Budapesti Hírlap, 1911. június(31. évfolyam, 128-152. szám)

1911-06-01 / 128. szám

■H megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapre 3 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ft. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. . Budapest 1911. XXXI. évfolyam, 128. szám. Csütörtök, június 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: VI. ker., Bikk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. . Kiadóhivatal: Tm­. ker., József-könti 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Előrveitás 65-5 . Apróhirdetés 66-96. Hirdetés 65-63. Könyvkiadó 66-63. Igazgató 61-66. Francia-spanyol vetélkedés. Budapest, máj. 31. Párisból érkezett, teljes hitelt ér­demlő hírek elismerik, hogy Franciaor­szágnak Marokkóban működő hadi kész­sége ma­holnap ötvenezer főnyi seregre szaporodik, kiegészítve a megfelelő ágyú­­parkkal és egyéb felszereléssel. Már ma­gában véve ez az egy szám is elegendő arra, hogy a marokkói bonyodalom sú­lyát és jelentőségét a kellő mértékben kidomborítsa, ám mérhetetlenül növek­szik a kérdés komolysága, ha a spanyol hivatalos és nem hivatalos körök elkese­redése és idegessége is beleillesztődik a számvetés tényezői közé. Mert szó sincs róla, nem az Európá­hoz oly közel eső, de az­ európai kultú­rától mégis elmaradt félvad országban dől el Marokkó sorsa, hanem ideát, a berlini, a párisi és a madridi kancelláriák palo­táiban. Amaz államok diplomatái, a­me­lyek aggódó féltékenységgel nézik Fran­­­­ciaország minden lépését a berberek föld­jén, állandóan a nemzetközi kereskede­lem szabadságát hangoztatják, mintha az egész marokkói kérdés egyéb sem volna, csak az a néhány milliónyi haszon,­­ a­mely az Ahholavidák országával való ke­reskedésből származhatik Európa egyik­másik népére nézve. A dolog ilyetén föl­tüntetése csak szemfényvesztés, a­mit senki sem vehet komolyan. Az ügy magva ellenben — a valóság szerint — a következő: A spanyolok, a­z szinte atavisztikusan reájuk maradt s gyarmatosító kedvüknek manapság már sehol kielégülést nem szerezhetnek, egyes-egyedül Marokkóban. A földkerek­ség minden hasznosítható pontjának meg­van immár a gazdája s a spanyolok nem is álmodhatnak arról, hogy megfogyat­kozott erejükkel a legkisebb hódítást is tehessék. Valamikor az övék volt Dél- Am­erika legnagyobb része, föl egészen Mexikóig, és egy egész serege a kánaáni gazdagságú szigeteknek, most már azon­­ban kénytelenek meghúzódni a maguk pátriájá­ban. Közvetetten szomszédságuk­ban. Marokkótól nyugatra minden a fran­ciáké és az angoloké; délnyugaton az olaszok az urak, Afrika egyéb részében pedig ismét az angolok, még a németek és a belgák, valamint a franciák. Az egyetlen hely, a­hol még lehet keresni valójuk. Marokkó s ezt a spanyo­lok oly kitűnően tudják, hogy az egy II.-­­­ként nem is oly csábító gazdagságú föl­det már évszázadok óta igyekeznek —­ ha nem is hatalmukba, de legalább a­ fön­hatóságuk alá kaparintani. Véres és drága háborúkat vívtak már ezért a­ spa­nyolok, kivált a múlt század hatvanas éveitől kezdve és ugyancsak emlékezetes még a mel­ilyi büntető expedíció, a­mely harmadéve működött Marokkóban s a­mely éppen olyan nagyszabású volt, mint a franciák ez időszerűit való expedíciója. Akkor a harc­­ azzal végződött, hogy Mu­lej Hafid szultán békét kötött XIII. Al­fonzóval, három millió pezetás évi rész­letekben hadikárpótlást fizet Spanyolor­szágnak, a­mely azonfelül végképp meg­kapta azokat a bánya­koncessziókat is, a­melyek okul szolgáltak az egész háborús­kodásra. Most fordult a kocka és az ősi latin közmondás szerint csakugyan teljesség­gel fölcserélődtek a szerepek. A m­ig a ■melillai hadjárat idején Franciaország statisztált, helyesebben kellemetlenke­dett a spanyol kormánynak, most viszont a köztársaság vérzik és viaskodik az At­lasz-hegység köves lankáin, a spanyol diplomácia pedig itthon keveri a kár­tyát és készíti elő nagy buzgósággal Franciaország számára a gyilkos­­ ol­daltámadást. Különös pikantériája a helyzetnek az, hogy még a közelmúltban is a csel­szövésnek ezt a szerepét Németország töltötte be, a­melynek diplomáciája hozta létre az algezirászi egyezséget, meg Damade tábornoknak, a marokkói francia haderő fővezérének nemcsak a fővezérségtől, de még a hadseregből való­ eltávolítását is, ugyanaz a Németország most feltűnően, sőt gyanúsan kezes és békességes szándékú. A német lapok* merő szokásból is, berzenkednek ugyan, ám a külügyminisztérium csöndes és nem mutat hajlandóságot a marokkói bonyo­­­dalommal való bibelődésre. A gyors, de annál alaposabb pálfor­ A kincses korsó. Irta Szekula Jenő. Orcinusz római rabszolga egyszer, ásás közben, kincset talált. A gazdájának akvinkumi szőlőjében dolgozott, mikor is egy különös alakú, leforrasztott és megfeketedett hatalmas cserépkorsót vetett ki a kapája a földből. Orci­nusz feltörte a cserépedény fedelét. Álmélkodva kiáltott föl. A különös alakú edényben régi latin arany- és ezüstpénzek voltak, arany talentu­mok, dinárok és szeszterciuszok. (Bizonyára még Hadriánusz császár korában ásta a föld alá egy menekülő római, vagy araviszk kereskedő, mikor a vad kvádok először úsztatták keresztül a Dunát, s Akvinkum a lángok martaléka jön.) A rabszolga ijedt boldogsággal csillog­tatta meg a kísértő hajnali fényben az igaz­gyöngy-láncot, a­mit a furcsa kőkorsó fenekén talált, s halottfehér arccal susogta: : — Gazdagabb lettem egyszerre, mint Sze­verusz Luciusz lovag, a légió fővezére, s ezer­szer több a pénzem, mint a mennyi a gazdám­nak. Valeriusz Reszpektusz katonaorvosnak a ládáiban hever, pedig az is gazdag és tehetős ember. . Még nem tudta, mihez fog kezdeni. Azzal tisztában volt, hogy rabszolgának nem lehet saját vagyona, a bőre, a teste, a csontjai a gaz­dáját illetik, s minden szerzeményét is elvehetik tőle. Ennyire már tisztában volt a tulajdonjog­g­gal. De különben is a kincset Valeriusz Heszpek­­tusz földjén találta­, s ha még római polgár lenne is, akkor is vitássá válhat, kit illet ez a sok arany és ezüst. Sötét volt. Alig derengett még. Távol a kicsipkézett sövénykerítés szélén, hangosan ku­korékolni kezdett a kakas.­­— Gallicinium! — mormogta a szolga ba­bonásan. — Feljö a nap, s akkor rámakadhat­­nak. Nincs vesztegetni való idő. Orcinusz már nem volt egészen fiatal le­gény, harmincöt éves. A bőre oly sötét volt, mint az alvilági folyó v­ize, a­melytől a nevét örökölte. Gazdája nevezte el így, egy zsugori, zsörtölődő, összetöpörödött öreg­­ember, a­kit Valeriusz Reszpektusznak hívtak, s mint katonaorvos működőit az Akvinkubinban állomásozó máso­dik segédlégió szolgálatában. Az öreg orvos még Rómából hozta magával ezt a szolgát, a­kivel meg volt elégedve, mert hűs és ügyes fickónak bizonyult és segítségére volt a sebészműszerek megtisztításában is. A könnyebb fajta betegeket maga is kezelte. A rabszolga óvatosan szétnézett a kertben. A korsót lázas gyorsasággal visszatemette a földbe, egy terebélyes hársfa puffadt gyökerei alá, a­honnan véletlenül vájta ki a kapája. De egy nehéz aranytalentumot elrejtett piszkos tunikájában, a mely fölött erősen összeszom­­­lolta a bőrövet. , — Fekete bort fogok áldozni Mitrának, — suttogta babonásan. — Az ő isteni jósága küldte bizonyára utamba a kincses korsót. A­hogy hazafelé ment az orvos házához, a mely az araviszk városrész szélén állott, ősrégi rabszolgadalokat dúdolt a hófehér országúton. A benszü­lött városrész fölött kimagaslottak most a római sáncok óriás körvonalai, mint egy fe­kete és kifeszített szárnyú madár. A Duna felől h­űvösen fujdogált a szél. A tábor bástyáin föl­riadt a hajnalhasadást jelző kürtszó. A rabszolga megállott Mitra isten nyers­­márványból faragott s félig föld alá ásott tem­ploma elött, a­melynek könnyű oszlopai kipirul­tak most a sugárzó napfényen, mint egy tündér­­barlang kristály­pillérei. Az oszlopos előcsar­nokban Merkur isten parányi kőszobra fehér­lett. Az óriás oltár fölött, melyen kőbe vésve feltűnt most a bikaölő Mitra ifjú és igéző szép­ségű arca, ott kisértett az írás: — Pro bono communi! A rabszolga leomlott a titokzatos lépcső­kön, s tenyerébe temetve arcát, sokáig sírt bol­dogan, öntudatlanul a győzhetetlen napisten lába alatt. Szabad leszek! — kiáltotta boldog el­­ragad­tatással. — Talán még a kolónia szenátu­sába is be fognak választani.­­ * Orcinusz aznap korán lefektette az urát, s azután kiállott a kubikuluma elé, a szűk és keskeny fakorláthoz támaszkodva —­ a csöndes és holdvilágos estén, és elmélkedett. A szom­szédból, a­hol egy Aelia Szabina nevű asszony lakott, kicsendült az álomra lévő rabszolga­lányok vidám éneke. Orcinusz fekete arca még sötétebbre vált az ezüst holdvilágnál. Kábultan, mormogta: — Enyém lesz végre a tehénszemű­ L­alagé. Reménytelenül szerelmes volt egy Lalagés nevű tizenöt éves és őznövésű hajadonba, a­ki Aelia Szabina asszony ancillulája volt. De a szolganő nem viszonozta az érzelmeit. Egyszer, hogy Orcinusz átlopódzott a szűk periszbilum fölött, a szomszédos lánycselédek fából kopá­­ rsai számnunk 40 oldal.­

Next