Budapesti Hírlap, 1911. szeptember (31. évfolyam, 207-232. szám)
1911-09-01 / 207. szám
megjelenik hétfő kivételével mindennap. BlSBz.t. árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., vegy.dévT. 1 kor. egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egye. szám ára helyben és vidéken 10 U. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. / Vf JL X 3 &V4 Budapest, 1911. XXXI. évfolyam, 207. szám. Péntek, szeptember 1. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: Vill. ker., József-körut 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Elárusítás 55-69. Apróhirdetés 65-96. Hirdetés 65-63. Könyvkiadó 66-53. Igazgató 61-04. Kossuth Lajos és a szavazati jog. Budapest, aus. 31. Újabb" időben egyre gyakrabban halljuk bizonyos oldalról emlegetni, hogy Kossuth Lajos az általános szavazati jog hive volt és igy a függetlenségi pártnak, mely Kossuth Lajos eszméinek a letéteményese, szintén az általános szavazati jog megvalósítására kell törekednie. Kossuth Lajosra hivatkozva szokták újabban a Justh-párt részéről is lekicsinyelni és kishitűeknek nevezni azokat, ti kik az általános szavazati jogtól a magyarság vezérszerepét féltik s az a ráfogás, hogy Kossuth minden nemzeti haladásnak alapjául a radikális demokráciát tartotta, egyre szélesebb körben talál hitelre. Ideje tehát, hogy leszámoljunk ezzel az állítással, mert az emberek legnagyobb része inkább elhisz valamit, semhogy az igazságot fáradsággal kutassa és személyesen szerezzen meggyőződést az állítások valóságáról. Íga pedig egyszer elhitt valamit a közönség, vajmi nehéz azután hitében megingatni, bármily valótlanság legyen is az, amit elhitettek vele. Ha Kossuth Lajos híve lett volna az általános szavazati jognak, bizonyára meg is csinálta volna már 1848-ban. Hogy az 1848-ik évi V. törvénycikk nem az általános, hanem a vagyoni és értelmi cenzuson alapuló szavazati jogot teremti meg, ez az egy tény is elég annak a bizonyítására, hogy a fiatal Kossuth Lajos az általános szavazati jogért nem rajongott. De nem is rajonghatott, mert Kossuth’ municipalista volt s mint ilyen nem kívánhatta az általános szavazati jogot, mely a municipális életet és az önkormányzatot lehetetlenné tette volna. De nemcsak ily általános bizonyítékok szólanak a mellett, hogy a Kossuth Lajos demokráciája nem volt radikális demokrácia, hanem írásbeli bizonyítékok is, amelyeket maga a nagy reformátor hagyott ránk irataiban és különösen hírlapi cikkeiben, amelyeket most adott ki fia, Kossuth Ferenc. Ezekből a hírlapi cikkekből mindenki meggyőződhetik arról, hogy Kossuth a magyar nemzeti egység megteremtésén, az osztályok, rendek és nemzetiségek között a választófalak lerombolásán, nem pedig a legalsóbb néposztályok tömeguralmának az előkészítésén fáradozott. A magyar hazafias és nemzeti érzés oly fokú fejlesztése lebegett, az ő szeme előtt, mely a nemesség vezérszerepét a jövőre is biztosítsa, de amelyben nemes és nem nemes egy nagy erkölcsi egészben olvadjon össze. Abban állott az ő demokráciája, hogy a haza szolgálatában a legfelsőbb polcra jutást is biztosítsa minden arra való embernek, de nem abban, hogy a tömeg és a tudatlanság uralkodjék az erényen és a szellemen. De beszéljen maga Kossuth. Városi polgárjog és honoráciorok című s 1843-ban megjelent cikkében ezt mondja: „polgár az, ki a városokban polgári jogok gyakorlatára képesítve van; e polgári jogok minimuma pedig a választói jog, vagyis részeltetés azoknak választásában, kik a polgárokat országgyűlésen s városi polgárgyűléseken képviselik. E szerint : * Most azonban ismét foglalkozni kezdenek ezzel az „új világgal“ és Franciaországban egymásután kezdik fordítani azokat a könyveket, melyek a szentek cselekedetei által jelzik az utat, mely a mennyországba vezet. Egymásután fedezik föl Joergsennek a szentek életét tárgyaló munkáit és végtelen műgonddal — alkalmazkodva a tizenharmadik század stílusához — fordítgatják. A szent asszonyok biográfiái közül Joergsennek egyik legbájosabb műve —ez még nincs lefordítva franciára — a cortonai Szent Margit története. Ez a szent Margit Livianóban született és korán árvaságra jutott. Az apja gazdag, gőgös paraszt, új asszonyt vitt a házhoz, mostohát, kinek kemény szive volt. A gyerek úgy nőtt mellette, mint a pipacs. Nem gondolt vele senki, csak ha megverték. És dacos és szerencsétlen volt, mert nem szerette senki és nagyon fiatalon kedvese lett egy nagy úr fiának, csupa hálából, amiért az szerette. A lovag szép volt, gróf volt és elvitte Margitot egyik kastélyába és Margitnak nemsokára fia született. Ezek boldog idők voltak. A lovag úgy bánt Margittal, mintha a felesége lenne és ő úgy élt, mint egy igazi grófkisasszony. Biztos volt benne, hogy egyszer elveszi őt a gróf. Persze várni kellett. A grófi apák nem parasztlányokat kívánnak menynek és az öreg gróf kevélyebb arisztokrata volt még, mint más. De türelem. Egyszer a legkevesebb és legridegebb apa szive is meglágyul, vagy hát polgárjog és választói jog egyértelmű. De sz. kir. Debrecen városa választói jogot még adni akar minden házbirtokosnak és minden önállásu nemesnek és honoradornak, ki valamely városnak lakosa.“ Ezzel ő nem ért egyet, mert egyrészről neki ez a kör szűk, másrészről tág. Kizárja az iparosokat, kereskedőket, kiknek házuk nincsen és a nemeseknél a születést, a honorácioroknál az értelmiséget túlságosan honorálja. Azután így folytatja: „Hazánkban a városok javakkal, jószágokkal, javadalmakkal bírnak, melyekről a rendelkezésbe tehát befolyást adni olyanoknak, kiket a városhoz semmi érdek nem köt, merő státustani képtelenség s igen veszélyes képtelenség“. Mert bár szerinte arra, „hogy valaki képviselőt választani tudjon, elég az ép s egészséges értelem“, de tudományra szükség nincsen, a polgárjogot oly kategóriák megállapításával kívánja meghatározni, „melyekben a nemesek és tisztes rendűek közül mindazok helyet találjanak, kik városi lakásuk által föltételezett becsületes élelemkeresetükkel a városi érdekekhez annyira csatolvák, miszerint épp úgy a város tagjainak tekintethessenek, mint az önálló iparműves, gyámokt vagy kereskedő annak tekintetik.“ Ez a Kossuth demokráciája, mely a következő négy elvben csúcsosodik ki, amelyekkel bevégzi cikkét: „1. Hogy a polgárjog senki kényétől, senki kegyelmétől ne függjön, hanem bizonyos kvalifikációnak megtagadhatlan természetes következménye legyen; 2., hogy születés és kasztok szerinti osztályzat helyt ne foglaljon, hanem olyanok legyenek a polgári kategóriák, miszerint azokba bejuthatnimindenkinek szabad tér nyílik; 3. hogy aki polgár akar lenni, a városnál okvetetlenül adót fizessen; 4., polgári kvalifikációjánál fogva a város érdekeihez csatolva legyen.“ , Ez az egy cikk elég volna arra, hogy kimutassuk azt, hogy Kossuth Lajos Istenem, mi halandók vagyunk mindnyájan Szóval, Margit reméli. És ekkor történt az a rettenetes eset, hogy a lovagot az erdőben megölték. Soha sem derült ki, hogy ki követte el a bűnt. Talán rablók, vagy a szomszéd várur? Ki tudja! Ekkor a szülők, a sötét apa és a hideg arcú anya, a rokonság, bevonultak a kastélyba és elűzték Margitot a gyermekével együtt. Ezzel a rettenetes eseménnyel zárult le az az idő, amely boldog volt a Margit életében. Ha ugyan boldog volt. Később Margit azt állította, hogy nem volt az. Nem mintha lelkifurdalásai lettek volna. A szent élet után sem vágyódott. Imádkozni sem tudott többet pár szónál, melyet piciny korában, az anyjától tanult. És mégis. Hiányzott az életéből valami. Egyszer egy ünnepen hallották, hogy azt mondta, az életét egy kolostorban, a hegyek közt szeretné befejezni. Most egyszerre megváltozott az élete. Nem volt otthona. Az apja nem bocsátotta a házába, mert a mostohája az erkölcstelen személlyel nem akart egy fedél alatt maradni. Hajléktalanul, egy fügefa lombja alatt sírta át az éjszakát. Szeretett volna bizonyára meghalni, mert hisz egyszerre megsemmisült számára a világ. Érezte, hogy az emberek a szent, kegyetlen, hideg erkölcs nevében elzárhatják előle az élet minden szelíd örömét. Érezte, hogy ő száműzött, megbélyegzett. Tudta, hogy nem tudna eléggé megalázkodni az embe i számunk 28 oldal. * Legenda. Irta Vándor Iván. Van virág, melyet régesrégen nem kötnek divatos bokrétába. Van virág, melyet a nagymamáink szeretettel öntöztek, neveltek, dédelgettek és mi, ha véletlenül rátalálunk, meglepetve kiáltunk fel: — Milyen gyönyörű uj virág. Ilyen színes, kábító „uj virág“ nekünk, kik a magunk kertjében a naturalizmust és még más ezer izmust nevelgettük: a legenda. "A legenda, amint elvonul a szemünk elött, színes, vakító ködbe burkolva, kedvesen naiv, naivan bölcs, bölcsen könnyelmű, nagyszerűen szenvedő, karcsú nyakú, karcsú ujjú, hosszúruhás, lebontott hajú asszonyaival, sisakos, kegyetlen, nagyszívű, délceg lovagjaival, zord apákkal, kőszivü mostohákkal és fenséges, misztikus égi szerelemmel, földi bűnnel olyan, mint az égen úszó piros rózsa. i- A legenda ma meglep, meghal, elkábít bennünket. Szokatlanul szép. Nem lehet magyarázni. Nincs benne logika, csak báj. Mese, mely igazságtalan, nagyszerű, szenvedélyes, véres, különös, mint maga az élet és egy kicsit merev, pompás, szaggatott, mint a festett templomablakok. A világ hosszú ideig hüteten volt a legendához, mely mint egy puha fátyol, festőjén borul egy-egy nő gyönyörű testére, vagy titokzatos kámzsába öltöztet egy-egy férfialakot.