Budapesti Hírlap, 1910. december (30. évfolyam, 285-311. szám)

1910-12-25 / 306. szám

134 19 ll. december 25. BUDAPESTI HÍRLAP (306.) sz. -------------------------------------------------------­-------------------------------­ nem lehet: „nem halhat meg mindenki cukorbeteg­­ségben“. De hogy a vérontásban is legyen mérték, hódító erő többnyire egy lép föl s nem hasonló erőkkel való eldöntetlen vérfecsérlés a küzdelme, hanem győzelem, a mely vért csak annyit vesz, a mennyi a kultura vakolatához szükséges. A hóditó parancsolóan áll a középpontban s tőle jobbra-balra az emberiség türedelmes tartalékcsapatai. Kétféle tartalék: az egyik a már kiégett fajoké, ezekre nem is kell az új hódítónak­ leigázó erejét lekötnie, lassú degenerálódás teszi őket kezesekké; a másik a még öntudatlanságban szunyadó fajoké, ezeké a jövő, de napjuk fölkeltéig rabságban szelidittetnek. Imhol hát a história rendszere: a még szunyadó fajok azok az erőcentrumok, a­melyek a nemzet keretében, de a kultúra szolgálatában a differenciálódás letétemé­nyesei — a kirobbant fajok, meg azok, a­melyeknek egyedüli erejük viszont már csak a centralizáció le­het, ezek ennek a visszatérítő erőnek az exponen­sei. A latin fajok például már ma ott vannak, hogy csak egyesülésükkel lesznek képesek fönnmaradni. Ők már az emberi testvériség tehermentesített baj­nokai. De valamikor ők sem ismertek testvért, csak urat — már mint magukat — és szolgát — már mint a többit. Ma és a jövőben másoké ez a véle­mény — de ezek is mind megtérnek majd oda, a­hová a latinok már eljutottak. És a­mikor minden egyes népfaj kikristályosította már a nemzeti eszme erjesztő folyamatában azt a kultúrát, a­mely az ő lelkére köttetett, akkor aztán itt lesz az emberi kultúra teljességének élvezetében a páneszmék vi­rágkora. Ki fog a végén derülni, hogy egyetlen pán­­faj vagyunk mindannyian, édes testvérei egymásnak. És akkor meg lesz az evolúciója végére ért, az egy­ségbe szökött világnyelv. A nyelv, a­mely világivá avatódásának alapföltételéül nemzeti, befejezésül pedig nemzetközi lett. Világnyelvről másról beszélni sem lehet. Az eszme ide világít. De váljon a gyakorlati ki­vihetőség is e világnyelv mellett szól-e, nem nyel­vészeti abszurdum-e, hogy az összes, annyira ellen­tétes nyelvekből egyetlen nyelv lehessen? Szabályok­kal, valóban, minden ny­elv meglehetősen el van látva, de — kivételekkel is. Egyetlen nyelv szabályai s éppen az intenzív szabályai még nem ölelik föl magának annak a nyelvnek sem a belső egészét — a szabály előbb ér véget, mint az anyag. Éppen mi­nél műveltebb valamely nyelv, annál inkább áll az róla, hogy a maga keretében is tele van ellentmon­dásokkal. Mintha a nyelvek anyagában ezek a „va­dak" eleve öntudatlan kinyúlásai volnának a maj­dani kapcsolódásnak. Vannak, igaz, extenzív szabá­lyok, a­melyek az egész nyelv anyagát bekerítik és mindent bekebeleznek. De ezek csak a befogadó szája a nyelvnek, ám a megemésztésben, a megkí­vánt anyag belső földolgozásában nem vesznek részt, s nem rajtuk múlik, hanem a belső szerveken, az intenzíve működő szabályokon, hogy mit szív föl a rendszerük és mi marad emésztetlen ellentmondása, függeléke a rendszernek. Az extenzív szabályok csak a szükséges éhes anyaggyűjtők — ezek, mivelhogy már szabályok, szintén el nem múlhatnak, de meg­­fékeztetnek s csak bizonyos körzetéhez juthatnak a világnyelv anyagának, a­mely osztozkodás súrlódá­sait lefokozza az is, hogy ezek a szabályok nem is nyelvegyedeket választanak el, hanem nagy nyelv­családokat. A­mi pedig magát az alanyi nyelvet, a szavakat illeti, bizony, tőszavakban, de még képzők­ben is minden nyelv elég szegény. Igaz, hogy a tő­szónak éppen a szabályos varriálása a nyelv vilá­gosságához tartozik, de mert az árnyalatok egész kévét siklanak ki igy is a megrögzítés szándéka alól, minden nyelv kénytelen épp a megvilágításra ide­gen szókat fölszedni, a mi azonban magának a nyelv­nek elhomályosítását eredményezi, mert az idegen szó tövestől-képzéstől­ kerül bele a nyelvbe: a szó megokolt, a rendszere ellenben be nem fogadott — holott a világnyelvileg fölszedett tőszavak, az egy­séges rendszerbe foglalt képzőkkel a teljes földeríté­sét művelik a nyelvnek. A nyelv nem grammatika. A nyelv lélek. S csak mert ez a lélek maga a szabályosság, lehet a nyelvben szabályokat is­­ fölfedezni. Ám ezekkel a szabályokkal nem lehet a teremtő lelket megkötözni, mert tartalmában a lélek egyre bővül és azért egyre tágít a maga alkotta szabályokon. Nem a gramma­tika a lelket, hanem a lélek a grammatikát formálja meg mindig a maga képére. A nyelvben egy foly­tonos reinkarnálódó processzusa folyik le a lélek­nek már ezen a földön, nemzedékről-nemzedékre, s minden új testesülés — ha nem is egészen más, ha láncolatos is — mégis mindig más. És mert a rein­karnálódó evolúció annak a nagy folyamnak a hátán kapja hajtóerejét, a­mely folyamban az emberi érint­kezés hullámai hömpölyögnek, bizonyos,­­ hogy az áramlás nem visszavezet a forrásokhoz, hanem célja a­­ tenger. Mondjuk, hogy ez csak teória. Megvan azon­ban a nyelv centralizálódásának az igazoló gyakor­lata is. Ott, a­hol a nyelvnek már szükséges centra­­lizálódnia, ott máris centralizálódik. A világtájék szaggató hatása a nyelvre annyira a végletekig biz­tosíttatott, hogy még egyetlen nemzet nyelvét is táj­nyelvekre tagolja. A német nyelv különösen neve­zetes erről, hiszen össze leh­et hozni két olyan né­metet, a­ki egyáltalán nem érti meg egymást. De ne menjünk idegenbe; a magyar nyelv se kivétel. És mit látunk? Az intellektus kiemeli ezeket a nyelv­darabokat és egy testté forrasztja. Úgy szokták ne­vezni ezt, hogy „irodalmi" nyelv. Ez tévedés, mert csak mellékkörülmény, hogy írván alkotta meg a lángész ezt a nyelvet. Hanem ez a magyar nyelv. Ki beszéli a magyar nyelvet? A debreceni hajdú? Vagy a hevesi palóc? Vagy a szegedi pógár? Vagy a tula­­dunai magyar? Vagy a székely góbé? Egyik sem. A magyar nyelvet beszéli Petőfi Sándor, Arany János, Kossuth Lajos, Jókai Móric, Mikszáth Kálmán, Rá­kosi Jenő, Apponyi Albert, Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán, Molnár Ferenc és a többi. És az ország bár­mely zugában megérti őket az intelligens ember és esküszik rá: ez az én nyelvem! Mert a nyelvzseni le­száll minden zugok minden magyarjának szívére és meglesvén ajka nyilását, nem tagadja meg annak egyetlen rebbenését sem, de szimfóniába olvad benne mindaz, a­mi az avatatlannak zagyva, töredék, da­coló dialektus. A nyelvek világszimfóniája! Kábító tornyosu­­lás! És mi csak Bábel tornyának látjuk. Pedig ez a szimfónia le van már kottázva: az, a­ki a karmesteri magasságban ül, kibontakozását is hallja már a föl­zsongásból — látom, a­mint hibázhatatlan pálcájával megelégedetten dirigálja a folytatást. De meg fogjuk mi is hallani. Hol az a magasság, a­hová a lángész föl nem ér? Azt a dirigáló pálcát koronkint mindig kezünkbe kapjuk mi emberek, mert ha a konceptus nem is, de a keresztülvitel a miénk. El fog jönni a Nyelv-Messiás. Halleluja! Ilalleluja! De csak a maga idejében jön el. Ma még hasz­talanul jönne. Nemcsak mert a nyelvek legtöbbje még nem esett át a nemzeti eszme termékenyítő pro­cesszusán, hanem mert még egyébként sem állunk itt világpolgári mezben, a sietve­ sietők csak karri­­katúrök. Ha ma valaki föl is fedezné a világnyelvet és valami elemi csodával el is tudná terjeszteni a föld kerekségén — vajmi rövid idő alatt, éppen mert beszélnék, úgy kiforgatnák egységéből, annyira át­­hasonítaná minden nemzet a maga ajkára, hogy a világnyelvű apáknak már a fiai, kongresszusra men­vén, ismét nem értenék meg egymást, ha csak meg nem tanulnák újra a­­ francia változatát a világ­nyelvnek. Az esperanto csak azért maradhat meg háborítatlanul a világnyelvének, mert nem beszélik. A­míg a rög magához köt, addig a­­ rög beszél. Ha majd a rögnek már leróttuk tartozásunkat és fölsza­badít bennünket, onnan kezdve jön csak a világpol­gárság kora. Ha az emberi közlekedés sebessége nyomába ér a Föld forgásának, ha egy ország lesz ebből a mi világunkból, ha kaphatja magát a buda­pesti ember és ebédre átröppenhet Argentínába, dél­után pedig átrándulhat Washingtonba, hogy lássa, minő arcot vág bukásához Roosevelt, estére pedig már Irkuckban korcsolyázhat, hogy másnap reggel pontosan ott legyen a delegáció ülésén Bécsben — ha ez ilyen mozgalmasan, röpködően fog menni, ha az emberek minden távolságból sűrűn fognak érint­kezni, nagy szükség lesz akkor a világnyelvre. Mert hogy Mezofantik legyünk mindnyájan, az még­sem lehet megoldása a nyelvproblémának, már csak azért sem, mert a technikai és exakt tudományok már ma sem engednek át annyi időt és teret a nyelv szá­mára, hát még akkor! A közlekedés fejlődésének maximumán bizonyára az egész földgolyó lesz az a rög, a­mely az ajkakat megihleti. És akkor eljön a nyelv Messiása. De előbb szárnyainak kell nőni, ennek a lángésznek repülve kell jönnie — készítik is már szárnyait azok a hősök, a kik nap-nap után holtan buknak le a magasból. És ha eljön ez a Messiás, magyarok, a kik akkor élni fogtok, hozzátok — magyarul fog szólani. A világnyelvben minden nemzet csak a maga nyelvét fogja kapni — kibővítve. A maga nyelvét! Akarod tehát a világnyelvet művelni? Műveld a magyar nyelvet: nem művelheted benne eléggé a­­ világ­nyelvet! Keresed a világnyelv apostolait? Megnevez­tem föntebb őket. Minden világeszme, a világnyelv is, eleven, sőt fejlődő testi valóságban régtől fogva megvagyon már köztünk. A ki magyarnak született és magyarnak is vallja magát — az a világpolgár, a mai fejlődési fokon. A ki megtagadja magyarságát, az nemcsak hogy nem magyar, hanem az — éppen azért — világpolgár sem, az az élet fejlődő folya­matából kipottyant senki. Nemzetközivé lenni csak nemzetek képesek. A nemzetköziségnek is csak azért lészen emberi színe-java, mert nem nemzetietlenség­­ből eredt, összeget eredményül a maga teremtésében még az Úriesten is csak úgy képes fölmutatni, ha egységeket ad egymáshoz és nem ha nullákat. Haladó honfitársam, azt jól teszed, hogy orcád egyfelü­l magyar, másfelül meg emberi. De ládd, bátran elöntheti ugyanaz a pirulás mind a két or­cádat, h­a magyarságod ellen vétesz. A régi magyar­ hadbíróság. írta Takáts Sándor. ' 'A ledőlt fát a gyermek is kopácsolja. Újabb időben erősen divatra kapott a mi régi intézmé­nyeinknek korholása és gunyolása. Boldog s bol­dogtalan — ha ért hozzá, ha nem — azon ve­sződik, hogy nemzeti életünk régi intézményei iránt idegenséget keltsen. A miért ezer és ezer magyar vére folyt, a mi századokon át szent volt, ma a Csáky szalmája. Mindenki tépheti, mindenki rugdoshatja. Csak a modernséget kell pajzsul vennie, mondhat bármit, követőkre és hallgatókra talál. Az intézmények becsületes megismerése egyáltalán nem szükséges. Ez kü­­lönben is sok kutatással és nagy fáradsággal jár. Untig elég, ha valaki a kopott könyvek ké­tes adatait ismeri. Csak ki kell színeznie minden dolognak rossz oldalát, elhallgatnia jó tulajdon­ságát — aztán kész a hatás és a siker. Vakon viheti a pártjára azt, a­kit akar. Az emberi fejlődésnek is megvan a teg­napja és a mája. S ennek a fejlődésnek minden mozzanata tanulságos, mert mindegyik magán viseli kora nemzeti sajátosságát és eredeti szí­nezetét. Csak mélyreható szemmel kell vizsgál­­gatnun­k, hogy megtaláljuk bennök azt a csodá­latos erőt, mely elődeink lelki életét és gondol­kozását mozgatta. A magyar intézmények leg­többjét eleinknek vérük ontásával kellett meg­teremteniük, s századokon át vérükkel védeniük. Több századon át olyan viszonyok között ten­gődtünk, a­mik nem a haladás, hanem a ha­nyatlás útját egyengették. A létért való küzdel­münk háttérbe szorított mindent. S mégis voltak intézményeink, a­mikkel bátran előállhatunk ma is, mert csak tisztességet vallunk velök. S ha a viszonyokat is latba vetjük, a­mik között ez in­tézmények létre jöttek, akkor az elismerés s nem a gúny szavával kell őseinkről emlékez­nünk. Ezek a gondolatok járják az ember fejét, mikor a régi magyar haditörvénykezés ismeret­len emlékeit lapozgatja. A­miért az ország ma nemzeti szempontból viaskodik, a­mit a hozzá­értők a humanizmus érdekében hasztalanul kö­vetelnek, azt a régi magyar hadi­törvénykezés­ben mind megvalósítva találjuk. A törvénylátás minden izében magyar volt. A teljes nyilvános­sággal együtt járt a védelem szabadsága! A ka­tonai esküdtszék tagjainak jobbára a fel° a pol­gárság törvénytudó részéből került ki, s a katona­­esküdtek között is nem csupán altisztek, de köz­legények is akadtak. Még a legfelső magyar hadi­széknél is ott találjuk minden rend és osztály képviselőjét. A demokratikus szellem tehát na­gyobb mértékben érvényesült, mint manapság. Igaz ugyan, hogy a régi katonai büntetések szi­gorúak, sőt sokszor kegyetlenek voltak, de hát ezt a korszellem hozta magával. Különben ezen a téren is sok mérséklés történt. A kegyelmezési jog ugyanis jobbára a magyar főtisztek kezén lé­vén, mindennapi jelenség a büntetések enyhítése. A­­XVI. és XVII. századi magyar hadi tör­

Next