Budapesti Hírlap, 1911. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1911-02-01 / 27. szám

Budapest, 1911. m­ ú­­l XXXI.­évfolyam, 27. szám. Szerda, február 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 St. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Hökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal tele­fonjai: Előfizetés 65-95. Kiárusítás 65-53. Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. igazgató 61*04. Fraknói Vilmos. , — A szentjobbi apátság kérdéséhez. — Budapest, jan. 31. Nem azért viseli címéül Fraknói ne­vét ez a közleményünk, mely hivatva van arra, hogy ország szerint nagy és kedves föltünést keltsen, mert Fraknói a szentjobbi apátság javadalmasa. Van­nak ennél nagyobb javadalmak egyházi méltóságok élvezetében, a­nélkül, hogy boldog tulajdonosuk neve vezércikk élére kerülne. A minap foglalkozott e lapokban egy cikk azzal a tervvel, a­mely­ a több­ször nevezett apátság vagyonát egy Ró­mában felállítandó magyar nemzeti, művészi és tudományos intézmény szá­mára óhajtja biztosítani. Az a cikk e terv ellen keresett érveket. Talált is, de hogy nem döntők ez érvek, azt sejtettük magából a cikkből, s az a meggyőződés érlelődött meg bennünk, hogy a kérdést csak magának az ügynek teljes ismerete mellett lehet eldöntenünk. Odafordul­tunk tehát a legilletékesebb fórumhoz, hogy teljes képét nyerhessük annak, a­minek csak körvonalait kaptuk a Buda­pesti H­írlap­ban­ közzétett­­ cikkben. Hogy pedig nemcsak azt a tájéko­zást kaptuk meg, a­melyet kerestünk, de hogy találtunk valamit, a­mit nem is sejtettünk, az íratja velünk a jelen so­rokat. Mit találtunk? Egy embert, egy fér­fiút, egy főpapot, egy hazafit, a­kit ilyen mértékben senki sem sejthetett eddig, vagy csak kevesen láthatták abban a szerény tudósban, a­ki szinte észrevétlen jár közöttünk, dolgozik a nemzeti mű­velődés egy-egy intézményében, búvá­­rolja a múltat és az értékes történeti mű­veket. Bocsánatot­­ kérünk tőle, hogy­­ a szerény félhomályból, a melybe zajt ke­rülő lelke, reklámtól irtózó reális gondol­kozása eddig sikeresen burkolta szemé­lyét, egy huszonnégy órás pillanatra ki­­szólítjuk őt a nyilvánosság verőfényébe. Állásához nem méltatlanul, de szerény életet, élt. Dolgozott, takarékoskodott, alkotott és tiszteletreméltó­­életének gyü­mölcsét összeszedve, közeledik most a nemzeti művelődés oltárához, hogy ál­dozzon neki.­­ Tervét, szándékát mind megérti ráz olvasó az alábbiakból, a­melyekben egy úgynevezett intervju foglaltatik, mely­nek szavai mint egy termékenyítő meleg eső cseppjei a májusi tenyészetre, úgy hullanak a fogékony magyar szívekre és elmékre. Lapunk munkatársa fölkereste Fraknói Vilmos püspököt és fölkérte, hogy vonatkozás­sal a Budapesti híirlap vasárnapi számában megjelent közleményre, fölvilágosítást nyújtson a szentjobbi apátságot és a római intézeteket illető terveiről.­­ . . . „Noha — így válaszolt a püspök úr — ez a terv már kilenc hónap előtt Mailáth Gusztáv gróf erdélyi püspök gyulafehérvári rezidenciá­jában született meg, nem kívántam, hogy az a nyilvánosság elé jusson. Most is, mivel holnap reggel­­Zichy Géza gróf, Kállay Albert és Nagy Ödön barátaimmal a Kanári-szige­tekre uta­zom), hosszabb fejtegetésekbe nem bocsátkoz­hatom. Fölhatalmazom, hogy az ország prímá­sához 1910. augusztus 20-án benyújtott előter­­jesztése­iből a lényeges pontokat közölje..“ Az előterjesztés a következő: Kétségen felül áll az, hogy Róma tudományos és művészeti kincseinek, antik és keresztény emlékei­nek tanulmányozása azt az emelő és nemesítő ha­tást, a­mit a múltban gyakorolt, jelenleg és a jövőben is érvényesíteni képes. Ez a fölfogás Európa összes műveit nemzeteit arra késztette, hogy az örök város­ban tudományos és művészeti intézeteket létesít­senek. Hogy soraikból a magyar ne hiányozzék, 1894- ben történeti intézet céljaira, 1902-ben pedig festők és szobrászok befogadására. Róma egyik villa­tele­pén díszes épületeket emeltem. A történeti intézet­ben, egy évtizeden át, a püspöki kar tagjai, a szerze­tesrendek főnökei és a M. T. Akadémia által küldött történetbúvárok eredményteljes munkásságot fej­tettek ki, a­miről jelentékeny kiadványok tanúskod­nak. A művészházban a mai napig három művész dolgozik, kiket évenként 10.000 korona ösztöndíjjal, ezenfelül egy részüket megbízásokkal is láttam el. Azon óhajtástól vezérelve, hogy ez a két intéz­mény, a katolikus­ egyház és a nemzeti kultúra szol­gálatában, állandóan megalapíttassék és üdvös hatá­sát fokozott mértékben érvényesítse, a következő in­dítványt van­ szerencsém előterjeszteni: Méltóztassék a nagyméltóságu püspöki kar ő cs. és ap. kir. Felségétől, a magyar kormány utján olyan legfelsőbb elhatározást leeszközölni, melynek alapján a nekem tíz év előtt adományozott szent­jobbi apátsági javadalom jövedelmei ezentúl állan­dóan az egyházi tudományosság és művészet cél­jaira, első­sorban a római intézetek fentartására for­­dít­tassanak. Ezzel az indítvánnyal kapcsolatosan a követ­kező ajánlatokat teszem: 1. Mihelyt javaslatom elfogadása az illetékes tényezők részéről biztosítva lesz, lemondok az apát­sági "javadalomról, melyet (köztudomás szerin­i) el­pusztult állapotban vettem át és fáradozásommal olyan helyzetbe hoztam, hogy jövedelme 40.000 ko­ronát meghalad. Az utolsó Dobó.­ írta Takáts Sándor. I. A Dobó-család utolsó sarjadéka: Ruszkai Dobó Ferenc, a hit és a dicsőség mezőjén mély barázdát vágott magának. Régi írott emlékeink a nevét tehát eléggé forgatják. Élete és műkö­dése azonban mégis teljesen ismeretlen. Az idők moha az ő emlékét is eltakarta s igy jómagával egyetemben a viselt dolgai is temetve vannak. S ha egyet-mást mégis tudunk arról, mint sáfár­kodott az életével, ezt jobbára Balassa Bálint életiróinak köszönhetjük. Ezek ugyanis nehéz néven vévén Dobó Ferencnek, hogy Balassa Bálinttal pörbe szállott, s hogy minden módon érvénytelenné igyekezett tenni a Dobó Kriszti­nával kötött kalandos házasságát, kigyót-békát kiáltanak Ruszkai Dobó Ferencre. Ráfogják, hogy mérhetetlenül önző és kapzsi ember volt, a­ki még a saját édesanyját is törvényre hívta. Meggyőzően hirdetik, hogy lelketlen és erősza­kos embernek született, a­ki a­hová lépett, át­kot és gyűlölséget vitt magával. Forgatjuk, lapozgatjuk a Dobó Ferenc ügyeiről ránk maradt írásokat, s még az árnyé­kát is szebbnek látjuk, mint Balassa életk­ói ma­gát az embert. Nem kapzsi, hanem bőkezű ada­kozó volt ő; nem lelketlen embernek született, hanem szerető s mások szenvedését átérző lé­leknek. Nem átkot és gyűlölséget hordozott ma­gával, hiszen hazájának és vallásának az érde­kében minden áldozatra készen állott. A gonosz­ság és a lelketlenség sem fért a szívéhez, mert hiszen a saját kortársai hirdetik, hogy száza­dának legvallásosabb embere volt! Nincs szándékunk Dobó Ferenc hibáit el­­födöznünk. Nem akarjuk jó tulajdonságait sem szépíteni. Csak igazságot szolgáltatunk emléké­nek, mikor a múltját fedő fátyolt kissé fölleb­­bentjü­k. .. Dobó Ferenc Dobó Istvánnak, Eger hős védőjének a fia volt. Ifjúsága a daliás idők világ­­szakaszában tölt el; férfikora a vallási és a politikai üldözések korára esik. Apjától örö­költe a vitézi életre való hajlamot, mely aztán neki is sok babért szerzett; családi öröksége volt az erős vagyonszerzési ösztön, mely sok pörbe keverte. Édesapja a pozsonyi vár tömlö­­cében sinlődött, mikor fia mint főispán Bars­­megye ügyeit vezette. A mint méltatlanul meg­hurcolt édesatyja meghalt. Dobó Ferenc egy­szerre Magyarország leggazdagabb főura lett. Öt óriási uradalom urának mondhatta magát, övé volt a szerednyei, a lévai, a lednicei, a sá­rospataki és a bodrogkereszturi hatalmas vár­­tartomány. Királyi jövedelemmel rendelkezvén, mint kis király élhetett. Ispánjain és tisztvise­lőin kívül egész sereg ember hallgatott az ő sza­­­vára. Váraiban és kastélyaiban próbált vitézeket tartott, a kiket ő fizetvén, csak neki engedelmes­kedtek! Imigyen ha hadba indult, egész kis se­reget vethetett a harcmezőre. Ez a körülmény úgy a politikai, mint a hadi ügyekben nem kis nyomatékot adott a szavának. Hatalmas urak keresték a barátságát. Az udvar tagjai, no meg a budai basák nem átallották gyakori írásukat f­­figyelméhez ügyes-bajos dolgaikban. A királyi hercegek és a kormányszékek különösen akkor szorongatták a pénzes hirű Dobót, mikor reá­­juk jött a pénztelenség. S Dobó ritkán hagyta őket cserben. Hajlandóságát sarkantyú nélkül is mindig késznek találták, még ha zálog­hányással kellett is magán segítenie! Ilyen mó­don a tekintélye és a befolyása évről-évre növe­kedett. Nem is csoda, hiszen akkor, mikoron a magyar kincstárban tíz forint sem volt, Dobó hatalmas összegekkel lendü­getett az ország sor­sán. S honnét e sok pénz, e rengeteg vagyon? Hiszen abban a háborús időben a gazdálkodás alig hajtott hasznot? A felelet igen egyszerű. Dobó Ferenc korának legjobb gazdája és leg­első kereskedője volt. Csak például említjük, hogy a sárospataki uradalom (mikor az ő ke­zére jutott), évi húszezer forintot hozott. S alig volt néhány évig Dobó kezén, az évi jövedelme már 66.000 forintra rúgott. A XVI. századi gazdálkodás terén ez példátlan jelenség és ered­mény­ . És Dobó n­em rablógazdálkodást űzött! Tudván, minő kincs a jobbágy kérges tenyere, mindent megtett, hogy jobbágyai gyarapodja­nak. Természetes törekvés ez, hiszen a maga érdekét szolgálta vele. Befolyásával kivitte, hogy a sárospatakiak a nagyon jövedelmező malom­­­kőipiart zavartalanul űzhessék s borral, marhá­val szabadon kereskedhessenek. Fölvirágoz­­tatta a szőlőültetést. Ezen a téren maga járt elöl jó példával. A maga ültette szőlőiről még a vég­rendeletében is megemlékezett. Dobó évenkint rengeteg sok bort szállított külföldre. Az út­leveleiből látjuk, hogy egy-egy lengyelországi vásárra háromszáz hordó bornál is többet ve­tett! Ha szűkös idők jártak, s ha semmi sem Mai számunk 32 oldal.

Next