Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1911-04-01 / 77. szám

Budapest, 1911 XXXI. évfolyam, 77. szám Szombat, április 1 Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elő­zetéül árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor, 40 fil. Egyes szám ára bolyhos és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: TCI. ker., Hökk Szilárd­ utca 4. sí. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: TID. ker., József-kert 5. sí. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 66-05. Elárusitás 05-53 Apróhirdetés 66-96. Hirdetés 66-63. Könyvkiadó 68-63. Igazgató 61-64. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen A tisztviselők. Budapest, márc. 31. Ma Tisza István gróf ismét nagy és érdekes beszédet mondott, melynek egyik tém­ája volt a megyei és­ városi tisztviselői kar. Erről a kérdésről aka­runk ezúttal valamelyest beszélni. Mert ennek a kérdésnek is, a mennyiben meg­oldásra érik, egy komoly hibája van, mint mindennek itt minálunk. Mi itt európai színvonalon állunk minden tu­dásunkkal, minden követelésünkkel s Európából inspiráljuk magunkat minden reformunkban, minden alkotásunkban. Nem azt nézzük, mily állapotban van egyik és másik intézményünk, mik az előzményei, fejlődése,' , történelme,, ex*­­kölcse,léptéke és anyaga, hanem,a­zt néz­zük, hogy ám, mint, vaji, ez a dolog Európában; mit szól a kérdésről a né­met jogtudomány; milyennek tűnik fel az ügy az angol praxisban és mit csinált vele a­ francia forradalom. Ezekből a forrásokból szűrjük le magunknak, a­mire szükségünk van. így készültek kereskedelmi törvényeink, melyek a nép egy részét tönkretették; így készült büntetőtörvénykönyvünk, mely a kriminális­ törvényhozás szem­pontjából mustra és remek, de értelmet­len a magyar felsőbb, alsóbb és legal­sóbb társadalom alakulásával, erkölcsé­vel, felfogásával, szokásaival és sajátos viszonyaival szemben. Így kiabálnak most a mi értelmetlen reformereink az általános, titkos választójogért és euró­pai szempontokat hangoztatnak az­­em­berek a közigazgatási reform kérdése körül is. A nemzeti küzdelem visszate­relte ugyan egy kissé magyarabb me­derbe ezt a kérdést nagy európai áradá­sából, de az emberek hamar felejtenek és soha semmit szívesebben el nem ha­nyagolnak, mint a politika tanulságait. Mert a professzionálus politikusnak jel­szavakra és frázisokra van szüksége, hogy népszerűséget szerezzen és megél­hessen. Az államférfi éppen abban külön­bözik a szakmányos politikustól, hogy amaz a politikásul­, emez a politikáért él. Az politizál, hogy megéljen; ez él, hogy, politikát csináljon. Amaz a maga ügyét szolgálja politikájával, az­ állam­férfi az országét s a nemzetét. A választási reformnál is életbevá­góbb a közigazgatási reform. Úgy értjük ezt, hogy a legrosszabb választási­­ tör­vénnyel, még a maival is, nyugodtan és az ország kára nélkül is elélhetünk akár még száz évig, de a közigazgatási re­form égete. Mindennap láthatatlan ká­rokat vallunk, melyeket csak évek múlva veszünk észre álmélkodva, mikor már fölhalmozódva látjuk. Mikor azonban a közigazgatás re­a nem éppen dicséretes természete volt, hogy ilyen állapotában valakit meg kellett vernie, kü­lönben megölte volna a nagy indulata. Rohant az iroda ajtajához, melyet azonban a na°v kópé patvarista, dacára az öreg írnok ellenkezésének, szintén bezárt. — Thü, ezer tüzes béka! Kizártak a gaz­emberek a saját irodámból... Nekifeszité öles termetét az ajtónak s már recsegett az, a mikor szerencsére két pörös atyafi­a bukkant föl a folyosó végén. Uccu neki, elébük rohant s csihipuhi, elnásságolta mind a kettőt. Azok majd kővé meredtek az ijedtségtől s az egyik gyöngébb szi­üi lévén, sirva is fakadt. . — No, ne izéljetek, — szólt hozzájuk en­gesztelően — én már csak ilyen vagyok, ha mérges vagyok, ülök. Gyertek a pincébe, iszunk egyet. Az „iszunk“ szóra kigömbölyödött az atyafiak arca s negyedóra múlva négykézláb másztak föl a pincéből. Most már nyitva találta spektábilis az iroda ajtaját. Szótlanul ült le íróasztalához. Va­lamiféle keresetfogalmazásba fogott. Ámde a Juliska asszony iménti megjegyzése még most is a fejében motoszkált, a­min eltűnődve, egy régi kép rajzolótlon képzelete elé. Mintegy húsz évvel ezelőtt egyik nyárvégi napon ragyogó szemű, hollóhajú kis leány dugta be mosolygós arcát az ajtón: — Nem tetszik vargányát venni! — Hogyne vennék, rózsám, mutasd csak! — ámde ő nem a gombát, hanem a csinos kis árusítóját nézte. — Mennyit vesz a tekintetes uri­formját, pengetjük, nem szabad magun­kat feladatunktól elterelni engedni az­zal a kérdéssel, mely körül azonnal hajbakapunk, mihelyt a szót kiejtjük. Ez a szó: államosítás; ez a szó: válasz­tás-e vagy kinevezés; ez a szó: centrali­záció vagy decentralizáció. Ezt most hagyjuk oldalt. Mert a valóság az, hogy jó és kifogástalan köz­­igazgatás lehet választás és kinevezés mellett is. Azzal kell tisztába jönnünk, hogy Magyarország számára melyik a kívánatosabb, nem Európa s általában a közigazgatás érdekei számára. Mi az igazi, egyetlen, tehát legfőbb célja a közigazgatási reformnak? Nyil­ván az, hogy az ország számára egy oly jeles, kifogástalan, tiszteletreméltó s anyagilag jól szituált és biztosított tiszt­viselői kart teremtsünk, a­mely mellett mindegy, akár választás, akár kinevezés szerint egészítődik-e ki. Mert minden szervezetben a világon a legfontosabb az emberanyag. Jó tisztviselőkkel minden rendszer jó, hitvány emberanyaggal pe­dig a legremekebb és legeurópaibb köz­­igazgatási rendszer mellett is elzúllik az ország. A­mely kormány és államférfiú te­hát Magyarországon a közigazgatást akarja reformálni,­­ ne a francia, ne a német, ne az angol rendszert szudorozza, ne azon töprenkedjék, hogy centralizál­jon-e vagy decentralizáljon; ne azon törje a fejét, hogy föntartsa-e, tovább­­csonkitsa-e vagy kitágitsa-e a várm.­— Megveszem, galambom, az egész ko­sárral s ráadásul még téged is. — De én nem vagyok ám eladó! — Az eladó leány ne volna eladó? Tudod mit, gyöngyöm? Jöjj hozzám gazdaasszonynak, minden hónapra ötven pengő bért adok. — Jaj, az igen sok pénz, annyiért én nem tudok szolgálni! ... S egy hét múlva, mint egy üldözött őzike, állított be ismét­­hozzá: — Eljöttem, tekintetes úr, ha szolgálatba fogadna, mint múltkor mondani tetszett. Nem bánom, ha egy krajcár fizetést sem ad, csak védelmezzen meg. Szegény kis leányra szemet vetett otthon az uraság. S az iszákos apa egyezséget kötött leányára egy pár ökör áráért. Az elől menekült az eladott leány, a spektábilishoz, mint a kiben legjobban bízott, hogy meg tudja védeni a go­nosz kufárok egyezségétől.­­ — No, csak ide merészeljen valaki érted jönni, azt mentem agyon csapom! — nyugtatta meg a remegő leányt. . Nem is tette be oda érte senki a lábát. S a kis Juliska sem kívánkozott el onnét, mert a spektábilis fogadalmat tett később előtte, hogy soha nem visz más asszonyt a házhoz. — Hess innét, régi történet és boszantó légy! — legyintett fejéhez. Hatvan évet meghaladt, hatalmas fejének felső részét az idő láthatatlan sarlója csupaszra aratta s egy erőszakos légy nagy kedvet talált az ottani sétálásra, minduntalan oda szállt. Fe­jét rázta, kezével kergette magáról, de alig irt Az utolsó spektabilis. — .. Halmos-pályázaton megdicsért munka. — Irta:Csite Károly. Rábczay Botond ügyvéd, városunk utolsó spektábilisa boszusan érkezett haza a reggeli sé­tájából. Boszuságát a pletykadombon, az urak utcasarki találkozó helyén szerezte, illetve sze­rezték neki mások egy legújabb városi hír pletykázásával és alig hogy a folyosóra ért, Ju­liska asszony, a házvezetőnője is ugyanazzal a hírrel fogadta s nagy, sötét szeme ragyogott a boldogságtól. Hallotta azt a nagy hírt? Kardos bíró úr elvette a gazdaasszonyát. — Hát, aztán! — mordult hatalmasat Ráliczay. — Hát, izé, elég jól lelte. Hisz’ harminc évig együtt élt vele. Megmutatta ezzel, hogy be­csületes emberek is vannak még a világon. — Micsoda!? — kiáltott d­y­ dörgő hangon a spektábilis, hogy rengett az égész ház. Juliska asszony látva, hogy a vihar elérte tetőpontját, bővebb magyarázatba nem fogott, hanem beugrott a szobájába s magára zárta az ajtót. Spektábilis megrázta kilincsnél fogva a bezárt ajtót, mint a tomboló szélvész az ablak­­táblákat. — Mit mondtál!?... E szerint én nem is vagyok becsületes!... Tyű, tüzes micsodáját a világnak, kit ütök most agyon! A nagy darab ember topizzott indulatában s körültekintett, hogy kit verjen meg? Mert az Mai számunk 32 oldal.

Next