Budapesti Hírlap, 1911. június(31. évfolyam, 128-152. szám)
1911-06-04 / 131. szám
68 BUDAPESTI HÍRLAP (131. sz.) 1911. junius 4. individualizmusnak. Ez is jó dolognak az elferdítése. A modern művészi fejlődés, mint majdnem minden korban, a mi időnkben is, több stádiumon ment keresztül. Az első volt a naturalizmus. Mindig, ha egy művészi stílus elszegényedik, haldoklik, mesterséges után galvanizálja magát, modorosságba fulad, az emberek végre fölriadnak és kiáltják. Térjünk vissza a természethez, az egyszerűséghez, az igazsághoz. Ennek megvan a maga nagy értelme, mert a modorosság vakká test bennünket, az a visszatérés a természethez újra megnyitja szemünket, hogy lássuk azt, ami van. Ennyiben a naturalizmusnak fölötte üdvös a hatása, az a fölépülés biztos jele és jó útja. De a naturalizmus olyan, mint a fürdő, megtisztulunk, fölfrissülünk benne, de örökké csak nem fürödhetünk. A naturalizmus maga még nem az igazi művészet, csak az utat egyengeti a művészethez. Akik ezen a címen mint nagy művészek ismeretesek, éppenséggel nem igazi naturalisták. Az igazi naturalisták fotográfusok, a fotográfusok pedig nem művészek. Azért a naturalizmus elve mint uralkodó elve a művészetnek tarthatatlan és minden időben nagy kiábrándulás és irányváltozás követi tobzódásait. A mi korunkban ez a kiábrándulás az impresszionizmusban és általában a szecesszióban talált kifejezést. Ezeknek a csatakiáltása ez, de valamennyi művészeti dogmával, a naturalizmussal épp úgy, mint az akadémizmussal. Az én egyéniségem szuverén. Alkotok, amint nekem tetszik, inspirációm szerint, szeszélyem szerint, látásom szerint, kedvem szerint. Nincsenek szabályok, nincsenek törvények. Csak egy van: az Én, az ő szuverenitásában. Nem akarok hasonlítani máshoz. Mert akkor vagyok én is, ha nem vagyok olyan, mint a másik. De ez az, amit anarkiának kell neveznünk. Ennek az anarkiának pedig az a nagy baja, hogy nagy kárt tenne, ha igaz volna és nem kisebb kárt tesz, ámbár vagy mert nem igaz. Mert az énnek ez az ágaskodása egy hüvelynyivel se teszi nagyobbá azt, aki kicsiny. Nem igaz, hogy úgy írnak, festenek, rajzolnak, faragnak, mint senki más. Mindenütt lehet az eredetet konstatálni, ha még úgy takarják is. Az őszinték köztük ezt meg is vallják. Az építészetnek kölcsönvételei az egyiptomiaknál, asszíroknál,középkoriaknál, gótusoknál és főleg romanistáknál ma már nyilvánvalók és el vannak ismerve. A festők egy része kölcsönöket vesz föl a primitíveknél, más része a japánoknál, ismét mások az elemi iskolai tanulóknál. Ezek pedig a legeredetiebbek. Egy szavam sincs a kölcsönvételek ellen. Sőt üdvözlöm és helyeslem, a kölcsön vevők nagyobb tőkével dolgoznak, nagyobb nyereségre. De az ágaskodás ellen tiltakozni kell. Az csak növeli a zűrzavart és művészetellenes, művészetrontó elemet visz be a kor művészetébe, őrizkednünk kell az egyéniség túltengésétől. A harmadik tényező a modern művészet szándékossága. Ez a legsúlyosabb baj, úgy látszik. Kiveszett a naivság, a közvetetlenség, a természetesség a lelkekből. Az nem kell a publikumnak se, tehát a művészek se becsülik se magukban, se másokban. Sietnek szabadulni tőle. Művészeink közül igen sokan túlnyomóan analitikusok. Elemzés a főerejük, föltárása és ábrázolása annak, amit elemző szemmel megláttak, elemző lélekkel gondoltak. Ebben az irányban, azt el kell ismerni, igazi fölfedezők, sokat találtak, amit előttük nem látott meg senki és ez az ő eredetiségük, az ő érdemük, az ő vívmányuk. De ha az első meglepődés pillanatai elmúltak, érezzük, hogy valami hiányzik, hiányzik az egésznek a fölfogása,a részeknek az a belső egységesítése, amely az élet színét és erejét adná alkotásaiknak. Mert hiába minden, az analízis nem az élet folyamata. Amit boncolunk, annak előbb meg kell halnia. Az analízis csak akkor művészi hatású és értékű, ha a szintézis szolgálatában áll. De a szintézis a naiv alkotó erő műve és a modern művész ritkán naiv. Mindent kiszámít, célt, eszközöket, hatást. Félúton elébe jő a közönség, amely szintén ért a kiszámításhoz, a hatás kereséséhez, az eszközöknek a cél szempontjából való bölcs megválasztásához. Hamar megértik egymást: a számító közönség és a számító művész. Tessék végig menni a nagy nemzetközi tárlatokon. Micsoda tohu vabohu, de nagyon feltűnő a számító ész és az engedelmes, ügyes kéz. Az egyik a naivokra akar hatni, amaz a sznobokra, a harmadik a lelkesekre, a negyedik az érzékiekre. A főgond az: annyi ezer kép közt hogy lehet itt feltűnéstkelteni? Milyen tárgy választással? Mely modorral? Az eredmény az anarkia növekedése. Hideg szél suhog végig a termeken, az emberi érdekek fuvallata, amint befurakodnak a művészet országaiba és zavarják összhangját. Ezzel összefügg az a másik, sokszor észrevett jelenség, hogy művészeink, nemcsak a költők, hanem a festők is keresik, fitogtatják a homályosságot, a rejtelmességet. Velejében nagyon józanok, de ezt restellik és eltakarják a szándékot, keresett homályossággal. Mintha csak rébuszokat adnának föl a közönségnek, melyeknek értelmét ők persze nagyon jól tudják, de melyeknek megfejtését raffináltsággal megnehezítik. A bécsi Klimtnek nagy szimbolikus képeit még kommentárral is bajos megérteni. Egészen hasonló jelenségeket találunk az új Urában, némelykor a drámában is. Vannak, akiknek sikerül a rejtelmest, a kimondhatatlant kimondani, de többnyire csak a reflexió prózáját akarják ilyen módon érdekessé tenni. Hol van ebben a zűrzavarban az új világ? Alakul, nem kételkedhetünk benne. Addig várjunk türelemmel és törődjünk bele a változhatatatlanba, mely ellen a kritikus nagyon keveset tehet. Kárpótlást találunk abban a sok gyönyörűségben, melyet a keletkezőben lévő út szerez nekünk. Boszankodunk és lelkesedünk, keresünk, kiábrándulunk és újra odaadjuk magunkat: élünk. Az élet a maga fájdalmaival is jobb, mint ,a tespedés, a nyugalom, mely sötét előcsar- noka a halálnak."|!kelni a város azt az 1872 óta elvesztett jelentőséget, melyet a Székesfehérvár—kiscelli vasút, kicsinyes okokból, helytelenül, a várostól jó öt kilométernyire épitett vonala vett el tőle visszahozhatatlanul. A nyári kirándulók is mind tömegesebben keresik föl ezt a csakugyan poraiból megélemedett vadregényes várost, melyről már a hires Kis-Tükör zengi, hogy Hungara si tellus quaqua palet, annulus esset... Eius Vesprimium splendida gemma forét, ha Magyarország úgy egészében valami gyűrű volna. Veszprém volna a legékesebb drágaköve. Elragadó környéke, a csodaszép Kiskuti, Aranyosvölgy, az északi háttérben őrt álló Bakony, maga a négy darabon épült város, közepén a Budavárához hasonló gyönyörű várral, ebben a Hornig Károly báró püspöktől és székeskáptalanjától az eredeti Szent Istvánkorabeli bazilika-stílusban renovált székesegyházzal, künn az alsóvárosi temetőnél ugyan a fejedelmi ízlésű és nagylelkű főpaptól épített Károly-templom, a nemrég épült városi színház és postapalota s a város egyéb látnivalója, nagy hatást tesz a szemlélőre. " -s Kevés olyan kisvárosunk van, mely annyi kulturintézettel munkálkodnék a nemzeti közművelődésen, mint a Dunántúl e történeti régiségével is egyik legérdekesebb s múltjában legtanulságosabb városa. A rómaiak idejében már nevezetes vár: Cimbriana, aztán a mesés maradán királyok végvára, Szent István királyunk idejétől kezdve legnagyobb és legszentebb nemzeti küzdelmeinknek osztályosa. Első szent királyunk és felesége, Gizella, — kinek kápolnája a püspöki palota északi sarkában most is meg van, — sokszoros kiváltsággal jutalmazta hűséges szolgálatait,, későbbi nagy királyaink még növelték e kitüntetéseket. .Viszontagságai 1490-től teljes száz éven át megakasztják fejlődését. De se török (1552 és 1594), se labanc (1704) meg nem tudták őrölni életképességét. Sőt e sokszoros szenvedése annyira együttérzővé forrasztotta a polgárságot, hogy — akármennyire megosztják a vallásbeli különbségek —, a város, a megye s az egész magyar haza közcélja munkálásában egyetértő szív dobog benne és egy lélek kéri a régen megérdemelt szebb jövendőt. Ez a szebb jövendő ez utóbbi harminc évvel hajnalodik. Elvitázhatatlanul igen nagy érdeme van ebben annak a lelkes testületnek, mely harminchét évvel ezelőtt úgy tudta tömöríteni az egyeseket, hogy most mindenben követendő példaképp állhatnak a testvér egyesületek előtt, ^y • Amerikai emlékek. — PiukovitsJózsef füzetéből. — Apponyi Albert gróf kiséretében Piukovits József is megtette azt az amerikai utat, a mely még hosszú ideig élni fog az Unió műveit osztályainak, hazánktól elszakadt magyarjainak és minden rendű munkásainak emlékezetében. Úti élményeiről egy igen közvetellen hangú és érdekes fölolvasásban számolt be, amelyet Szabadkán, az ottani Gyermeknap javára adott elő. Az előadás figyelemreméltó egyrészt azért, mert hiteles történetét adja ennek a ránk nézve oly jelentős utazásnak és másrészt, mert némely adata Új és intim világításban mutatja be az amerikai viszonyokat. Felolvasásának itt közöljük az összefüggő részét, amely jellemző az egésznek a tónusára. .. . •• Mikor Northamptonban Apponyi az egyetem női hallgatóinak beszélt, itt egy kedves kis incidens is történt. Úti podgyászunk eltévedt és az egyetem dísztermében tartott előadásra Apponyi is, kísérői is, ■szürke úti ruhában voltunk kénytelenek megjelenni. A több mint ezer fiatal hölgy már megtöltötte volt a termet és a mikor minket a pódiumra fölvonulni láttak kevéssé diszes öltönyünkben, olyan hangos kacagásban törtek ki, hogy kissé különösen éreztük magunkat. A prezident azonban megnyitván az értekezletet, előadta úti szerencsétlenségünket és a höl ügyek elnézését kérte nevüinkben. Erre óriási tapsvihar tört ki, ami azután a legfeszültebb érdeklődésnek adott helyet. Baltimoreban, mely egyike a legszebb amerikai városoknak, Gibbons bíborosnál tisztelegtünk. Nagy műveltségű, minden iránt melegen érdeklődő férfiú a kardinális, nem látjuk meg rajta, hogy már a nyolcvanadik év felé közeledik. Az Egyesült Államokban tudvalévően az egyház az államtól teljesen el van választva. Minden egyházat kizáróan a hívők buzgalma és áldozatkészsége tart fönn és e tekintetben az amerikait senki sem múlja fölül. A mély vallásos érzés, mely kedélyét áthatja és a mely kitaszítja a művelt emberek köréből azt, ki vallása iránt tiszteletlenül viselkedik, abban a nagy bőkezűségben is nyilvánul, mellyel egyházát és lelkészeit ellátja. Egy amerikai katolikus érsek beszélte Apponyinak, hogy ha temploma részére bármire szüksége van, például egy új orgonára, vasárnap a szószékről megnevezi az összeg nagyságát és fölkéri a hívőket, hogy mindenki módjához képest járuljon hozzá, tegye a pénz egy borítékba és hagyja jövő vasárnap saját megszokott helyén. Az amerikai templomokban mindenkinek megvan a meghatározott helye. Bármily nagy összegről volt is olykor szó, mondta az érsek, még nem volt eset rá, hogy a következő vasárnapig össze ne adták volna. Különösen a katolikus vallásnál konstatálható az Egyesülti Budapesti Park-alap. Irta Cserny Károly országos képviselő. «S Budapest, jun. 30 . A midőn annak idején Széchenyi István azt indítványozta volt, hogy valahol Pest városában, parkot létesítsenek s erre az volt a felelet, hogy a fa falura való, nem pedig a városba, akkor a kortársak még azt hihették, hogy ez a mondás nem jelent egyebet, mint hogy a magyar anek-idotakincs egy disszámmal gyarapodott. Hiszen akkor még Pest városában térben nem volt hiány. A nagyrészt földszintes házak tágas udvarai pompás játszóterei voltak az ifjúságnak. Bárhonnan a város belsejéből néhány perc alatt szabadba lehetett érni. A lakások napsugarasok voltak. Sáros vagy poros volt az utca, de a szé