Budapesti Hírlap, 1911. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1911-03-01 / 51. szám

3 BUDAPESTI HÍRLAP (51. sz.) 1911. március 1. felbuttató kormánya legnagyobb erőssé­­géül Briand-t tette meg vallás- és közok­tatásügyi miniszterének, noha tudta jól, hogy szakminiszteréből versenytársa és majdan utódja lesz. Sőt Guyot-Dessaigne igazságügyminiszter halála után Briand kedvéért elválasztották a kultuszt a köz­oktatásügytől, hogy Briand egy kézben egyesíthesse a vallásügyet az igazságügü­­gyel és végrehajthassa azt a törvényt, a­melyet legtüzetesebben ő ismert­, mint előadó. Clémenceau mellett Ő volt a kor­mány esze, a nagy representative man, a­kiben megtestesülve látták a világos fejű­, elragadó elokvenciájú, energikus és modern államférfi­ mintáját. És Clémenceau bukása után csak­ugyan ő lett az utód, nem Delcasse Teofil, a­ki Clémenceaut­­megbuktatta, holott a dolgok logikus rendje ezt köve­telte volna. De Dercassé ellen szólt a kü­l­­hatalmak kiélezett antipátiája, szemé­lyének kevéssé szimpatikus volta, elszi­getelt helyzete a szenátusban. Briand­­nak ellenben pártját fogta egyházpoli­tikai múltja, nagy tekintélye, szeretetre­­méltósága, mindenektől elismert tehet­sége. Fenn volt tehát az ormon. A leg­felső csúcson, a­hova ambiciózus poli­tikus vágyhatok. Mert a kormányelnök­ség sokkal több, nagyobb, izgalmasabb, hatalomban teljesebb, mint a köztársa­ság hideg, nyugodalmas elnöki tiszte, a szép és fétisként körülhordozott pictu­s masculus. Az egykori szocialista képviselő fenn volt az ormon. De látása tisztaságát nem vesztette el. Tudta jól, hogy két ha­lálos ellenséggel kell leszámolnia, vagy különben ezek számolnak le vele. Az egyik a szocializmus, a­mely eddig­ még mindenkit árulónak bélyegzett, meggya­­lázott, brutalizált és halálra mart, a­ki soraiból kormányra emelkedett, hívták bár Millerand-nak, Cruppy-nek vagy Viviani-nak. A másik a radikalizmus, a­mely nem tudta felejteni hajdani kivált­ságos helyzetét a jó, Combes apó ide­jében. Az okos Briand, a­ki világosan látta a két ellenség mindig éber támadó szán­dékát, a mérsékeltebb elemeknél keresett segítséget. A republikánusoknál, a pro­­gresszistáknál. A. jobboldalra nem akart támaszkodni, mert igaz híve a köztársa­ságnak, de ez az árnyalat úgy sem­ lett volna hajlandó a volt, szocialista mellé állatai. A szélsőbalt nem merte brüszkí­­rozni, mert nélküle nem kormányozha­tott, mert ő is ennek a véréből való vér volt, mert kabinetjének legkiválóbb tag­jai, Dupuy, Piehon eleven kapcsolatban maradtak a radikális­ szocialistákkal. Borzasztóan kétséges helyzetbe jutott. Ekkor azt hitte, hogy az új választás fogja tisztázni a helyzetet. Ebben a re­ményében is megcsalódott. Dióst már aztán felülkerekedett benne az elhatározás, hogy véget vet en­nek a kétértelmű, kínzó állapotnak. A tavalyi októberi vasutas-sztrájk alkalmat adott neki arra, hogy leszámoljon az egyik ellenséggel, a szocializmussal. Va­sas marokkal teremtett rendet, a kormá­nyát részben felújította és odaállt a ka­mara elé, hogy vallomást tegyen politi­kájáról. A szocialisták az arcába vágták a diktátor szót, a­mely épp oly megbé­lyegző, mint volt a rex neve a római sza­bad köztársaság korában. Es Briand azt felelte: „A rend helyreállott, a­nélkül, hogy törvénytelenség történt volna, vagy egy csepp vér ömlött volna. Kérem a ka­mara bizalmát. Ha e bizalmat megtagad­ják, akkor majd jön a diktátor. Ha azon­ban meg akarnak buktatni, tegyék meg itt­, a világ színe előtt. A kormány nem fogad el kétértelmű bizalmi nyilatkoza­tot. Azt mondják... hogy reakciósok va­gyunk. .Jó, de hisz önök a­ kezükben Icar-Ha ide néz, nem, téged kémlel, másutt jár a lelke. És most ölelj és csókolj. A földön meghalt mindenki, csak két ember él, csak két ember lobog, te meg én. Kacagott az asszony. Elfelejtette a félel­mét, és azt, hogy neki leplezni kellene a kilétét. Ah! minek is leplezni a valóságot, mikor úgyis rákényszerít arra a nappal. Mikor a megváltó tű­z ott gyöngyözik az ajkon és a pohárban s a gondtalan feledés harmatozik a fehér homlo­kon. Mulattak! Repült az idő. Nem is órák vol­tak azok, hanem percek, a melyek eszeveszetten rohantak. A muzsika is halkabban szűrődött a függönyön át. Későre jár. Hangfogót tettek a hegedűhúrra. Nőtt a pezsgőspalackok tornya s a józanság az asztal alatt hevert leliporva hol­tan. Villámoslámpák sápadoztak, a pincérek örjöngtek s félrehuzódva aludtak a paszomántos zugban. Az ég alján nagy vörös folt bukkant ki s aztán átment a lilaszinbe és kilépett sárgán az ég színpadjára. Egy sugara betört a kávéház ablakán és ráesett egy csendes emberre, a ki előtt barna sörösüvegek glédája meredezett s erre Pál ur rémülten fölsikoltott: — Ott... ott ... Rettenetes nézni...­­A magános lump ... hogy bámul... hogy iszik... Megírta már az egész világ barna sörét... és még mindig iszik ... és hogy néz, mintha ké­­nyezne... És megrázta az asszony a dadogó Pál urat: — Ej! Ne félj! Ne törődj vele! A magános lump nem lát, nem hall. A magános lump egy halott, a­ki saját magát temeti, ő a legnagyobb funerátor. De te ne törődj vele, csak velem! Én vagyok a szerelem, én vagyok az extázis, én­vagyok a pillanatok pillanata, a­mely egy élet­ben egyszer üt... a tiéd vagyok. De Pál urat nem ragadta el az asszony szilajsága. Nagynehezen elfordította tekintetét tanak bennünket. Törjenek össze, de ne a sötétben!“ Akkor a kamara elfogadta a Rey­­naud-féle napirendet, a­mely bizalmat szavazott a kormánynak. A radikális pol­gári pártok is öntudatára ébredtek az anarkia veszedelmének. Még nagyon is torkukon érezték a kést, még elevenen sajogtak a vasutas-sztrájk okozta sebek, még égett a szégyen pírja Franciaország arcán a lázadás és a szabotázs hallatlan durvaságaiért. De­­alig ült ,el­ a vész,­­a politika ismét áthelyezte játékait a folyosóra s megin­dult újra a cselszövés Briand ellen. Ok­tóberben a­ szocializmus támadt a­ vas­utas-sztrájk összetöréséért. Most a radi­kalizmus támadt a kongregáció-ellenes törvények elnéző kezeléséért. Akkor Cru­ppy, Guesde és társai egyesült roha­mát visszaverte Briand, mert a polgárok java és békessége, az ország becsülete, a rend és biztosság szent érdeke forgott a kockán. Most azonban elesett, mert a saját múltja szövetkezett Malvy és radi­kális frakciója ármányaival. A váratlan attakra körülnézett Briand a kamará­ban, ragyogó sikerei, szédületes pálya­futása színhelyén. Es látta, hogy ellene vannak, a kikel együtt dolgozott s a kik­nek ádáz gyűlöletét hatalomra lépése ótal a feje fölött érzi csüggeni Damoklész kardjaként. És látta, hogy m­ellette van­nak a köztársaság langyos és kétszínű hívei és nyílt ellenségei. Azokkal talán megbitt volna éb­er és rugalmas szelleme, a­kik farkasszemet néztek vele. De szemlét tartván a csa­paton, a mely háta mögött volt és­­vezé­rének ismerte el, sietve tetette a fegyvert. Mert igaz, hogy a legszélső baloldal­ról indult és hogy nagy körivet irt le, aránylag rövid idő alatt. De a legszélső jobbig még sem mert elmenni. Inkább otthagyta a hatalmat, a mely annyi jóval a dülledtszemü idegenről s beletemette fakó ar­cát a selymes asszonymellbe és úgy panaszolta beteg álomlátását. — Nem bírok, nem bírok odaidézni. Oszló pezsgőfátyolon át keresztül­reszket a józan nap és a kegyetlen elhessegeti agyamról az édes pezsgő kábaságát. Aranyos sugarai víziókat hintenek hamvazó­szerdáról, a mely benyújtózkodik a tékozló ifjúság vég­napjaitól az olthatatlan szomjúsága öregségig. A mihez nincs elég köny és nincs elég hamu. Elém Varázsolja az időt, a mikor te még ifjú leszel és szép és szakítani fogod a rózsákat és én már csak kusza álmaimat melengetem ki­hűlő szivemben — a rózsákról. A mikor én ülök ott annak a makacs embernek a helyén, én iszom a barna sört, én fogok temetni és én leszek a nagy funerátor. Mert vágtat az idő és kegyelem nélkül szólít engemet és bennünket, kik csélcsap szerelem oltárán lobogó fáklyaként égünk, hamvadunk és kora öregen odajutunk groteszk figurául a muzsikus kávéházba. Vár­jon megérted-e, megérthetsz-e én édes, bűnös szerelmem? Mi az a sejtés, a­mit a felkelő nap valósággá érlel? Nem merülni el szép asszonysze­mek­e - nézésébe. Nem lesni selymes pillák rebbe­­nését fekete éjfélen, nem csókolni tikkadt és fellobogó tüzeket szemérmes orcákról,, csak ülni, ülni végeh­osszatlan a tomboló vidám ifjú­ság morajló forgatagában ... egyedül... egye­dül, elhagyottan. Az örök változások szintját­szásában —• mind egyedül változatlanok. S álmot kendőzve, a múltból hazug mámort me­ríteni italból és melódiából. Nem nézni sem jobbra, sem balra. Sem szép leányra, sem viruló asszonyra ...• csak be­ásni merev halott-tekintetünket a barna sörbe... makacson, keményen... sohase másba, csak mindig a nehéz barna sörbe ... estétől... reg­gelig... tudom másképpen nevezni. Mert lump az, a lo éjjelről-éjjelre iszik, és a­kki olyan egyedül vir­­rasztja át az éjjeleket, mint ő, az igazán magá­nos. Ott is minden kávéházban, a­hol cigány az úr a lelkeken és odaül merészen a ravaszerdőbe, az ifjú párok közé, de ott is egyedül. Ez a nehéz levegő kell neki, a­mit az ifjúság áraszt maga körül, tele szorongással és illat nélkül és a­mely­ben mégis érezni a bolond ifjúság h­etvenkedő szárny bontását. A ruhája néha fekete, néha di­vatos színű. Az egyik piszkos, elhanyagolt, a másik piperkőc dandy és egyenesen hazudja és­ lopja magára a fiatalságot, hogy becsapja a vilá­got. A szeme csillog és ez a csillogás is hazug, mint egész külső lénye, mert a szeme könylül fátyolos. De egy van, a­miről ráismerhetsz. Min­dig barna sört iszik, kivétel nélkül. Ugy­e isme­red ezt az italt? Én nem bírom inni. Valami nehéz, kábító szag árad ki belőle, a­mely lenyű­göz és megfojtja ajkamon a szerelmes szót. De a magános lump épp ezért a bódulatért szereti. Míg szól a muzsika, iszik, iszik, iszik és ,­ el­bódul. Ilyenkor nem lát, nem hall, csak maka­csul bevájja nagy szemét a barna sör szivárvá­­nyos habjába, és lankadatlanul temet, temet, mert ő a nagy funerátor. Sok mindenfélét temet. Temeti, a­mit nem ért rá elföldelni nappal és a­mit nem szégyel bevallani az éjszakának. Te­meti az illatos mezőket és a lágyan suh­ogó szok­nyákat, a­melyek illatosabbá tették a mezőt minden vadvirágnál. Egy asszonyt, a kit soha sem ismert, a kire soha sem vágyott, a kit soha sem ölelt­e a feleségét. Nyomorúságos kis szo­bát, a mi tömérdek szeretetet tud befogadni s egy bölcset, a mit ringatna, a mely röpítené uj idők büszke viharjába saját lelkének önmását. És mindent beletemet a barna sörbe és nincs annyi temetnivalója, a mennyit a barna sör föl ne szína, el ne takarna. .Voilá! Asszonyom! Ez a magános lump.

Next