Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1911-04-16 / 90. szám

36 a faji és nyelvi­ ellentétek, csupán a tempera­mentumban és jellemben marad emlékük. Hun, turk, ugor-magyar, kabar, besenyő, kun, ko­­zár, bolgár, avar, tatár, sok szláv, germán, latin egységes nemzetté olvadt az ugor-magyar ko­hóban; az avar kereszténység, a magyar és turk pogányság, a bolgár-kaliz mohamedánság, a kozár zsidózás, vallásnak, műveltségnek, szo­kásnak ez a tarka világa mind elenyészett és egyesült a magyar kereszténységben, a kultúra új összefoglaló erejében. Egyesült ez a külön­féle faj, nyelv és erkölcs oly erővel, hogy Wer­­bőczy nemességét már szakasztott ugyanaz a nemzeti közszellem, műveltség, gondolkodás és érzület hatja át, hogy a nemesi Magyarország utolsó nagy nemzedéke, Nagy Páltól Széchenyin át Kossuthig, Deákig, Vörösmartytól, Petőfin, Aranyon, Keményen és Jókain át Eötvös Ká­­rolyig szinte olyan, mintha egy anyától szár­mazott volna s a tagjai közt nem volna több különbség, mint a mennyit a gyermekkori ne­velés más-más volta, az atavisztikus visszaütés testvérek közt is létrehozhat, mint a mennyi az ugor-magyar és türk vér közt napjainkig fönt­maradhatott. Hatvanhét óta a magyar nemzet újabb ge­netikus korszakot él: uj elemek olvadnak bele s a faj kikrisztályosodott tisztasága megzava­rodott. Leginkább műveltségünkben, irodal­munkban és nyelvünkben érezhető ennek kö­vetkeztében a megrázkódás. Magasról nézve ez biztató jelenség, mert arra mutat, hogy a ma­gyarság élő nemzet, eleven organizmus. Nem exkluzív, zárt, befejezett, mint a latin fajok, az olasz, a spanyol, a portugál, a francia, hanem élő, növekvő, a mely alakul, forrong, keresz­teződik, újhodik és gyarapodik s a melynek ebben van ereje, potenciája és jövője. Ami ma új és visszatetsző, hacsak nem badarság, hol­napután megszokott, hagyományos és édesen ősi lesz. A nemzet maga, nyelve is változik, át­alakul, miként az egyes ember, miként minden élő organizmus. Láttuk, hogy mennyire válto­zott a magyar nép már a mai hazában töltött első negyedfélszázad alatt, hogy a tatárjárás­kor már egészen már volt típusa s tudjuk, hogy ismét más ma is, midőn antropológiai sajátságai egészen kaukázusi jelleget mutatnak. A magyarság növekvése az utóbbi évtize­dekben hazánkban a nemzetiségekénél jelenté­kenyen nagyobb arányt mutat, ez pedig, mint tudjuk, nem önmagából való, mikor annyian mentek Amerikába, Szlavóniába és Romániába; idegenfaju tömegek és egyének asszimilálásából ered. Első a ny­elv közössége, a többi sokáig úgysem tarthatja magát. A nagy magyar me­dence, a termékeny síkság olvasztó erejéről, s a magyar nyelv egyesítő varázsáról mondott ha­talmas igéket két esztendő ormán, a legutóbbi két újév alkalmából Rákosi Jenő. Hogy a he­gyekről letörekvő idegen népelemek úgy olvad­nak föl a síkvidékek magyarságában, mint a hógörgetegek, hogy a nyelv egysége idővel meg­teremti a gondolkodás és érzület köz­össégét, mert megvan tulajdon géniusza és lelke, ereje és varázsa: ezt a történelem minden jelensége és tanúsága igazolja. A hatóeszközök változnak a korral. Hajdanában a tábor volt a kohó, ké­sőbb a keresztény magyar műveltség fénye és melege érvényesült, ma a kultúra, az iskola és a sajtó. Politikai hatások, a nemzeti dicsőség, az ország jóléte szintén varázserővel bírnak. De ezek részben a nemzet egységének s mindenesetre erejének kísérői. A magyar nemzeti élet legmé­lyebb fészkeiben az munkál, a­ki az új geneti­kus kialakulást elősegíti, de egyben ébren tartja a nemzeti érzést, a gondolkodást, a hagyomá­nyokat, mert ezek nincsenek ellentétben a jö­vővel, sőt éppen alapjául szolgálnak, mint a fa gyökere, törzse és nedve a lombkoronának, a virágnak s a gyümölcsnek. A hagy kereszteződésből új fajta jön létre, ifjabb, nemesebb, több lesz az erénye, kevesebb a hibája, mert minden faj hozzáadja tulajdon­ságai javát. És magyar lesz izig-vérig, nyelvé­ben, erkölcsében, szokásaiban, céljaiban és mű­vészetében, mert ezer esztendő óta az ugor-ma­gyar őserő érvényesült itt, a mely idegen rétege­ken és lerakódásokon át mindig és mindig újra keresztül tört, kivirágzott s édes gyümölcsöt termett. Az öt­ ugorok magjából nőtt az Árpád­házi magyarság terebélyes fája, a negyvennyolc előtti négy millió magyarból a mai magyarság tízmilliónyi tömege s ebből növekszik föl a leg­­ kézfogó. írta Senex. Az emberi léleknek vannak rendkívüli meg­nyilatkozásai, ihletett percek csudás szülöttei. A rend­­kívüliségük a hatásukban mutatkozik, a mik bámu­latosak. Kivált ha a nagy lélek munkájához társul szegődik az előadó művészet. Percek alatt megteszik azt, a­mire a tudomány hideg számítása évek alatt sem képes. Fölemelik, magukkal ragadják az egyesek és tömegek lelkét, nagyra hevítik az érzések kohóit, a szíveket és közelebb viszik egymáshoz, egy közös érzésben, egybefűzvén azokat a szeretet láthatatlan szálaival. . Egy remeji szónoklat hatása alatt az emberek uj­jongó lelkesedésben törnek ki és egymás keblére bo­rulnak, a szívük egybeolvad. Egy magasszárnyalású zenemű a hallgatók százait ugyanama hangulatba ringatja, ugyanazzal a meleg érzéssel tölti el és egy­beolvasztja őket. Ilyenkor esik meg az, hogy a pil­lanat közös hatása alatt az egymással ismeretlenek ismerősökké lesznek, az ismerősök barátokká válnak s még olyanokkal is melegen szorítunk kezet, a­kik­kel máskor egy pár közömbös szóval, vagy hideg köszöntéssel végzünk. Hát ez így van. És azt hiszem, kevés ember akadna­ olyan, a­ki ezt a maga tapasztalásából meg ne erősítené. Hanem az is bizonyos, hogy a szíve­ket egybeolvasztó hatásoknak a legnagyobb mes­tere mégis a természet. Nem hiába, hogy az Isten te­remtő lelke nyilatkozik meg az alkotásaiban. Ha akadnának emberek, kérgesszívüek és kétel­­kedőlelkűek, a­kik ellentmondanának ennek a tétel­nek, bizonyságul h­ívom föl az én fiatal barátomat, Keresztury Kálmánt, meg Zádor Ilonkát, az aranyos kis babát, a­kik bizonnyal tanúságot tesznek mel­lette' '— akár eskü alatt.* Az elmúlt nyáron a Magas-Tátrában föltölttem pár hetet, azzal, a­kit élettársammá lett a Gondvise­lés. Onnan hozom a bizonyságot. Mert ott történt az eset, a­mit elmondani akarot­. A­hogy a lelkem szárnyain visszaszállok oda, behunyom a szememet, hogy jobban lássak. Elvonul­nak előttem egyenként az ottani képek, a színesek, ragyogók. A hegyóriások, ahogy mogorván néznek le a lábaiknál lábatlankodó apró bogárkákra, a­ki­ket embereknek hívnak. Látom újra a felhők örökös öleléséből ki-kibontakozó lomnici csúcsot, a nagyra­törésnek ezt a fenséges szimbólumát. Hallom a mad­­­árházi fenyvesek közt bujkáló Kőpatak zajgását. Gyönyörködöm a havasi vadvirágok ezreinek pazar színpompájában. És látom ott újra Philemont és Bauciszt, ahogy kart karba öltve bolyongnak a ma­dárdalos, illatos fenyőerdők árnyékos útjain, ahogy e­ miatt — tehát kétszeresen — élvezik a természet­nek mindenfelől rájuk omló szépségeit. S a szívem újra megtelik az akkori gyönyörűséggel. Mert bizony mondom: gyönyörűség a fenyveserdők útjait együtt járni azoknak, a­kik az életnek egy hosszú útját jár­ták már meg együtt. Ne is mondja senki, hogy az évek hosszú sorozatával eltűnnek az élet örömei is. Nem. Csak alakot cserélnek és a hőmérőjük fok­mutatója száll alább a múló idővel. A fiatalságé a déli nap kápráztató fénye és forraló heve, az öreg­ségé az őszi nap szelíd fénye, a­melynek azonban sokszor van még annyi melege is, a­mennyivel má­sodvirágzásra készteti az öreg fa fonnyadt lombjait. És látom ott juvus derekán a tavaszi rügy­­fakadást: azt a barnafürtös, nevetős, kékszemű leány­kát, a­kit föntebb „aranyos kis baba“ néven tisztel­tem. Látom, a hogy széles jókedvében két kézzel tépi a vadvirágokat, teletűzdelik velük a bácsik kabátjait, majd eltűnik az erdőszélben, mint a fölötte ugráló kis mókus a hatalmas fenyők szárnyas ágai kö­zt, s pár perc múlva frissen szedett szamócát dugdos a szánkba. És hogy jobbsza legyen, kacag is hozzá hangosan, édesen. Mi férfiak, öregek és fiatalok, meg is állapítjuk egyhangúan, hogy az Ilonka szamócája sokkal ízletesebb, mint a­mit literszámra adnak a cipszer és tót asszonykák, a­kik aprópénzre váltják föl a természetnek ezt az ingyen adományát. Aztán látom a többieket is mind egyenként: a daliás vasúti főtisztviselőt, a bájos feleségével, meg a most érettségizett fiával, az Ilonka mamáját, ezt a halványan­­, hervatag asszonyt, a­ki az idegeit gyó­gyítani jött ide, — no meg a tanár urat, ezt a jó magyar­ arcú, komoly, de nem pedáns fiatalembert, a­ki, minthogy a szakmájába vágott, szívesen adott nekünk természetrajzi magyarázatokat a Tátra fló­rájáról, ha kérdeztük. Ne­tán, már be is mutattam itt az egész kis meghitt társaságot, a­melyet a madárház­ fü­rdőtele­­pen alkottunk. Az ilyen kis fürdőhelyen hamar megy az ismerkedés. Kivált a hasonló társadalmi állásúak közt. Huszonnégy óra alatt nemcsak megismerjük, hanem meg is szeretjük egymást, ha­­ megsze­­retnivalók vagyunk. Néhány nap alatt olyan ben­sőséges viszony fejlődött ki köztünk, hogy szin­te egy családot alkottunk, a­melyből minden feszélye­­zettség ki volt zárva. Pedig korra nézve ugyancsak nagy különbség volt közünk s nem igen túloznék, ha azt mondanám, hogy ebben a mi kis körünkben mind a négy évszak képviselve volt. Megjegyzem, hogy a fiatal tanárbarátunkkal, a vasutas tagtár­­sunk révén, legkésőbb ismerkedtünk meg, de a né­hány rövid nap alatt úgy találtam, hogy egészen jól bevált közénk. A napi programunk rendszerint ugyanaz volt. Délelőtt besétáltunk Lomnicra, a­hol meghallgattuk a parkzenét, benéztünk a bazárokba és elmulatgat­­tunk a labdaütögető játékon. A délutáni sétán p­ozsonnázás céljából az I faló­hoz (Tränke) vitt, erre a kedves kis turistatelepre, a­mely ott fekszik a szepes-bélai út mellett, a Lomnic keleti lábánál. Aszfalttal vetekedő sima kocsiút vezet oda üde fe­nyőerdők közt és zugó-zajgó hegyi patakok fölött. Innen hazajövet, meg az esteli séta közben szoktuk megbeszélni, ha a napirendtől eltérő nagyobb kirán­­­dulás terve merült föl. Egy este szintén egy ilyen tervet beszéltünk meg és közös akarattal meg is állapodtunk, hogy a holnapi napot a Tátrafüredek hegyvidékének szen­teljük. A részletes megállapodás szerint másnap a reggelinél találkoztunk és pont nyolc órakor elindul­tunk gyalog Lomnicra — heten. Társaságunk leg­ifjabb férfitagja tudniillik a vasutas barátunk diák fia, ugyanebben az időben külön utan kell az öt­ ló­hoz. Egymaga, teljes turistafölszereléssel, minden egyéb támasz és vezető nélkül, hogy — mint az apja, mondta — tanuljon meg mihamarabb­ a maga lábán járni. Borús időben indultunk el, és már útközben permetezett az eső. Nem igen törődtünk vele, így szokott ez a Tátrában lenni, most esik, egy negyed­óra múlva már süt a nap. Mire azonban Lomnicra értünk, már nem permetezett, hanem esett. Szépen, arányosan. Még az se szegte a kedvünket. Egyelőre azonban — a gyöngébbekre való tekintettel — vára­kozó álláspontra helyezkedtünk. Bevonultunk a park­bazár folyosójára s onnan néztük egy ideig, mire vezet az idő. Nem volt nagyon sietős az utunk, hát nem nyugtalankodtunk. E közben fejünk fölött a szürke égbolt nemhogy világosodott volna, inkább egyre sötétebbre vált; lassanként mind sűrűbb köd vont fátyol­ a környékre s az orrunk előtt levő lom­­nici csúcsból már akkorát se láttunk, mint az öklöm. Hát ennek már fele se volt tréfa, s ugyancsak biz­tatnunk kellett egymást, hogy neki­vágtunk a semmi jóval nem biztató útnak. Nekivágtunk. És bebizo­nyult itt is, hogy: Audaces fortuna juvat. A k­­mer, nyer. Mi mertünk és nyertünk vele olyan lát­ványt, a­mely koronája volt mind a többinek. Rövid haditanács után megrendeltük a bér­kocsikat és útnak eredtünk. De egy hijján. Az Ilonka mamája a rossz időben nem mert vállalkozni s mi többiek is jobbnak láttuk, ha nem jön velünk. Egy kis kapacitálás ugyan kellett, hogy Ilonka, a mind­nyájunk becézett kedveltje az anyja nélkül velünk jöjjön, de az anyai szív hamar megnyugodott mi­után biztosítottuk, hogy mindnyájan úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére, azonfelül kinevezzük főfelügyelőnek a tanár urat, a­kire meg mi fogunk felügyelni. Szakadó esőben értünk Ó-Füredre és innen a villamos vasúton fúl a Rózsa-menedékházba, a­hol volt módunkban kényelmesen tízóraizni, azután meg­ebédelni és utána sziesztázni. Mert tíz órától fogva az eső már nem esett, hanem zuhogott, ömlött sza­­batlanul, mintha dézsából öntötték volna. Ez így. BUDAPESTI HÍRLAP (90. sz.) 1911. április 16. közelebbi századok uj, hatalmas magyar nemzete. A harminc millió magyar nem álom, ha­nem prófécia.

Next