Budapesti Hírlap, 1911. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1911-03-01 / 51. szám
Budapest, 1911 XXXI. évfolyam, 51. szám Szerda, március 1 Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előzetes árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyed szám ára helyben és vidéken 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: • Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Tv. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: TIII. ker., József-körut 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Elárusítás 65-53. Apróhirdetés 66-95. Hirdetés 55-63. Könyvkiadó 66-63. Igazgató 61-64. Briand Arisztid. Budapest, febr. 28. A francia kamara pénteki szavazása által fölidézett válság még nem ért véget. A köztársaság elnöke ez óráig nem adott megbízást egy államférfiéinak sem, hogy átvegye Briand örökét és alakítsa meg az ifj kormányt- Annyi bizonyos, hogy az új ember is csak a régi nyomon indulhat, mert a politikai belátás és a szükség egyképp ezt követeli. Nem csúfolhatja meg azt a demokratikus és laikus hagyományt, amely Waldeck- Rousseau óta a francia politika vezércsillaga. És nemadhatja föl a küzdelmet a szindikalizmus ellen, mert az állam rendjét-,a személy és vagyon biztosságát, az ország gazdasági erejét, nemzetközi hitelét és tekintélyét meg kell védenie a demagógia zsarnokságával és elbizakodottságával szemben. Hogy e kettős munkára, amelyet bátran nevezhetünk szizifuszinak, mert a belső ellenmondás teszi eleve is nehézzé, csaknem meddővé, az ambiciózus Monis, a féktelen vérmérsékletű Berteaux, a nyugodt és elegáns Poincaré vagy a mindig készenlétben tartott öreg Bourgeois Léon fog-e vállalkozni, azt nem tudjuk. Csak az az egy dőlt el, amit a pénteki szavazás után egyébként mindjárt végképp eldöntöttnek tekintettünk, hogy Briand Arisztid megy. Nemcsak megy, hanem meg is bukott. Nemcsak ő maga vesztette el a kezébe adott roppant hatalmat, hanem a benne megtestesült eszme is kudarcot vallott, és ez teszi talán történeti jelentőségűvé a mostani válságot. Briand-t megette a múltja, mint közvetetten elődjét, Clémenceaut, s mint megannyi más politikust, aki a szélső ellenzékről indult el és a miniszteri székben kötött ki. De Briand sorsa csak ebben hasonlít másokéhoz: a vonalakban, amelyek pályája állomásait jelzik. Tartalmában egészen különös, egyéni, senki máshoz nem fogható. Ritkán láttunk ennél érdekesebb és tanulságosabb pályafutást, még Franciaországban is, a szélsőséges, viharos embersorsok hazájában. Ez a karrier ma, ha nem is a végéhez, de nyugvóponthoz ért. Méltó az elgondolkodásra, a megfontolásra: hova juthat a tehetség a legmostohább körülményekkel megbirkózva és hol a határa a mindenfajta lángelme érvényesülésének, expanziójának? Briand Arisztid a forradalmi szocialisták táborában tűnt föl, nem lángoló ékesszólásával; — a francia kamara sohasincs hijján egy egész sereg képviselőnek, a ki megérdemli a klasszikus szónok rangját, — hanem szokatlan alaposságával, szakképzettségével, ítélete élességével, vitázó talentuma nagy és kevés erejével. Valami azonban hiányozott belőle ahhoz, hogy nagy emberré lehessen ott, ahol ült: a meggyőződés melege. Társai is érezték, hogy opportunista, hogy szocializmusát nem nézi többre tetszetős elméletnél, amelyet cserben fog hagyni a gyakorlat kedvéért, ha alkalom adódik rá. A kornak, amelybe Briand helyeztetett, csakugyan nem a szociáldemokrata program negatív, bizonytalan, ködös ígéreteire volt szüksége, hanem Briand specifikus tehetségeké, amelyeket az imént jellemeztünk. A nagy és súlyos rázkódással járó válság kora volt ez, amely megteremtette Franciaország új egyházpolitikáját. Az állam és az egyház széjjelválasztására vonatkozó törvénykomplexusnak Briand volt az előadója. És ez döntött egész jövőjéről, minden irányban. Itt látta be, hogy a törvények végrehajtása egészen mást jelent, mint az elvek proklamálása. Itt érezte először megdöbbenve, lelkiismeretével számolni küldve, mi a felelősség. Itt tudta meg, hogy a szeparációt sem Waldeck-Rousseau doktriner radikalizmusa értelmében, sem Combes türelmetlen, zsarnoki, dogmatikus önkénye szerint valóra váltani nem lehet. Az egykori szocialista vezérszónok belső fordulása, vagy talán megélése itt kezdődött. A természetes folyamat folytatódott akkor, amidőn Larrien színtelen kabinetjének bukása után 1906-ban Clémenceau jutott hatalomra. A hires minisz- Vizió. — Estétől reggelig. — írta Kiss Jenő Sándor. Ez az esztendő legszebb éjszakája, mert ezen az éjjelen érezzük először a föltámadt tavasz bágyadt leheletét, mert ez az éjjel köszönti az első májusi reggelt. Mindenki ott volt. A munkások is letették a hétköznapi zubbonyt, félrelökték a kaptafát s a tavaszt megünnepelni ők is kimentek a ligetbe. Ezt az éjszakát a levegős, illatos szabad ég alatt töltik. A liget egyik sarkát rikító vásári tárma veri föl és színes lámpák töméntelensége borítja a világosság tűztengerébe. De a többi részét homály fedi, a melyet alig rebbent meg a csillagok fénye és elszórt olajmécsek világa, a melyek hasonlatosak a magas fűben bujkáló szentjánosbogárhoz. S ez a homály volt a népes és nem a színes világosság. Itt nem lehetett látni embert, de árnyak nyüzsögtek, páros árnyak. Itt volt Pál úr is, Pál urat is betakarta az ismeretlenség homálya és azt is, a ki vele volt. A kedvesét, egy asszonyt, akit eddig csak napfényes derűben, éjjeli sugárzuhatagban, vagy nyilvánosság előtt, sétatéren, színházban vagy meghitt társaságban, buja illatú szalonokban látott, akivel százszor összetalálkozott közömbösen, akinek százszor mondott unalmas hazugságokat, melyekről mind a ketten tudták, hogy hazugság. Ma megszűntek közömbösek lenni és eljött Pál úrral az éjszakába, kockára téve a hírnevét és becsületét. Egy asszony, akinek megcsapta ereit a tavaszi mámor s föllobbanó vágyától űzve megfeledkezett minden polgári tisztességről és férje távollétében rohant Pál úr diadalmas karjaiba. — Menjünk innen, — súgta vagy inkább csókolta az asszony.— Itt nagyon sokan vannak. Menjünk, menjünk! Mit tudom én, hová! Csak itt ne! Elég volt az illatból, elég a csélcsap természet tavaszi gyújtogatásából. Elég! Már félek, hogy mint árny, megzavarom a mások csókját, már megremegtet a hús tavaszi szellő. A lelkiismeret szólít. Fenyeget őszi viharral. Elég az árnyból! Menekülni akarok a józanságot lehelő hűvös szellőiből, nagy, fényes ragyogásba, az éjszaka villámmal fodrozott csillagai alá. Versenyre akarok kelni a legtüzesebb éjszakai fénynyel. Van egy is olyan tüzes, káprázatos, mint az én szemem ragyogása, ha terád tekint, ha teleled várja tévedt életem egy kiengesztelő kényes, boldog pillanatát. Vigyél, vigyél. Vigyél fűszeres mámorba, ahol csak ketten leszünk, megvesztegető gondtalanságba, ahol megtébolyít a csalfa muzsika. És Pál úr vitte! Nagy palotaerdő. Hol talál benned egy fényes, puha és elhagyatott zugot? Hol? Hát a kávéháziban! Ez az egy éjszaka van, amikor üresek, de akkor mind és igazán üres. Cimbalompengés csak nektek szól ekkor díszes és meztelen falak. — Hej! Kocsis a legszebb és legüresebb kávéházba. — És a kocsi megindult lufsúan hömpölyögve, mintha nem is a földön gurulna, hanem a levegőben úsznék. Igen, mert a bakon e sorok írója hajtotta a lovakat és megérezte, hogy zökkenés nélkül kell átsuhanni az árnyból az éjszakai napsütésbe, hogy el ne szálljon a mámor, mielőtt megüti fülét a mindent elaltató keringők melódiája, s míg nedves tüzet nem gyújt az ajkakon a gyöngyszóró pezsgő. Oh, mert ijedős, röpke és drága a mámort Pál ur arcán derűs mosolyok cikáztak át, mikor a kis puha fülke foársonyfüggönyét elhúzta s az első pohár pezsgő mellett beszélni kezdett, óh, nem az indulataikról, a melyek összehozták őket, hanem egészen közömbös témáról: — Pompásak ezek a modern kávéházak’. A mai ember igényeinek ez kell. Csupa zárt fülke. Ha behúzom a függönyt, egyedül vagyok, otthon vagyok, de nem a nagy csendességű otthonban, ami ránehezedik az emberre a csendességével, hanem az izgató, ideges levegőjűben. A függöny hasadékán át elkapott hangok, félig kimondott szavak verődnek át. Egy pezsgő élet eleven érvelése. Széthúzom a függönyt és a kávéházban vagyok. Az egész helyváltozásom egy impressziótól függ. Koccintottak, de az asszony kezéből kiesett a pohár és fölsikoltott: — Ott! Ott! Rettenetes nézni... Hogy bámul ... Egyenesen idenéz a függöny hasadékán át... Engem kémlel... az egyedüli ember,itt rajtunk kívül... Meghalok... a szégyenemben ... Pál úr odanézett és elnevette magát: — Kis angyalom! attól ne félj, az meg ne zavarjon. Hajolj a vállamra, nézz az én szemembe, hogy ne lássad és én megmondom,hogy ki ő! Hogy ne félj tőle, hanem lássad az én szememmel, az én színes költői szememmel és hogy nevess rajta, amint én nevetek. Mesét mondok róla, aki nem mártír, bár annak hiszi magát, akinek bölcsője fölött a családi béke enyhe áradt szét, de rég elveszett az s azóta itt él és a kávéházban hal meg. Misztikus hódolója a pesti éjszakának s a neve magános lump. Nem Mai számunk 32 oldal.