzák fel. Végeredményben pedig: nem termelünk annyit, a­meny­nyit fogyasztunk (ideszámítva improduk­tív adósságunkat is),­ ez a drágaság. Más állam termelésével pótolni azt, a­mit ma­gunk előállítani nem tudunk, hogy töb­bet fogyaszthassunk, eredménnyel nem kecsegtető próbálkozás. Egyetlen törek­vésnek van jogosultsága: termelésünk fokozásával kielégíteni a fogyasztót, és hitelezőt. S a­mikor erre törekszünk, Magdolna. írta G. aiiklcsy Ilona. A nagy, fehérre meszelt falu színházi öl­tözőben két ember beszélget: egy öreg és egy fiatal férfi. A hosszú, barnára festett fájlt öltöző­asztalon hevernek, szemben az ormótlan vas­kályhával, melyben lobogó lánggal ég a város szubvenciójává tűz öt fának egyik hasábja. Az egyetlen ablakot, mely a szomorú, elrongy­olt díszletdarabok és kasírozott állatok összetört maradványaival teli udvarra tekint, most szo­rosan elzárják hatalmas fatáblái, nem bocsátva be a szürke téli délután egyetlen sugarát sem. Csak a lobogó láng fénye világítja meg azt a két nyitott szemmel álmodozó fejet, mely a kellé­kes tudta nélkül kölcsön vett perzsa szőnyegen és géphímzéses divánpárnákon pihen. Nagy és mélységes csönd. Csak néha sza­­kítja meg valahonnan a magasból hangzó zon­gora hangja, a­hogy gyakorlatlan, tapogató kéz­zel, hamisan játszik valaki. — Ki van a zongoraszobában? Nincs most próba! — mondja egy különös, rekedtes hang. Az öreg­ember beszélt. Torzonborz sza­kállas, őszbe csapzott hajú ember. Ingujjban van, csodálatos szinti kockás mellényben és a fején valami furcsa süveg. Forgalomból kivont díszmagyar sapka, melyről a prémet már leették a színházi ruhatár egerei, csak a foszladozó se­lyemszövet és a kopott, kemény aranysujtás ma­radt meg. Nyakán szélesen kihajtva a puha, tarka ing a vörös porcellán gombokkal és látni lehet kék erekkel hálózott vékony nyakát és széles, erőscsontú mellkasát, mely éles ellentét­ben van egyébként vézna, nyurga alakjával. Szeme, ahogy a füstös mennyezet imbolygó ár­nyait nézi, melyeket a kályhából kisugárzó tűz­­fényi vetít oda, szomorú, bágyadt tekintetű és hamar könnybe lábad, mint az­­érzékeny szivü asszonyé. — Megint a Hollósy kisasszony kalimpál­­rajta, — feleli az öreg kérdésére egy csengő, erős hang. Mindig elkéri a karmestertől a kul­csot,­ mert a direktor úr ilyenkor ott van a szomszédos irodában. Majd lesz nemulass, ha a felesége, a nagyságos asszony megtudja. Bizony jobb­­lenne, ha a kisasszony, otthon ülne és ta­nulná a szerepét. Múltkor is jócskán belesütt az Of­éliába. Ma délelőtt még két új szerepet is vittem a lakására, — pletykázott élénken a fia­talabb ember. Szép Napóleon-arca­­m volt. A színházi szolgák abból a fajtájából, a­kik addig hordják a szerepeket a művész urak lakására, addig lesik a „domborításokat", meglapulva a kulisszák mö­gött, addig törölgetik a direktor konyháján az evőeszközöket és csinálnak színes papirosból apró színházat az igazgató esetleges kicsinyei­nek, a­míg egy szép napon maguk is Rómeó, Hamletként támadnak új életre a színházszolga­­állás főnix-hamvaiból. — Miket osztottál ki? — kérdezi élénk érdeklődéssel Kelemen bácsi, az öltözővel szom­szédos ruhatár korlátlan uralkodója, a­kivel ■még a nyafka, kiállhatatlan tenorista se mer idegeskedni, még opera-előadáson sem. A­ki csak aludni jár ki a színház épületéből, s soha se lehet másképp látni, mint ingujjban, nyakán a papiros mérőszalagokkal és vaskos ujján a nagy, fejetlen vasgyüszüvel. — Vasgyárost, Lilit, meg Magdolnát, — recitálta sebesen Barnabás, a szolga. — Mag­dolna most megy vasárnap. Hollósy fogja ját­szani a címszerepet. Na, az szép lesz! Már én csak a Balogh kisasszonynak osztottam volna, az legalább megtanulja a szerepét. — Magdolnát ezek!? — kiáltja indulato­san az öreg Kelemen. — Azt a gyönyörű szere­pet, melyet a nagy Blahané nem mert elját­szani, ezek akarják tönkre silányítani! Ezek az értelem nélkül gagyogó szajkók, ezek a buta kifestett bábok! Ezek a szív és ész nélkül való, üres libák! Ne beszélj, öcsém, nekem ezekről!... Ha az én kis leányomat láttad volna! Csak tizen­hét éves volt a lelkem, gyönge és­­ törékeny, mint egy hirtelen magasra nőtt liliomszál és mégis elfutotta az öröm­pírja halovány orcáját, ■mikor a direktor kezébe adta azt az óriás szere­pet. Megszökött a hősnője a baritonistával, azért osztotta leányomnak. — Nem neked való ez a szerep, kis leányom, nem tudod te azt elját­szani, —­ mondtam neki. — De igen, apa, én el fogom játszani, —­ mondta szerény önérzettel. — És eljátszotta? — kérdezte lelkesedve Barnabás. — El, — felelte büszkén az öreg. — Isme­red a darabot, ugy­e, öcsém? — Hogyne. Már tudom is Laci, meg a Berci urfi szerepét könyv nélkül, — dicsekedett a fiú. — Lacit, meg a Berci urfit, — ismételte gépiesen az öreg. Mai számunk 28 oldal

Next