Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1911-04-16 / 90. szám
88 BUDAPESTI HÍRLAP (90. sz.) 1911. április 16. édes barátság korszaka, mely olyan üdvözítő volt, akár a szerelem maga. Amit Olivér ebben az időben átélt, többé sohasem fogja újra érezni . . . Csak egyszer tud a szív így kizsendülni . . . Életének ez volt első szerelme, — már érett korában. Harmincöt éves ember létére, — ki eddig csak a tudománynak élt, — érzelmeinek zsengéivel áldozott . . . szive tudott még ujjongani. Bettsy hangja remekül fejlődik . . . Hallása, érzése, művészi érzéke . . . megvan, merő tehetség . . . Csak néha zavarja egy kis távoli dübörgés a boldogság idilli csendjét . . . Bettsy nem mindig olyan, mint eleinte volt . . . Csak egy futólagos kifejezés az arcon vagy egy árnyéklat a tekintete melegségé-* ben . . . egy fokozat a hangjában a különbség . . . Nincs tisztában vele Olivér sem, hogy micsoda, de mintha nem fogadná már olyan kitörő hévvel, mint régente és lelke nem tapadna úgy hozzá, mint előbb. Nemsokára megtudta, mi furakodott köztbük. A művészet , a művészi hiúság... Bettsy már a színpadon látta magát. Ünnepelte a közönség s az igazgatók vetélkedtek érette. Ebből az álomból akarta Olivér kiragadni. Nem a színpadnak szánta, a művészet majd csendes házukat szépítse és tarkítsa. Szóba hozta jövőjüket. — Egy év múlva az enyém lessz . . . S ugye, akkor lemondasz a színpadról? Bettsy elvörösödött és kitört belőle egy szó: „Nem!“ Olivér meglepetve néz rá. — Nem? Bettsy ismétli: — Nem! Mintha egy fátyol hullana le a nőről, egy aranyfátyol! . . . önzetlen nagylelkűséggel, amely csak nyújt, de viszonzásul semmit se kér — akarta ezt a lelket magához csatolni. S azt hitte, el is érte. Nem fog semmit se követelni s a nő önként fog neki mindent nyújtani. Azt hitte mindene lesz Bettsynek, amint hogy Bettsy mindene neki ... És Bettsy semmit se tudna tőle megtagadni. Ez volt az illúzió aranyfátyola, mely eszményített és magasra helyezte lelkében a nőt . . . Mihelyt az lehullott — Bettsy a mindennapiság szürkeségében állt előtte, aki olyan nő, — mint a többi. — És Olivér szinte kiábrándultan tekintett reá . . . pedig csak egy szót hallott . . . egy rövidke szót, de annak kijózanító volt a hatása. Bettsy azonnal megérezte, hogy elvétette a dolgot és jóra akarta tenni hibáját. — Félre ne értsen . . . Magáért mindenről lemondok ... Ez csak egy ártatlan, félénk kérdés volt. És gyöngéden, olvadékonyan, ábrándosan hálózta körül tekintetével Olivér lelkét . . . Máskor, — előbb egy szemernyi ebből a gyöngédségből elég lett volna, hogy visszahívja gondolatát — akárhová elkalandozott . . . Most nem tudta visszaszólítani . . . Olivér* szive repült . . . repült a messze űrben szabadon — attól az egy picinke szótól: „nem!“ Mely a maga önkéntelen kifakadásában elárulta, mi örvénylik Bettsy lelkében . . . Nem az ő, a kinek képzelte volt, — nem az, kiért életét érdemes volna föláldozni . . . Hiába emelte ki a semmiből, — magához, — a maga érzelmi magaslatára nem tudta fölemelni . . . Fájdalmas órák sokasultak gyötrelmes napokká — és hányatott éjjekké ... Az az egy szó: „nemi“ zúgott és kongott mindig fülénen ... A kiért mindent föláldozott, — az nem volt képes érette arra sem, hogy hiúságát föláldozza . . . Vihart söpört végig lelki világán és megtisztította ... Az utolsó fellegvárat romba döntötte . . . Bánatosan látta dülledezni és érezte, hogy csak most érik meg szerelmi tapasztalatlanságából . . . csak most látja be, hogy az ábránd ámítással jár és az életre szóló szerelmi számadást józanul kell megcsinálni... Két hét óta nem látta Bettsyt. Két hétig, amíg lelke ezen a forrongáson keresztül esett, nem tudott volna hozzá menni. — Most elhatározta, hogy fölkeresi és visszaadja szabadságát. Keserűséggel volt megtöltve a szíve . . . és el se tudta képzelni, hogyan fognak egymással szemben állni és hogyan fognak leszámolni. Megérti-e Bettsy, hogy egyetlen egy kicsi szó, egyetlen mozzanat valakinek szerelmét elfujja és semmivé tegye? Nehéz lesz azt megmagyarázni! Azonban csoda történt! Bettsy nemcsak megértette, meg is sejtette és kitalálta, ami ment végbe Olivérban. Olivér nem találta honn. Bettsy elutazott már egy hete s csak pár sort hagyott hátra lakásán: „Kedves Olivér! Érzem, nem vagyok már az neked, aki voltam ... Jobb, hogy egymást többé nem látjuk. Signore Lorenza Ardano kollégám elkisér Madridba és ott el fog venni... Köszönöm sok jóságodat . . . Légy boldog! Bettsy . . .“ * „ Churchill Olivért ez a levél nem sújtotta le csöppet sem . . . Az aranyfátyol már lehullott ... A szirén. írta Fejéregyházy Lehel. Az utolsó vendég is eltávozott, a lámpákat eloltották. Csak az ebérdőben volt még világosság, ahol a két öreg csöndesen ült egymás mellett. Az utcai zaj elült, csak néha robogott végig egy-egy kocsi a síkos kövezeten. A kályhában egyik zsarátnok a másik után hunyta be égő szemét. Márta asszony felkelt, felsóhajtott és öszszehúzta az ablak nehéz függönyeit. Aztán lehajolt, felszította a tüzet és visszaült az ura mellé. Vékony fehér ujjait összekulcsoltan pihentette az ölében és lehajtotta a fejét. Péter ránézett: Hát ketten maradtunk megint, Márta. Mint hajdan? Új házasok vagyunk megint, feleség. — És kezét szelíden rátette felesége kezére. — Mimi elment, — mondá az asszony halkan, könnyektől fojtott hangon. Az ura kivette a pipát a szájából. — Es hát, — felelte kissé ingerülten — persze, hogy elment. Férjhez ment. Hiszen te magad is azt akartad. Derék ember vette el. Gyönyörű kis fészkük lesz. Falun. Amilyenről te is álmodoztál mindig. Az asszony elmosolyodott: — Igaz. Kicsi fehér ház, galambdúcos tetővel, vadszöllős nagy verandával, szép virágos kertben. Korai borsót termeszthet és apró csibét nevel majd. De nem lesz itthon.— Hiszen nyáron meglátogatjuk. Minden esztendőben náluk nyaralunk. Addig csak majd egymást kényeztessük. Hát én már senkise vagyok? Újra megfogta a felesége kezét. Az aszszony nagyot sóhajtott: — Mikor lesz még nyár! Milyen nehéz lesz addig várni. Mimi nélkül. Olyan édes, olyan jó, olyan szép. Nincs ember, aki megérdemelje. Az ilyen angyalt. — No, Laci, megérdemli, — nyugtatta meg az ura, közelebb húzva a székét. — Nagyon derék gyerek. Úgy szeretem, mintha édes fiam volna. Hiszen az is. Hiszen neked is tetszett. És Mimi szereti. — Mimi nagyon szereti. És én, majd én is szeretem, ha látom, hogy Mimit megbecsüli. De ha nem? Ha gyötörni, kínozni fogja, sértegeti és durván bánik vele. Mi lesz akkor? Az ura erősen szítja a pipáját. — No, nem lesz az úgy. Ne fess rémképeket magadnak, édes feleségem. A lányunk boldog lesz.— De ha nem lesz az? — töprenkedett az asszony tovább. Csak haza látogatna! De persze, az ura majd nem ereszti. Hallgatva ültek sokáig. A régi, fényes bútor néha egyet roppant, a kályhában zörögve hullott le a parázs. Az eső eleredt és egyhangúan verte az ablakokat. * A lemenő nap piros fénye ott ragyogott a fényesre csizolt ablaküvegen. Márta asszony a függöny mögül lesett az utcára, arcán lassan peregett végig a könny. Az ura kissé izgatottan lépett be. — Mit csinálsz ott az ablakban, Márta? — kérdezte elfordulva és az íróasztalán keresgélt. — A — a — a — Mimi virágait akartam megöntözni, — felelt az asszony, hirtelen letörölve könnyeit. — Egyúttal a postást is néztem, hogy nem jön-e még? öt napja, hogy nem kaptunk levelet, — ami ugyan cseppet sem nagy dolog. — tette hozzá erőltetett vidámsággal. — El van foglalva, sok a gondja-dolga a kerttel is, én nem veszem neki rossz néven a hallgatást. Az ura hallgatott, és közelebb lépett. — Én sem, — szólt aztán tétovázva, — hanem — izé. Elő kellene téged készítenem, de én nem értek az ilyesmihez. Eredj át a másik szobába. Mimi itt van. Sir. Márta egy pillanatig szinte kővé meredten állott, aztán kirohant a szobából. Az ura utána nézett, aztán kezét dühösen ökölbe szorította. — Hallatlan, — dörmögte nagy léptekkel mérve végig a szobát. — Hiszen csak kerüljön a kezembe az a fickó. A nyomorult pernahajda. * — Eh, végre is, ez már tűrhetetlen állapot, — fordult Péter úr éppen belépő feleségéhez, a fehérneműs szekrény előtt állva és türelmetlenül kotorászva benne. — Mimi sirri egész nap, nem eszik, nem alszik. Te meg, ahelyett, hogy vigasztalnád, még jobban belezavarod a bánatába. A tej kozmás, az ételek nyersen vagy félig megégve kerülnek az asztalra — és dühösen szórt ki egy csomó harisnyát a padlóra. — És te még tudsz enni? — sóhajtott szemrehányóan az asszony és lehajolt, hogy összeszedje a földrészért fehérneműt. — Az ágyam csomós, a lepedőm gyűrött... — És te még tudsz aludni? — rebegte az aszony, térdelve a szekrény előtt. — A szobák rendetlenek, félóráig kell magamnak kutatnom egy tiszta gallérért, — és mérgesen fordult az ember a tükör felé nyakkendőjét felkötni. — Én már megelégeltem. Megírtam Lac . . . annak, a gézengúznak, hogy még ma jelenjen meg itt, és igazolja magát, ha tudja. Az asszony berakta az összeszedett fehérneműt, de nem szólt semmit. — Tehát még ma megérkezik. Mit szólsz hozzá? — szólt egy fokkal alább hagyva, a feleségéhez. — Semmit, — felelt ez hidegen és becsukta a szekrény ajtót. — Különben se kérdeztél előre. — Végre is, egy ostoba arckép nem teheti tönkre a boldogságunkat? — A boldogságunkat? — kérdezte Márta gúnyosan. Aztán végtelen keserű pillantást vetve az urára, fölsóhajtott és kisietett a szobából.* Délután megint az ablaknál állt az aszszony, de háttal fordulva. Péter úr türelmetlenül pillantgatott ki az utcára. — Meglásd, el sem jön. — szólt Márta, csendes, perlekedő hangon. „Éli az most világát. Legényembert játszik .A jegygyűrűjét lehúzza, talán már meg sincs neki. Járhat a szép szirén után. Még eldicsekszik vele, hogy irtat neki. Pedig Mimi látni se akarja. Bár sohase látta volna! De persze neked megtetszett, nem kutattál utána, hogy miféle jómadár. Odadobtad az egyetlen lányodat neki. Aztán — jaj, ott jön. Én menekülök. Rá se tudnék nézni. Mondd meg neki, hogy Mimi se akarja látni. Keményen beszélj vele. Vagy itt maradjak segíteni? — Ne, — szólt az ura határozottan. —Magam akarok vele beszélni. Rám bízhatod. Kérlelhetetlen leszek. Rettentő leszek. Márta még egyszer visszapillantott az ajtóból, azon megelégedetten ölelte meg a szomszéd szobában a lányát. — Ilyennek még nem láttam apádat. Reszkethet előtte az a gonosztévő. Mimi halkan fölsóhajtott. — A gyalázatos! — mondotta. — De, ugye, apa nem lesz hozzá nagyon is kegyetlen? Péter úr odabent megfordult az ajtónyitásra. Magas, nyílt homlokú ifjú ember lépett be. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Az apa szívében foszladozni kezdett a harag, amint ránézett. „Talán nem is olyan gonosz lelkű ember ez a Laci“, gondolta, „hiszen, lám, a "vürüje az ujján van, az óraláncán pedig Mimi arcképe. Aztán milyen sápadt! Érezte, hogy a szánalom fölülkerekedik benne, hát sietett lehető rideg hangon megszólalni: — A lányom itthon van. —■ Tudora. — felelt az ifjú ember és lecsüggesztette a fejét. — Mimi boldogtalan. — folytatta az apa. — Nem ezt vártuk tőled, fiam. — Én nem tehetek róla. Miminek kűssé-