Budapesti Hírlap, 1911. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

Budapest, 1911 XXXI. évfolyam, 1. szám. Vasárnap, január 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési évek: egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben és vidéken 10­01. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Kiárusítás 55-53 Apróhirdetés 65*95. Hirdetés 55*53. Könyvkiadó 56*53. Igazgató 61-04. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen Az új év küszöbén Budapest, dec. 31. Lepergett az idő rokkáján a husza­dik század első évtizede. Holnap belé­pünk a másodikba, kevesebb bizakodás­sal, kevesebb reménnyel, szétfoszlott illúziókkal, de mindenesetre józanabb ésszel, bővebb tapasztalással, hidegebb elmével, ha nem is éppen melegebb szív­vel, mint a­hogy az első évtizedet meg­kezdettük. Az ily alkalmakat jó fölhasz­nálni arra, hogy kissé emlékezetbe idéz­zük azt, a­mi történt, mert a történtek­nek mindig megvan a maguk üdvös ta­nulsága. S kevés olyan évtizede van nemzetünk történetének, melynek any­­nyi tanulsága volna, mint annak, mely a mai nappal lezáródik. Szép remények, fényes illúziók tá­madtak a nemzet közvéleményében, a­­mikor a Bánffy Dezső báró erőszakos uralmát Széll Kálmánnak a jog, törvény, igazság jelszavára alapított kormány­zata követte. Azt hitte mindenki, hogy most már megkezdődik az igazi alkot­mányosságnak és a nemzeti föllendülés­nek a kora. Apponyi és egész pártja be­lépett a szabadelvű pártba s maga a sza­badelvű párt kisajátítani látszott a nem­zeti pártnak azelőtt sokszor kigunyolt nemzeti programját, a hatvanhetes alap fejlesztését. Az uj kiegyezési tárgyalások és a katonai létszámemelés kérdése súlyos helyzetbe hozták ugyan a kormányokat, a­melyek egymásután buktak a folytonos parlamenti zavarok és exlexek hatása alatt, de a nemzet e zavarokban új idők hajnalhasadásának a rázkódásait látta csupán és bízva tekintett a jövőbe. A magyar nemzeti állam teljes megépítése, a gazdasági önállóság és a magyar had­sereg kivívásának reménye kecsegtette az ellenzéket és ez a remény dagasztotta a honfiak kebelét, ez a remény tartotta fogva a lelkeket, a­mikor az 1904. évi november 18-adiki erőszakos házszabály - revízió a szabadelvű párt megbuktatásá­ban,, az 1905. évi parlamenten kívül álló kormány kinevezésére pedig a kilenc hó­napig tartó nemzeti ellenállásban adott feleletet. És ez a reménység még akkor sem lankadt, a­mikor a koalíció minden újabb nemzeti vívmány nélkül elvállalta az ország kormányzását. Hiszen semmi­­■ féle pozíció föladva nem volt, s általános volt a bizakodás, hogy­ akár az átmeneti idő alatt, akár akkor, a­mikor ez lejár, sikerülni fog a függő kérdéseket a nem­zet javára megoldani. És ma, ennek az évtizednek az utolsó napján a helyzet az, hogy a lel­­kekből kihalt a reménység, hogy a nem­zeti követelményeket politikai oroszlán­­ugrásokkal el lehet érni. Sőt éppen azok, kik legjobban bizakodtak a nagy ered­ményekben, ma már abban sem bíznak, hogy képesek leszünk megtartani azt, a­mit eddig a magunkénak vallhattunk. Általános kiábrándulás vett erőt a lel­keken. A parlamentarizmusnak, a­me­lyet addig mindenki a nemzeti előreha­ladás leghathatósabb eszközének hitt, inkább a rossz, mint a jó oldalát kezdjük látni. A gazdasági függetlenség kivívása ma éppen úgy a pium desideriumok so­rába tartozik, mint a magyar kommandó és szolgálati nyelv a hadseregben. A­ki­ket a nemzet a válságos napokban hiva­tott vezéreinek tartott, ugyanazokat a közvélemény ma nemcsak népszerűségé­ben megtépett államférfiaknak, hanem ingadozó, kapkodó, nehéz helyzetekben meg nem felelő politikusoknak tartja, kik nem arra valók, hogy irányítsák az ország hajóját. Az állami különállás ki­vívásának a reményét sokaknál a biro­­dalmi egységtől való félelem, másoknál az ebben való megnyugvás váltotta fel. És sokan, a­kik még három-négy év előtt az egységes, független és minden izében magyarrá váló Magyarországról szónokoltak, ma ijedten mutatnak rá a trializmusnak, Horvátország elszakadá­sának és a nemzetiségek széthúzó törek­vései sikerének a veszedelmére. Mi az oka ennek a nagy változás­nak, a nemzetben végbement lelki át­alakulásnak, szinte a kétségbeeséssel ha­táros közönynek, mely ma már nem lát egyebet a politikai küzdelmekben, mint Halottak, írta Sipulusz. Utoljára akkor irtam­ Kaas Ivorról, mi­kor a hirlapírói jubileumát ülte. Bárhogy kapá­­lódzott is ellene, újságíró kollégái megcsípték, lefülelték és megjubilálták. Vannak jubileumok, a­hol az ünneplők fogcsikorgatva gyülekeznek össze s titokban pokolba kívánják a jubilánst. Kaas Ivornál épp ellenkezően történt: még az ellenfelei is odaállottak a gratulálok közé, mert Kaas Ivor azok közé az emberek közé tartozott, a­kit még az ellenségei is becsültek. Harcoltak ellene könyörtelenül, kicsúfolták, ledorongol­­­­ták, párbajra hívták, bepörölték, de kalapot emeltek előtte, mert tudták, hogy aranyszivü, tiszta karakterű ember, öregségéig meg tudta őrizni naiv hitét s majdnem diákosnak nevez­hető rajongását. Ebben a hazug, hipokrita vi­lágban e­tnikum volt: hitte azt, a­mit hirdetett. A politikai küzdelmek hevében, mint mondani szokás, sokszor elnyargalta magát, s teljes gőzerővel robogott ott, a­hol már régen fékezni kellett volna. Legjobb barátaival összeütkö­zésbe jutott, de a meggyőződéséből nem enge­dett. Mikor szilaj temperamentuma elragadta, nem ismert határt, levonta a végső konzekven­ciákat, s nemcsak cikkeivel agitált, hanem az utcákon is akárhányszor vezette rohamra a tün­tetőket, s nem egyszer a lovasrendőrök patái alól kellett kiszedni őt. Született oppozició volt. Semmiféle kormányhatalmat nem volt képes szolgálni. Az 1875-iki fúzió alkalmával egy ideig ő is Tisza táborában állt, de csakhamar ellene fordult és hatalmas tollával döngetni kezdte. Az 1877—78-iki török-orosz háború igazi csatadalai a Kaas Ivor tollából kerültek ki. A harci riadók, melyek lázba hozták a magyar közönséget, nem Konstantinápolyban, nem is a plevnai sáncokon, vagy a Sipka-szoros havas bércein, hanem Budapesten születtek, a Kaas Ivor tintatartójából. Az ő általa vert nagy hul­lámok is Verhovay Gyula népszerűségét emel­ték, a­ki ugyanilyen zsánerű cikkeket a neve alatt irt, míg Kaas Ivor névtelenül dolgozott. És mikor Ozmán basa Plevna alól véres fejjel verte vissza az oroszokat, Budapest főváros Kaas Ivor cikkeinek hatása alatt rendezett olyan fé­nyes kivilágítást, mely egész Európán végigsu­­gárzott, s még a diplomáciát is erősen foglal­koztatta. Akkor volt boldog, ha mint Kinizsi, két kézzel harcolhatott. Mindig két lapba írt, de néha hármat, négyet is ellátott cikkeivel. Telivér újságíró volt, a­ki csak a redakció szo­báiban érezte jól magát, s akkor volt boldog, ha a legszegényebb és legszerényebb kollégáival az utolsó krajcárját és az utolsó falat kenyerét megoszthatta. Klasszikus szerénységű és igény­­telenségű ember volt. Vagyonra, kitüntetésekre nem szomjazott, a nagyok és hatalmasok ke­gyeit nem kereste, s ruházatában és életmódjá­ban mesésen nyárspolgárias volt. Volt egy fehér nyári ruhája, melyet kilenc éven át viselt. Szürke napernyője és szürke kalapja példátlan ócska jószágok voltak. Ujjnyi keskeny fekete nyakkendőjét mindenki ismerte. Ezt is több esztendőn viselte, mint a­hány krajcárba került. A legnagyobb luxus, a­mit magának megenge­dett, egy üveg sör és egy trabukószivar volt Ezt is csak nyáron élvezte, a mikor szalmaöz­vegy volt és kávéházban vacsoráit. Gondolkodásában, világfelfogásában igazi demokrata volt. Talán nem olyan, mint azt a mai sablonok megállapítják, de a Washington és Deák Ferenc iskolájához tartozott. Tudott metsző éllel írni, de mint ember, hamar ellá­gyult. Sok jót tett, de mindig tagadta és sok jó­tékony akciót indított meg, melynek dicsőségét mások élvezték. Nemzeti kérdésekben nem is­mert megalkuvást. Fanatikus magyar volt. A hazaszeretet a vallásosság mellett leglényegesebb része volt lelki tulajdonságainak. E kettőből folyt nagy emberszeretete is, mely különben alaptulajdonsága volt. Csak a magyar föld cso­dálatos átalakító ereje magyarázza meg, hogyan lett az osztrák katonatiszt gyanánt idekerült Mai számunk 64 oldal.

Next